Égető érzéketlenség

Sziasztok!

Mivel a blogot már senki sem olvassa, így tehát magam szórakoztatására írtam, de nem bánom, kissé megkönnyebbültem! Azért ha valaki erre tévedne, remélem tetszeni fog neki. Elvégre, a remény hal meg utoljára.

Jó olvasást!

A halk berregés megnyugtatott. Bár révedten ültem a szalon egyik székében, nem éreztem félelmet. A fizikai fájdalom már rég nem érdekelt. De a lelkem sajgott.

Minden egyes másodpercben 210 tűszúrást ejtett a bőrömön, de én szinte nem is éreztem. A belsőmön nagyobb lyuk tátongott. Foltozott és megfakult volt, minden percben egyre nagyobb és nagyobb. És sosem volt elegendő gyötrelem benne, nem éreztem a végét. Talán még nem vagyok elég közel hozzá. Talán sosem leszek.

De itt vagyok, egy olyan helyen, ahol senkit sem érdekel, hogy ki vagyok, mit akarok az életemmel kezdeni vagy miért vagyok itt. Egyszerűen végezték a dolgukat, és ez megfelelt nekem is. Nem akartam, hogy tudjanak róla. Nem akartam, hogy megértsék, hogy esetleg egy parányi szeletkét is megérezzenek belőle. Ez, nem az ő dolguk.

Hanem az enyém, egyes egyedül az enyém. És senkivel sem akarok rajta osztozni.

Nem önzőségből, inkább... reménytelenségből. Nekem ez jutott, ezt kell elviselnem, de nem fogadom el. Arra képtelen lennék.

Harcolni fogok ellene, és nem hagyom magam végleg eltiporni. Az nem én volnék.

De hogy ki is vagyok én valójában? Kit látok magammal szemben a fali tükörben? Mi a valóság?

Egy kétségbeesett gyerek. Igen. Ilyen egyszerű. Egy gyerek, aki rögtön a menedéket keresi minden sötét sarokban, akinek már nincs is semmi mása. Csak egy eltékozolt élete. Egy ördögi kör részese vagyok, semmi több.

És ez talán így volt megírva. Talán nekem nincs följegyezve a híres-neves Happy end. De nem bánom. Mint ahogy azt sem, hogy élek. Nem tudom elképzelni, hogy egy nap nem ébredek fel többé, hogy nem érzem arcomon a simogató szelet, hogy többé nem érint az eső csípős, féltő csókja.

Vajon a halál milyen érintéssel szüntetné meg bennem a dobogást? Kínkeserves, lassú és felszínes, érzéketlen vagy fájdalommentes mélyrehatósággal küzdene ellenem? De az is lehet, hogy kár ezen gondolkodnom, hogy nincs semmi értelme. Hogy talán...

- Sam! Kész van. Tűnés! - mordult rám az a srác amelyik eddig békés némaságban tűrte letargikus létem.

Szemébe néztem és felálltam. A pulthoz siettem és fizettem, sürgősnek éreztem, hogy minél előbb a szabadban legyek. Amint kiértem mély lélegzettel háláltam meg a hűs, szúrós levegőt. Igencsak lejjebb szaladt a higany létráján az érték, pedig még csak október eleje volt.

A forgalmas utcán végig pöfékelő csotrogányok és csúcs minőségi csoda járgányok ellepték az út játszóterét. Hiszen nem csinálnak semmi mást, minthogy mindig azt teszik, amit egy "felsőbbrendű" ember mond. Pedig mind egyenlőek vagyunk. Így születünk mindannyian, ártatlanul.

De a mai életben már semmit sem mond az a szó, hogy egyenlőség, hiszen az egyik ember hülyébb a másiknál, senki sem ért meg semmit, a saját szaván kívül. Ilyen az élet. El kell fogadni.

Még egy percig ácsorogtam a csontig hatoló hidegben, azután az autóm felé vettem az utam. Haza akartam menni, megpihenni és csak úgy lenni.

A cipőm orrát néztem és így mentem, mint egy névtelen kísértet. Tökéletesen alakítottam, csupán az egyik lábam tettem a másik után, bal, jobb, bal, jobb, bal... s egy másik pár láb került a látómezőmbe, felpillantottam.

Egy kék dzsekis bunkó paraszt volt, ismeritek? Teljesen biztos vagyok benne. Pedánsan zselézett haj, melyet a tornádó sem tudna elrontani, divatos farmer és cipő. Olyan mosoly, amilyet csak a kölyök kajmán tudna utánozni. Még mindig nem jöttetek rá? Hát akkor megsúgom, de csak halkan: Douglas Dread.

Csücsörített miközben felhúzta a szemöldökét és gúnyos pillantást vetett fázósan összehúzott kedvenc, kopott pulóveremre. Talán azt hitte utcára kerültem? Hát csak higgye, nem érdekel. Biccentettem felé és el akartam mellette lépni, de nem engedett. Sötét pillantást vetettem rá és megkérdeztem azt, ami egyáltalán nem érdekelt:

- Mit akarsz Muksó?

- Tőled? Semmit. Csupán nézem, hogy milyen szánalmas vagy. - és aljas tekintettel újra végig mérte külsőmet, melyen egy koszos tornacsuka, egy kissé kopott fekete farmer és egy szürke pulcsi volt.

- És mondd csak el kérlek, hogy miért lennék én szánalmas?

- Egy rohadt rocker vagy, némi emós beütéssel és még csak arra sem veszed a fáradságot, hogy mindezt elrejtsd! - ugatott az arcomba ez a tébolyult divatmajom. De ezt kár volt.

- Honnan a francból veszed te vagy egyáltalán bárki más hozzád hasonló tuskó, azt a bátorságot, hogy akár csak egy békát becsméreljen. - Sziszegtem neki. Nem tudtam uralkodni magamon, folytattam. - Pont te? Aki egy haszonleső, nagy képű, tahó, egoista... - És megcsókolt. Teljesen ledermedtem. Nem tudtam mit tehetnék, hogy megszabaduljak tőle. Várjam meg míg végez vagy lökjem el magamtól? A második lehetőség csábító volt, de maradtam az elsőnél. Így hát vártam. Közben nyelvével befurakodott a számba és a vírusait átültette belém. Azt hittem elhányom magam.

Mivel már vagy két perce "csókolt" és még mindig nem viszonoztam, abbahagyta, biztos megérezte, hogy nem is fogom. Elhúzódott tőlem, én pedig csak erre vártam.

Hátra húztam az öklöm és ütöttem, szinte kirázott a hideg az élvezettől, amikor meghallottam a halk, ritmusos roppanásokat, majd a fájdalmas üvöltést. De szerintem ő már kevésbé élvezte. Én viszont annál inkább.

Orrához kapta a kezét, de hiába is várta, vér nem folyt. Ezt mélységesen sajnáltam. Kezdek kijönni a rutinból. Micsoda szégyen.

Azonban a hangos vinnyogásra sokan felénk pillantottak, utálom a tömeget. Kikerültem és folytattam az utam, azonban mintha csak az ösztönöm súgta volna, megálltam, balra húztam a fejem és jobbra pillantottam. Sejtésem beigazolódni látszott, Muksó kis híján visszaütött. És ezt a becsületem nem hagyhatta. Szembe fordultam vele és ismét belenéztem gyűlölettel átitatott tekintetébe. Lustán elmosolyodtam.

De ami ezután történt, azt még én sem sejtettem előre.

Ha csak egy szóval is illetné valaki, tudnám, hogy nem vagyok teljesen bolond, amiért magamhoz beszélek! :)

Üdv, PinBlue!