Hihetetlen! Újra dobbant a szívem

Sziasztok!

Örülök, hogy tetszett az előző rész, ennek hatására tehát itt a kövi, remélem majd tetszeni fog! Nem is húzom tovább az időt, íme!

Bemelegítettünk. Hát mit ne mondjak, azt hittem kiköpöm a tüdőm, de hát ez a jó benne, nem? Sorra vettük a köröket és már alig bírtam szusszal mikor - végre - megállhattunk. Különféle nyújtásokkal folytattuk az órát és persze a fekvőtámasz, a felülés és a hátizom se maradhatott ki!

Mikor végre megunta a tanár a "kínzásunkat" kosarazással szórakoztunk az óra végéig. Doki, mint mindig, most is tökéletes volt a pályán. Hiába való badarság volna tagadni, hogy ő a legjobb ebből a sportból. Még így összenyomorgatva is. De ha akarnám se tudnám titkolni, hogy Doug is meglepően jó volt. Mit jó? Fenomenális. Az összes kis ribanc persze szájtátva bámulta mintha a gyerekre rá lenne írva: "Bámulj csak püspökfalatom, az ingyen van!" ami nagyon ciki és egyszerűen undorító volt. Lealacsonyítóan néztem rájuk, de rám se bagóztak. Ez van.

Nem is törődtem velük tovább, mert a labdát egyenesen nekem passzolták. Nagy léptekkel haladtam előre és a labda mindig csak a csípőmig ment pattogtatás közben, ahogyan azt kell.

Sajnos több szabályt nem igen tudok, mert csak egy napig jártam kosáredzésre, azt is még általános alsójában. Ennek ellenére nem tudták elvenni tőlem a labdát. Pancserek! - mosolyogtam magamban. Egészen amíg Doug nem került elém. Amikor előttem termett, egy pillanatra meglepődtem, de nem késlekedtem tovább.

Mint a tükör és képe, tökéletes szinkronban játszottunk, mintha ezer éve ugyanazokat a mozdulatokat tennénk meg, együtt. Mint egy tökéletesen koreografált mozdulatsor, úgy éreztük a másik következő lépését. Hiába mondanám az ellenkezőjét, nagyon élveztem. Azt hiszem ő is erre gondolt, mert megrándult az ajka és csibészes fény költözött borostyán színű, csillogó tekintetébe. A labdát átpasszoltam Dokinak, mert kezdtem zavarban érezni magam ettől a szempártól. Ami higgyétek el, nem sűrűn fordul elő velem. Ekkor eszembe jutott valami:

- Mióta hívom én őt Dognak? Mit érdekel ő engem? És egyáltalán miért agyalok én rajta? - gondoltam zavaros, csodálkozó dühvel - Ez kész agyrém!

A gondolatsort az szakította meg, hogy az említett személy, vagyis Doug félrerántott a sebesen felém zúgó labda irányából. A lendületnek köszönhetően én a földre zuhantam és természetesen megmentőm pedig rám.

- Gáááz! - ez volt az első gondolatom, amint fölfogtam mi történt. Hangja kirángatott elmélkedésem hálójából.

- Nem esett bajod? - hangja féltésről árulkodott, ami azért vicces, mert elég bunkó voltam vele, főleg, hogy ez az első napja.

- Bocs, ... picsába! Hányszor kérek én ma még bocsánatot tőled? - felnéztem rá és csodák csodája. Mosolygott. Baromi jól állt neki. Hirtelenül, mint ahogy az áprilisi eső jön el, olyan gyorsan éreztem meg a fájást a gyomrom tájékán. Komolyan, mintha gyomorszájon ütöttek volna. Nem valami jó érzés, de valahogy, olyan ... olyan felemelő is volt egyben. Nem mertem mozdulni vagy félrelökni, mert attól féltem ez az érzés csak fokozódik.

- Nem történt semmi. - de még mindig rajtam feküdt!

- Köszi a mentőakciót, meg minden ... - kérdőn nézett rám - Kezd kínossá válni! - magyaráztam meg habozásom

- Ja, oké. Persze! - felállt és a kezét nyújtotta. Elfogadtam.

- Kössz, még egyszer! Akkor én most lépek! - és már ott sem voltam. Amint távolodtam, éreztem, hogy arcomba tódul a vér. A szégyen ellepet, mint eszkimót a jégverés.

Délután a műhelyben épp a mocimon ügyködtem, mikor el kezdett rezegni a telóm. A képernyőn ennyi volt: "Doki!"

- Mondjad, mi van! - kérdeztem miközben kezemről az olajat próbáltam letörölni egy ronggyal. Persze tudtam, hogy ahhoz vegyszer is kéne, de próbálkozni csak lehet.

- Szia neked is! Amúgy nem sok. Csak tudod lesz egy buli, és ... - fájdalmas nyögésem hallatán elnémult

- Doki, verd ezt ki szépen a fejedből!

