Sziasztok!
Köszönöm az előző kommenteket! Igazán jól estek! Remélem ez a fejezet is tetszeni fog!
Jó olvasást! Üdv, PinBlue!
Akárcsak a zabolátlan, kiéhezett dögevők úgy ölelte körül lábamat a sűrű ködfátyol. De ez engem nem riasztott meg. Sőt, most éltem csak igazán.
Minden lélegzetemmel több féktelenséget fedeztem fel magamban. Többé nem voltam a drága Sammyke, nem féltem a tegnaptól, a mától, de még csak a holnaptól sem. A veszedelem és a dicsőség közötti szakadék szélén álltam, és nem találtam olyan indokot, mely vissza tudott volna rángatni a racionalitás talajára.
Egészen felszabadultam, talán az engem tartó láncokat is letéptem, nem bántam. De még messze voltam a boldogságtól.
Douglas szemeiben a félelem tüze égett, amit a rettegés parazsa tartott melegen. Én nem értettem semmit, de jól éreztem magam, és számomra ez volt a lényeg. De azt nem mondom, hogy nem undorodtam magamtól. Saját magamtól is megijedtem.
- Sam! Kérlek... nem történt semmi. Nem kell úgy a szívedre venni. Én... - félbeszakítottam.
- Doug! Most menj innen! - Mondandóm a légbe szállt, csupán belülről hallottam a saját hangomat, a fülem bedugult. Reszketve hátráltam tőle, valami fájt. Szinte széttépett, belülről marcangolt az a valami, mely véres pofával hempergett most már kétségbeesett lelkem maradványaiban.
- Sam! - Ezúttal a hangja aggódást tükrözött.
- Azt mondtam takarodj! - Üvöltöttem és én szaladtam el. Nem bírtam tovább. Mint a szabadon eresztett vad, kétségbeesetten menekültem a rám várakozó iszony elől, de hiába tettem. Én magam voltam az. Nem tudtam hová futni, esélyem sem volt.
Az embereket lökdösve törtem magamnak utat, nem érdekelt, hogy ki kerül az utamba, el kellett tűnnöm. És azt tettem, ami a legkézenfekvőbb volt. Autóba ültem.
Nem állítom, hogy jól tettem, de meg kellett tennem, szükségem volt rá. A levegőt még mindig ziháltan szívtam magamba, majd fújtam ki, de a gondok nem távoztak. Sőt, minél jobban igyekeztem elkerülni őket, annál többen voltak.
A még mindig körülöttem lengő fehér köd nem akart oszolni, nem hagyott nekem nyugtot. Tehetetlenül hajtottam tovább hazafelé, mely, bár már rég az otthonom, nem éreztem féltő karjait magam körül. Sosem ölelt magához, mint rég látott lányát, sosem adott biztonságot és sosem vette a fáradtságot, hogy befogadjon. Egyszerűen csak úgy volt. De ennek így kellett lennie.
Majd gondolataim Jimmy és Laura felé vették az irányt. Reménykedtem, hogy nincsenek otthon, nem akartam, hogy így lássanak. Nem akartam magyarázkodni, nem értenének meg. Vagy ha mégis, félnének tőlem, azt pedig nem viselném már el. Tehát nem mondom el nekik! - , határoztam el gondolatban. - Még nem!
Amióta a szüleim meghaltak, semmit nem tettem azért, hogy bárkit is boldoggá tegyek. Négy év pedig hosszú idő, hiába röpülnek szélsebesen a homokóra szemei. És én belefáradtam ebbe, a várakozásba. Egy fa felé kormányoztam az autót.
A másodpercek megnyúltak és minden pillanat egy örökkévalóság élethosszával maradt mellettem. A fehér köd most szinte óvón ölelt magához és valamilyen fajta melegség áradt belőle. Mosolyogva, lehunyt szemekkel vártam a becsapódást, ami nem jött el.
Vágytam a nyugalomra, a megértésre, a szeretetre, a túlvilágra. De nem jött értem a halál, nem vett a szárnyai alá. A mosoly már rég lelohadt merev arcomról. Dacosan néztem a kiürült tankot jelző műszerfalra.
Mélyen, fáradtan sóhajtottam, kikapcsoltam a biztonsági övet és kiszálltam a kocsiból. Nem vágtam be az ajtót, nem rúgtam a kerekekbe, nem kezdtem el káromkodni, nem csináltam semmit. Csupán lemondó, reménytelen tekintettel meredtem a távolba. Az ajtónak vetettem a hátam és reszketeg sóhaj közepette lecsúsztam a nyirkos aszfaltra. Ezen az úton nem sokan járnak, tehát nem csináltam problémát abból, hogy esetleg valakit akadályozok.
Szívem erős és nyugtalan ritmusú táncba kezdett. Nem értettem a jelentését. Mikor felpillantottam félve vettem észre, hogy a köd tűnő látomásként olvad a levegőbe. Kétségbeesetten kaptam utána, de a semmit markoltam. Egyre távolabb sodorta tőlem a szél, én pedig ijedten futottam egyetlen menedékem szilánkjai felé, de elkéstem. Örökre eltűnt.
Fáradtan botorkáltam vissza az autóhoz. Ordítani tudtam volna a belülről tépdeső fenevad miatt. Fejem a vállam vonalába süllyedt, így gubbasztottam a földön, mint egy szerencsétlen földönfutó. Úgy is éreztem magam.
A játékos szél azonban nem hagyott nekem nyugtot. Minduntalan a lehetetlennel hitegetett, most azonban nem üresen csengő eséllyel mutatkozott meg előttem. Mást sodort felém. Egy motor hangját. Vele együtt pedig egy idegen közeledett felém.
Aki nem sokára mindennél többet jelentett számomra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Üdvözlet