Sziasztok!
Most értem vissza az egy hetes táborból. Köszönöm, hogy türelmesek vagytok velem, mármint, ha olvassa valaki a blogot még. Nem szeretném húzni az időt.
Jó olvasást!
Én ezeket a szavakat rég elfeledtem, ahogyan a jelentésüket is. Egyiket sem lehet ellopni vagy kölcsön kapni. Nem nyújthatja át őket egy idegen az utcán, nem találhatod meg a parkban és még a melletted álló személyek sem adhatják oda neked.
Neked kell fölfedezned ezeket a szavakat, a jelentésüket, az értéküket.
Engem elárultak. Nem egyszer és nem csak egy személy. Annyi csalódásban és becsapásban volt részem, hogy nem tudnám őket már felsorolni sem.
Nekem ezek az érdemek már semmit sem mondanak. Hiába áltatom magam, sosem lesz ott a fénnyel kecsegtető alagút vég. Ha egy pillanatra mégis meggyullad itt-ott egy lámpás és virágozni kezd a lelkemben valami, olyan gyorsan szárad el, hogy néha csak képzeletnek hiszem.
Doug is ezek közé a dolgok közé tartozik. Ha tényleg, őszintén szeretett volna, akkor nem támadja le az első útjába kerülő lányt. Habár nem tudom mit gondoltam, hogy talán majd én megváltoztatom? Baromság. Semmivel sem vagyok jobb, mint ő. Én komolyan azt hittem, elérkeztem arra a pontra, mikor feladhatom a sötét oldalt. Tévedtem.
Talán erre volt szükségem. Egy hatalmas pofára esésre, hogy megtanuljam, mindig lehet sokkal, de sokkal rosszabb.
És nem hazudok. Tényleg tudtam, hogy ez lesz. Nem megéreztem vagy megálmodtam. És lehet, hogy éppen ezért akartam változtatni rajta. Már azt is tudom, hogy öt perc múlva csörög a telefon és hív Jimmy. Hogy mekkora egy szemétláda vagyok! A saját baromságom miatt kínzom őt és Laurát is. Mert még ők sem tudják a titkom, de már nem kell sokat várniuk. Hamarosan mindenre fény derül, még arra is, ami most vaksötétnek tűnik. Hátborzongató és felejthetetlen.
A telefon megcsörrent. Már csak szokásból pillantottam rá, Jimmy volt az. A hangja féltő lesz, harag nélküli, megszokták. Túl sokszor tettem hasonlókat ahhoz, hogy még mindig meglepődjenek.
Amikor Doug oldalán haza mentem és megláttak örömben úszott az arcuk. Mikor a házibuliból hazaértem még nem voltak otthon. De fent voltam mikor megérkeztek. Nem tudtak róla, de ébren voltam. Minden egyes szót tisztán hallottam. Annyira fájt, amit mondtak. Pedig ezt eddig is tudtam.
Bármit odaadnának a boldogságomért. És ha nem is mondják ki, de tudom, hogy szomorúak miattam. Mégsem tudok már változtatni. Mert úgysem értenének meg.
Épp az erdőben ültem és vártam. Hogy mire? Csodára? Jelre? Változásra? Fogalmam sincs. Csak voltam és néztem a képernyőt, melyen ezúttal Jimmy szőke fürtökkel keresztezett arca villogott. Kisfiúsan jó képű mosoly virított rajta, mint szinte mindig, mintha csak Trev nézett volna rám néhány évvel később.
Kislány koromban állandóan azt kértem anyutól meséljen nekem Trev és Jimmy "bácsiról". Nos, sztoriból sosem fogyott ki. Rengeteg emléket mondott róluk.
És ezek az emlékek ma is bennem égnek. Robbanó lánggal hajladoznak a fejem fölött és akár a villámcsapás, kegyetlen és gyors zuhanással a mélyemig hatol.
Megnyomtam a zöld gombot.
- Szia! - leheltem fáradtan, nem volt erőm színészkedni.
- Szia! - Egy percig némán szuszogott a kagylóba. - Van valami baj?
- Nem. Csupán a szokásos. - Tértem ki a válasz elől.
- Komolyan kérdeztem. Sam, ha legalább elmondanád... - lógva hagyta a mondatot.
- Miben segítene az rajtam? Csak nektek lenne még több problémátok, így is túl sok gondot okozok nektek. Az lenne a legjobb, ha...
- Ezt meg ne halljam még egyszer! Azért fogadtunk be mert szeretünk és elfogadunk, nem pedig mert teher vagy a számunkra. De Sam...
- Igen? - Nem álltam messze a sírástól. Valahogy le kellett vezetnem a felgyülemlett feszültséget, de nem akartam pont Jimmy kárára kiadni a dolgot. - Mondd! - Kértem gyöngéd erőszakkal.
- Meddig... Mikor jössz haza? Gondolom nem mentél túl messzire, mert Cowboy itthon van.
- Igaz, az erdőben vagyok, de egyedüllétre van szükségem. És Jimmy... - Ezúttal én torpantam meg egy pillanatra.
- Igen?
- Hamarosan mindenre fény derül, esküszöm.
Kinyomta. Hallottam a kattanást, majd a beszélgetés végét jelző halk búgást. Elvettem fülemtől a készüléket és visszacsúsztattam a zsebembe. Fejemet annak a fának a párától nedves törzsének nyomtam, amin ültem. Lenéztem lelógó lábamra. És éreztem a nyomó, kissé szúró érzést a mellkasomban. Arcomon az első könnycsepp hagyott nyomot. Melyet társai türelmetlenül, szinte dühösen követtek.
Még egyszer szeretném megköszönni azoknak, Kik olvassák és nyomon követik a blog alakulását. Köszönöm Nektek!
Üdv, PinBlue!