- Kérlek, Sam! Tudod, hogy bármit kérhetsz cserébe. - mondta jól kihasználva a gyenge pontomat. Kis zsarnok.

- Bármit? - kérdeztem vissza

- Illetve ... na jó. Bármit. - adta be a derekát

- Akkor, legyen ...hm, nem is tudom ... - tettem a gondolkodni próbáló hülye libát. Pedig már tudtam mit kérek.

- Sam! - szólt most már türelmetlenül

- Oké - oké! Egy mechanikai biszbasz a járgányon és megbeszéltük. - mondtam lazán tovább bütykölve az én kis kincsemet.

- Oh Sam! Te egy istennő vagy. - hálálkodott

- Khm ... talán inkább végzet asszonya, ha kérhetem! - vigyorodtam el sötéten

- Ja, télleg. Na megyek, még van egy kis házim, majd beszélünk.

- Hát igen. Te és az a súlyos suli imádatod. Tudod, ha néha, csak egyszer - egyszer lazulnál egy kicsit, esetleg még barátnőd is lehetne. - gúnyolódtam

- Te meg, ha nem vernél laposra minden fiút, talán lenne barátod is. - vágott vissza

- De hisz az én szívem csak érted dobog, tudhatnád már édesem! - utánoztam az egyik régi nyálas sorozatból az elkényeztetett kurvát.

- Sziaaa! - és bontotta a vonalat.

Nevetve ráztam meg a fejem és hangosítottam a rádión.

Remélem örültök neki! :) Végtelen hódolattal irántatok, kedves olvasóim, üdv PinBlue!

"Föl kell állni, számon kérni azt akitől kapod..."

Bocs a sok halasztás miatt, de mindig közbejött valami...:(, hát ez van sajna! De most frissen, itt az új, remélem tetszik majd! Jó olvasást! XD

Később az ebédlőben szokásos asztalunknál vártam Dokit. Mosolyogva vártam, hogy leüljön velem szemben, de amint megláttam arcomra fagyott a mosoly.

- Ki volt? - modorról megfeledkezve kiáltottam föl.

- Nyugi, Sam! Nincs hézag. Ez csak... - nem találta a szavakat.

- Ez csak, mi? Még egyszer, utoljára kérdem: Ki volt? - hangom mély lett, mint mindig mikor az ideg ellepte az agyam.

- Jeremy. - sóhajtott fájdalmasan.

- Mindjárt jövök. - hangom nem ígért sok jót a harag keltőjének.

- Sam, nem kell. - szólt még utánam, mert már indultam is annak a baromnak a keresésére.

- Csak jégért megyek - végül is félig igazam mondtam. Az ajtón kifelé menet majdnem fölborítottam a bejövőt, aki természetesen Doug volt. A vörös ködtől bódult elmével csak ennyit vakkantottam oda:

- Bocs. - válaszát nem hallottam, csak mentem egyenesen a folyosó túlsó végén ácsorgó és vigyorgó Jeremy felé. Persze, hogy vigyorog, még nem tudja mi vár rá.

- Most megdöglessz. - mondtam félhangosan. Mikor odaértem hozzá, megkocogtattam a vállát.

- Igen? - kérdezte és felém fordult, lentről haladt lassan, szinte lustán mért végig. Mikor végre a szemembe nézett már bamba vigyor lógott azon az ocsmány pofáján. - Mondd, mi kéne?

- Ismersz te egy bizonyos Samantha West-et? - kérdeztem és édes mosolyt tudtam varázsolni a grimaszom helyett. Azon is csodálkoztam, hogy nem dobtam ki rögtön a taccsot.

- Ja. - mondta flegmán - Valami idegbeteg csaj, de még nem láttam soha. Mié'? Mi van vele? -azt hittem legalább tudta, miért tartanak "idegbeteg"-nek. Úgy látszik nagy meglepetés készül számára.

- Az, hogy mindjárt megismered az öklét. - és ütöttem. Meglepettségében megtántorodott, ami most - mivel csak 160 centire terveztek az ő 180-jával szemben - jól jött, így bevittem neki egy bal fölütést is a jobb horog mellé. Olyan ideges voltam, hogy azt hittem elkezdem rugdosni és karmolni is, és csak úgy mellékesen a köpéstől se álltam már messze. De azért idáig ,még nem süllyedtem. Elegendő volt, hogy láthattam a kínt a szemében és a dühöt amikor meg próbált visszaütni. Ami annak köszönhetően, hogy félrehúztam a fejem, ő pedig a tömör tégla falat találta el, csak még nagyobb elégtétel volt számomra. Majdnem felkacagtam mikor felordított, mint egy óvodás. Most komolyan, azt hittem el kezd sírni és anyuci szoknyáját keresni. Szánalmamban inkább abba hagytam az egészet és csak most hallottam meg a lelkes drukkolásokat és fogadásokat, vajon ki nyer. A tömeg hangos volt, de azért oda hajoltam ehhez a patkányhoz és a fülébe sziszegtem:

- Ha megtudom, hogy csak a közelébe is mentél vagy ócsárolod a haveromat, nem csak ízelítőt kapsz hanem teljes verziót, érthető volt?

