...és valami csak most kezdődik!

Mivel már jócskán nem érdekel az, hogy olvassák-e a blogom, ha nem akartok nem írtok véleményt. Úgyis magam miatt írom és nem amiatt, hogy mások bírálják. Elegem van abból, hogy senki nem jelez vissza, tehát csak ennyi:

Szép napot!

Lassított, és az üres kocsitól néhány méternyire megállt. Leállította járművét, mely nem volt korszerű, azonban elhanyagoltnak sem volt mondható. Átvetette lábát a motor felett és felállt. Magas, izmos alakja izgatóan hatott rám. A bukósisakot levette és az ülésre helyezte. Felém fordult. Keskeny arcán sötét szemek trónoltak, melyek tűként vájták magukat kíváncsi és egyre zaklatottabb tekintetembe.

Így közeledett felém. Megnyújtott, méltóságteljes lépésekkel, ahogy csak egy harcból győztesen kikerült oroszlán képes. Járása energiát és türelmetlenséget hordozott magában, melyet a pajkos szellő üzent számomra.

Én még mindig a földön ültem, felhúzott lábakkal és törött szívvel. De amint felém lépdelt, mintha valamiféle erő teljesedett volna ki bennem. Bent, mélyen, eltemetve. Egy fájó ponthoz közel. Azonban mindez még kevés volt a múlt elfelejtéséhez. Egyenlőre minden annak tűnt volna.

Csendben lépdelt elém addig, míg egy lépésnyi távolságba nem került hozzám. Ott megállt és elém guggolt velem szemben, szememmel egy vonalba került.

Mosolytalan arcán a kiemelkedő arccsont komolyságot kölcsönzött férfias megjelenéséhez. Rekedtes, komoly hangon szólt hozzám:

- Van valami baj?

Furán néztem rá. Nem értettem a viselkedését, hiszen nem is ismer, ahogyan én sem őt.

- Nincs semmi baj! Hamarosan itt lesznek segíteni. - Füllentettem, azonban az arcomra száradt könnyek megcáfolták kijelentésemet.

- Persze! - Mormogott. - Meg fogsz fázni!

- Nem, nem fogok! - Néztem dacosan örvénylő tekintetébe.

- Ahogy gondolod! - Nézett még mindig tűnődve.

Hosszú csend következett, melybe csak egy-egy madár kétségbeesett rikoltása zendült bele. Elgondolkodva tekintettem mogorvának tűnő, de mégis figyelmes látogatómra. Kíváncsivá tett.

- Miért érdekel ez téged?

- Nem tudom, fogalmam sincs. - És lassan elmosolyodott. Ahogy ajka kedves görbeségbe hajlott, úgy akadt el a lélegzetem. Nem tudtam az okát, talán nem is számított.

Néztem kedves tekintetét, egyenes vonalú orrát és mosolygó ajkát. Azután már csak a száját néztem. Kis idő múlva észrevettem kétértelmű viselkedésem és zavartan néztem félre.

- Ki vagy te? - Kérdeztem, hogy eltereljem figyelmét idióta viselkedésemről.

- Andrew Ferré. És téged hogy hívnak? - Kérdezte miközben leült mellém a földre, hátát autómnak vetve. - Nem gond?

- Nem persze, foglalj csak helyet! Van bőven. - Mosolyogtam hosszú idő után szívből jövően. - Samantha West vagyok.

- És mit keresel ezen a kihalt helyen Samantha West? Találkozód lesz? - Kérdezte tréfásan.

- Nem, haza felé indultam. És te? Mi járatban errefelé?

- Látogatóba jöttem az nagynénémékhez. Itt laknak, nem messze. Nem tudod véletlenül merre? Nem vagyok idevalósi! - Kérdezte félszegen végig a szemembe nézve.

- De, talán! Hogy hívják őket?

- Mary Beth és Frank Dread. - Arcomról a mosoly fagyottan omlott le.

- Igen. Tudom hol laknak. - Néztem el róla a másik irányba. Az nem lehet! Most mit csináljak? Te jó isten. Tényleg a rokonuk ez a jó fej srác? Nem hiszem el.

- Mi baj? Úgy sejtem nem vagy velük valami jó viszonyban.

Felálltam és lesöpörtem a farmerom. Megtörten néztem le rá.

- Legyen neked, Andrew Ferré annyi elég, hogy nem lenne kellemes a viszontlátás. Egyik oldalról sem. - Nem vártam meg válaszát. - Most mennem kell! Örültem a találkozásnak! Viszlát!

Már nem érdekelt, hogy bunkó vagyok vele, amiért nem igazítom a helyes irányba. Utam az erdő felé vitt. Még hallottam kiáltását amint szólít: - Samantha! De nem fordultam vissza.

Utolért és elém lépett, belenézett elgyötört szemeimbe. Talán ez akadályozta meg abban, hogy erőszakosan kérdezze meg. Talán más. Lehet, hogy csak tétova volt. Aztán mégis megszólalt:

- Sam! Mi történt? - Ezt már nem bírtam volna sokáig, tehát azt tettem, ami a legkézenfekvőbb volt.

- Andrew! Felejtsd el! Nincs semmi! Engem is felejts el, ne is akarj megismerni.. Úgy sem lenne értelme az egésznek.

Kiléptem mellette és lépteim ismét az ösvény felé vittek. Ezúttal nem jött utánam. Nem is bántam. Reménykedtem benne, hogy megfogadja tanácsom és elfelejt. Még ha ez fájt is nekem.

Ő más világban élt. A valóságban. Én a lelkem és múltam szörnyeitől rettegtem, nem pedig az élettől. És ez így volt rendjén. Ő egészen más. Nem az én oldalamon áll, hiába is gondolná úgy. És ebbe... bele kell törődnie. Ahogyan nekem is.

Zaklatott gondolatoktól kísérve vergődtem a kihalt, üres erdőn. Csupán néhány állat bújt meg a dús lombok, bokrok, talaj rejtekében. Hallottam egy magas fa odújának békésen szuszogó lakóit. Belestem a titkos lyukba és négy édesen durmoló szürke mókus kölyköt pillantottam meg. Halkan, meghitten sóhajtoztak álmukban, mintha csak egymást szerették volna meggyőzni szendergésük valóságáról.

Csodálkozva álltam. Hiszen az ember mennyivel fejlettebb? Mennyivel lehagyta maga mögött az állatokat a technológia fejlődésével, és mégis. Az ember nem képes ilyen feltétel nélküli bizalomra és szeretetre. Nem éli meg azokat a dolgokat, amik valóban számottevőek lennének az életükben. Az állatok bíznak, az ember erre ma már képtelen. Lehet, hogy soha nem is volt képes rá.

Lassan távolabb lépkedtem és elindultam haza. Nem tudtam mi történik velem majd a jövőben, illetve nem mindig. De azt tudtam, hogy Andrew Ferré -t nem most láttam utoljára.

Muszáj volt valami pofont adni a mosolygó arcnak.

De a következő fejezet meglepően furcsa lesz. Én már várom! :D

Üdv, PinBlue!