Prológus

Sziasztok!

Hát most elég sok idő kimaradt, de nem bánom, szerintem ti sem! :D Nincs mit mondanom, csupán annyit: HIVATALOSAN IS MEGKEZDŐDÖTT A MÁSODIK KÖNYV! Jó olvasást!

Durva dolgok történtek az elmúlt hetekben. Voltam fodrásznál, normálisan, lógás nélkül jártam iskolába, nem cigiztem, nem ittam és nem üvöltettem a zenét, annyira. Sok minden megváltozott és sok minden átformálódott, semmi sem maradt ugyanaz. A motorom használtam persze, de olykor elővettem az autóm és a biciklim is. Az utóbbit többször. Érdekes átalakulások vették kezdetüket az utóbbi időkben.

Na, de hadd meséljem el az elejéről. Szóval úgy volt, hogy ugyebár behivatott az irodájába a diri. Persze már ott volt a Dread família két nagykorú képviselője. Szemük dühtől szikrázott, kezük ökölbe szorulva lógott merev testük mellett. Trev pedig a nyomomban volt, kis híján fellökött, úgy csörtetett utánam. Én csak előhúztam zsebemből egy hajgumit és felkötöttem a hajam. Elvégre ki tudja, lehet hogy még szükségem lesz a periférikus látásomra. Mikor becsukódott az ajtó mögöttünk, az igazgató megszólalt.

- Köszönöm, hogy el tudtak fáradni ide! Nos, hogy őszinte legyek, nem így képzeltem el Samantha első napját az iskolában, de a Dread gyerekek sem szomorítanak el kevésbé. - Itt Mary Beth bele akart vágni a szavába, de a nagy főnök felemelte a kézét, jeléül, várjon még. - Tisztában vagyok vele, hogy nem tudom elképzelni, sem a mai fiatalok problémáit, sem a szüleiket vagy épp nevelőiket sújtotta terheket, melyek megakadályozzák őket abban, hogy normális embereket gyúrjanak a gyermekeikből, de ezt már én sem moderálom. Egyáltalán nem. Ez az iskola nem azért nyílt meg évtizedekkel ezelőtt és én sem azért ülök ebben a székben évek óta, hogy a viselkedési problémákkal küszködő fiatalokat megregulázzam. - Mary Beth újra kinyitotta száját. - Még nem fejeztem be! - Emelte meg a hangját a diri. - A lázadozás egy dolog. Tudom, mit éreznek, én is voltam fiatal.
Ahogy ránéztem, elég nehéz volt elképzelni fiatalnak, gyereknek pedig még nehezebb. Elgondolkodtam azon, hogy vajon milyen volt. Kis különcnek képzeltem, talán logopédushoz járt vagy fogszabályzót viselt, nem tudhatom. A többi gyerek pedig naponta megverte. Nem tudom honnan szedtem ezt az illúzió képet, de jól belevésődött az agyamba. Talán túlságosan is. De mivel folytatta a hegyi beszédet, így tovább figyeltem. - Megértem, dúlnak a hormonok, az ösztrogén és a tesztoszteron vonzódik egymáshoz, ezzel nincs is semmi baj, de hogy valakikben ilyen erősek legyenek az ellenérzések, még ha két, illetve három lányról van is szó, az elképeszt. Szó se róla, előfordulnak a nézeteltérések, de az, hogy valakit csak úgy a falhoz vágjunk, az már egy másik pakliba tartozik.
Trevor felvonta a szemöldökét, én meg sem rezzentem. 
Nem tudom pontosan, hogy mi történt, nem is érdekel, de ha nem vagytok hajlandók legalább tudomást sem venni egymásról, akkor annak felfüggesztés lesz a vége. Amit szerintem ti sem szeretnétek. Nektek a rengetek tananyag pótolás, nekem pedig papírmunka. Senkinek sem hiányzik az ilyesmi. Nem kérek én egyebet, csupán ne nyírjátok ki egymást, semmi több. Azt hiszem, ez nem olyan nagy dolog, legalábbis remélem, hogy nem haladja meg az értelmiségi szinteteket az, hogy felfogjátok a mondandóm lényegét. - Kifújta a levegőt. - Köszönöm, ha vannak kérdéseik, akkor várom őket.
Mondandóját feszültséggel és zavarral telítődött csend fogadta. Azt hiszem még egy tű földet érését is meglehetett volna hallani. Mindig is elképesztett ez az ürge. Olyan beszédeket tudott ledarálni, amiket abban a pillanatban talált ki. Fantasztikus volt hallgatni a dumáját, úgy ócsárolta a népet és a kormányt, meg minden egyebet, hogy egy csúnya szó el nem hagyta a száját. Csak felnézni tudtam rá, talán ezért is nem tettem semmit azért, hogy változtassak a dolgokon, hogy hallhassam ezeket a szavakat. Nem tudom, csak azt, hogy pokolian élveztem a diri irodájában töltött időt, minden egyes alkalommal. Hihetetlen egy fazon volt, mondjuk rá nem ismerek olyan gyereket, aki ne kedvelné legalább egy kicsit. Nem lehet nem szeretni a palit.