- Ihen! Pehsze! - az orrából csöpögött a vér, így nem csodáltam, hogy kissé pösze volt.

- Reméltem is! - majd a közönségünk felé fordultam. - Tudna valaki jeget hozni? - s az egyik elsős már szaladt is.

Hamarosan kezemben a zacskó jéggel, Dokihoz siettem.

- Jól vagy? - és arcához nyomtam a jeget. Szisszenve fogadta a hűsítő segítséget.

- Kössz, remekül. - mondta szokva a hideget.

- Nem úgy néz ki - hangom gyengéd lett - Tudok valamiben segíteni?

- Semmiben. De megtudtál valamit az újakról?

- Nem sokat, mert Muksó kiakasztott. Akarom mondani Douglas Dread.

- Na, hadd halljam! - és elmeséltem neki elejétől végéig. Mire befejeztem megszólalt a csengő. Fölálltunk és indultunk infóra. Ezenkívül még matekra és tesire jártunk együtt. A folyosó szélén Jeremy játszotta a mártírt, s mikor meglátta, hogy Dokival beszélgetek és szemem sarkából őt figyelem még mindig gyilkos dühvel, összehúzta magát. Elvigyorodtam és többet nem is néztem felé.

Az infó és a matek gyorsan eltelt, de aztán jött a másik kedvencem: a tesi. Alig, hogy kiértem a lány öltözőből már rohantam is a fiukéhoz, Dokihoz. Megálltam és nem is vártam sokat mire kijött valaki.

- Képzeld el... - elakadtam, mikor pillantásom egy hófehér arccal keresztezett aranybarna szembe ütközött.

- Mit? - kérdezte meg-megránduló szájsarokkal Doug.

- Bocs, semmit! - csak hebegtem-habogtam összevissza, mikor az ajtón kilépett Doki. Odaléptem hozzá és a Rock Királyokról kezdtem el neki halandzsázni, mint mindig. S e-közben újra eszembe ötlött egy gondolat.

- Tudod mit?

- Na, mi van megint? - kérdezte mosolyogva ami furcsa alakot adott a zöldeskék fejének.

- Csináltatok még egy tetkót!

- Még egyet? - kérdezte döbbenten.

- Aha. Mit szólsz hozzá?

- Nem rossz gondolat. És milyet, na meg hova?

- Nem tóm még, hogy mit, de a lapockámra.

- Semmilyen ötleted nincs? - nézett rám gyanakodva

- Igazándiból... - nem fejeztem be, csöngettek. - Majd elmondom.

Nem fejezet, de azért elolvashatjátok...

Egy kis filozófia, amit örülnék, ha elolvasnátok!
Nem húzom tovább a dolgot, ha elolvastátok, kérlek írjatok véleményt. Előre is köszönöm!

Sokszor miközben egyik napunk tengődik a másik után, annyi kis dolgot, melyek fontosak számunkra, hátunk mögött messze elfeledve ballagunk, vissza sem nézve. Viszont minduntalan előttünk tornyosulnak azok a tettek, szavak, érintések, érzések melyek nekünk semmit nem jelentenek. Nem értem. Ha most a szívembe vagy legalábbis annak tájékára igazán, őszintén, minden mocskos bűnömmel együtt visszanézek, nem érzek semmit. Sem bánatot, sem szeretetet. És ez megrémít, olykor. Mikor nem gyakorol semmilyen hatást vagy érzési benyomást sem rám, nem bánom azt a bűnt, melyet most is végzek: az életet. Pedig minden levegővétellel érzem, hogy egyszer, ezért az átokért, melyet nem én kértem, sanyarú végzet vár. Tudom, hogy akkor, mikor már semmi jó, de még csak örömmel eltelt mosoly sem lesz képes megkorhadt bensőmet gyógyítva megszánni, vesztem el örökre. És remegve állok majd, ugyan nem a hidegtől, de lúdbőrző háttal és élesen össze-összekoccanó fogakkal egy olyan hatalommal szemben, mit senki sem ért. Talán most, mikor ezeken jár az eszem, mely talán megfogható, mégsem elsődleges, s leglényegesebb részünk, szívem hajthatatlan tam-tamot jár. Sosem kértem, hogy itt, ilyen körülmények között éljek, már hogyha ez, amit valóban érzek annak lehet mondani. Mégis itt vagyok, s gyötör minduntalan, fáradhatatlan buzgósággal egy kérdés:

Én ugyan miért élek?

Anonimus

Egy kissé elgondolkodtató és furcsa, de egy barátnőmnek segített, remélem, - csak ha úgy adódik - nektek is fog!
Teljes hódolattal: PinBlue!