- Mi lesz azzal a... lánnyal? - Mutatott felém Mary Beth, de egy kissé tétován ejtette ki a "lány" szót. - Mi lesz a büntetése?

- A büntetése, Mrs. Dread? Nem tudom! Ön mit ajánlana? - Nézett érdeklődön Mr. Marshall a nőre. Trev megdermedt mellettem, én a másik lábamra helyeztem a súlyt és halkan sóhajtottam.

- Hm.... Talán délutáni munka vagy egy hónap bezárás. Azt hiszem, annyi elég lenne még neki is. - Mr. Marshallra néztem, ő is rám pillantott, tudta mit akarok. Bólintott.

Megropogtattam a nyakam, kezeim összekulcsoltam és könnyed léptekkel az asztalhoz sétáltam. Megálltam mellette és csípőmmel neki dőltem, közben végig a Dread családot néztem. Gyanakodva tekintettek vissza rám, de csendben maradtak. Neki kezdtem a beszédnek.

- Igazán? - Ezt az egy szót mondtam, semmi többet.

- Igen, és mégis mi jogon képze...?

- Álljunk csak meg egy szóra! - Dörrentem rá, nem éppen szelíd módon. - Már nem azért, Édesem, de te jól megnézted a szituációt? Egyáltalán kegyeskedtél meghallgatni a védenceid meséjét? Elmondták a történtek okát? Mert beismerem, miért is ne tenném? Alacsony az inger küszöböm és még egy enyhe ideg összeroppanás is társul a dologhoz, de azért ok nélkül még én sem támadom meg a másikat. Sőt, nagyon jó okra van szükségem, hogy én egyáltalán bárki ellen is összeesküvéseket forraljak. Tehát akkor megkérdezem még egyszer: Tudod, hogy pontosan mi történt a női mosdóban?

- Nincs rá szükségünk, hogy egy magad fajta aggrasszív elmebeteg a családunk körül legyeskedjen. Hagyj végre békén minket, ne keresd tovább a bajt! - A megszólaló Frank elmélyített hangon folytatta. - Különben csúnyán megjárod!

Trevor eddig merev teste még feszesebbé vált, szinte már láttam egy képzeletbeli karót benne. De leintettem, ezért most minek a balhé, durvább sértéseket is elszenvedtem már. Mindez már meg sem kottyant.

- Jó, akkor máshogy kérdezem! Ha előttetek kezdik el emlegetni a családotok, méghozzá nem a legkellemesebb kifejezésekkel, akkor tétlenül hagynátok? Vagy inkább legszívesebben nekimennétek az illetőnek? - Vártam egy pillanatot, s mivel senki nem szólalt meg, folytattam.

- Mert én ezt tettem! Kiálltam a családomért. Ha engem ócsárolnak, hát tessék, tudom, vannak ellenségeim, nem érdekel. De az, hogy két ilyen lány, aki szart se tud a családomról, a szájára vegye őket, azt nem állhatom. - A végén már szabályosan ordítottam.

Néma csend zárult a szobára, a jelenlévők szinte lélegzet visszafojtva várták a folytatás, én azonban az igazgató szemébe néztem, megvártam, hogy rám emelje a pillantását. Megemelte a fejét annak jeléül, hogy választhatok, mondom tovább vagy elmegyek.

Hátráltam. Ezúttal nem a kétségbeesés, a fájdalom vagy a bánat taszított ki a szobából, hanem a düh. Egyszeriben elsöprő erejű haragot éreztem, amit ott és akkor nem vezethettem le. Nem néztem Trevorra, egyszerűen képtelen voltam rá. Nem viseltem volna el részéről a gúnyt, amit a szavaim kelthettek benne.

Nem érdekelt, hogy jönnek-e utánam, egyenesen a tesi terembe mentem. Ha szerencsém van, akkor pont nincs ott senki.

Készen álltam. Még egy mély levegő, majd kifújás. Még egy utolsó. Nekiindultam.

Éreztem a lábamban, hogy az izmok összeolvadnak, egyetlen hatalmas csavart alkotnak és egymáson csúsznak csupasz testtel, haldoklón. A levegő, melyet kifújtam, már nem hozzám tartozott, elkeveredett valaki más lélegzetével. Karjaim ernyedten lógtak oldalamon, az inak mégis vibrálva adták tudtomra, készen állnak. Parancsomra várnak csupán.

Én pedig megadtam nekik a vezényszót. Fejemben visszhangzott a saját hangom, ahogy ordítva mondom el a bajom, az indokom, a tettem. Az agyamban ezernyi darabra hullott szét a pillanat, talán egy örökkévalóság vált belőle. Tudtam, hogy ezekkel a képekkel csak saját haragom táplálom, de nem tudtam másra gondolni. Talán nem is akartam.

A lábaim eközben tették a dolgukat, futottak, ahogyan tőlük telt, azonban nem éreztem elég gyorsnak az iramot, fokoztam. A karjaim pedig segítették őket, egyetlen pillanatra sem szakították meg munkájukat. Egy újabb kört kezdtem a teremben.

- Lehet, hogy csak túlreagáltam! Talán nem is úgy gondolták, még az is lehet, hogy nem rólam beszéltek, illetve nem az én családomról. Kell lennie valami más magyarázatnak. Hiszen nem minden körülöttem forog. - Gondoltam kétségbeesett igyekezettel, de mindez csak néhány tizedmásodperc alatt futott át az agyamon. Testem nem lankadt, az iramot egy pillanatra sem szakította meg, a tudatalattim irányította.

Éreztem, hogy testem változáson megy keresztül. Láthatatlan volt, de annál szembe ötlőbb. Nem változtak meg a lépteim, ugyanolyan elnyújtottak voltak, mint azelőtt. A tempó sem változott, az arcom, a hajam, a szemem is ugyanaz maradt. Minden külön-külön. Csak az egész nem. Én magam.

Valahogy megnyugtató volt a tudat, talán nem rólam szól minden. Nem kell minden kis dologban részt vennem. Nem hozzám fut minden szál. Nem tőlem függ mások sorsa, mint ahogyan a jóslat tartotta.

És akkor, mintegy varázsütésre, szemeim elől elvonultak a felhők, csak fényt és ártatlan sziporkát hagyva maguk után. Megkönnyebbülést éreztem. Egyszeriben felszabadultam. A szám kinyílt, és csilingelő kacaj szakadt fel ajkaim közül. Az újrakezdés mosolyával álltam meg. Elértem egy célt, amit eddig sehol sem találtam. Onnan pedig Andrew nézett vissza rám. Méghozzá csibészes mosollyal.

Párápápápá! I'm lovin it! :D

Üdv, PinBlue!