...és valami csak most kezdődik!

Mivel már jócskán nem érdekel az, hogy olvassák-e a blogom, ha nem akartok nem írtok véleményt. Úgyis magam miatt írom és nem amiatt, hogy mások bírálják. Elegem van abból, hogy senki nem jelez vissza, tehát csak ennyi:

Szép napot!

Lassított, és az üres kocsitól néhány méternyire megállt. Leállította járművét, mely nem volt korszerű, azonban elhanyagoltnak sem volt mondható. Átvetette lábát a motor felett és felállt. Magas, izmos alakja izgatóan hatott rám. A bukósisakot levette és az ülésre helyezte. Felém fordult. Keskeny arcán sötét szemek trónoltak, melyek tűként vájták magukat kíváncsi és egyre zaklatottabb tekintetembe.

Így közeledett felém. Megnyújtott, méltóságteljes lépésekkel, ahogy csak egy harcból győztesen kikerült oroszlán képes. Járása energiát és türelmetlenséget hordozott magában, melyet a pajkos szellő üzent számomra.

Én még mindig a földön ültem, felhúzott lábakkal és törött szívvel. De amint felém lépdelt, mintha valamiféle erő teljesedett volna ki bennem. Bent, mélyen, eltemetve. Egy fájó ponthoz közel. Azonban mindez még kevés volt a múlt elfelejtéséhez. Egyenlőre minden annak tűnt volna.

Csendben lépdelt elém addig, míg egy lépésnyi távolságba nem került hozzám. Ott megállt és elém guggolt velem szemben, szememmel egy vonalba került.

Mosolytalan arcán a kiemelkedő arccsont komolyságot kölcsönzött férfias megjelenéséhez. Rekedtes, komoly hangon szólt hozzám:

- Van valami baj?

Furán néztem rá. Nem értettem a viselkedését, hiszen nem is ismer, ahogyan én sem őt.

- Nincs semmi baj! Hamarosan itt lesznek segíteni. - Füllentettem, azonban az arcomra száradt könnyek megcáfolták kijelentésemet.

- Persze! - Mormogott. - Meg fogsz fázni!

- Nem, nem fogok! - Néztem dacosan örvénylő tekintetébe.

- Ahogy gondolod! - Nézett még mindig tűnődve.

Hosszú csend következett, melybe csak egy-egy madár kétségbeesett rikoltása zendült bele. Elgondolkodva tekintettem mogorvának tűnő, de mégis figyelmes látogatómra. Kíváncsivá tett.

- Miért érdekel ez téged?

- Nem tudom, fogalmam sincs. - És lassan elmosolyodott. Ahogy ajka kedves görbeségbe hajlott, úgy akadt el a lélegzetem. Nem tudtam az okát, talán nem is számított.

Néztem kedves tekintetét, egyenes vonalú orrát és mosolygó ajkát. Azután már csak a száját néztem. Kis idő múlva észrevettem kétértelmű viselkedésem és zavartan néztem félre.

- Ki vagy te? - Kérdeztem, hogy eltereljem figyelmét idióta viselkedésemről.

- Andrew Ferré. És téged hogy hívnak? - Kérdezte miközben leült mellém a földre, hátát autómnak vetve. - Nem gond?

- Nem persze, foglalj csak helyet! Van bőven. - Mosolyogtam hosszú idő után szívből jövően. - Samantha West vagyok.

- És mit keresel ezen a kihalt helyen Samantha West? Találkozód lesz? - Kérdezte tréfásan.

- Nem, haza felé indultam. És te? Mi járatban errefelé?

- Látogatóba jöttem az nagynénémékhez. Itt laknak, nem messze. Nem tudod véletlenül merre? Nem vagyok idevalósi! - Kérdezte félszegen végig a szemembe nézve.

- De, talán! Hogy hívják őket?

- Mary Beth és Frank Dread. - Arcomról a mosoly fagyottan omlott le.

- Igen. Tudom hol laknak. - Néztem el róla a másik irányba. Az nem lehet! Most mit csináljak? Te jó isten. Tényleg a rokonuk ez a jó fej srác? Nem hiszem el.

- Mi baj? Úgy sejtem nem vagy velük valami jó viszonyban.

Felálltam és lesöpörtem a farmerom. Megtörten néztem le rá.

- Legyen neked, Andrew Ferré annyi elég, hogy nem lenne kellemes a viszontlátás. Egyik oldalról sem. - Nem vártam meg válaszát. - Most mennem kell! Örültem a találkozásnak! Viszlát!

Már nem érdekelt, hogy bunkó vagyok vele, amiért nem igazítom a helyes irányba. Utam az erdő felé vitt. Még hallottam kiáltását amint szólít: - Samantha! De nem fordultam vissza.

Utolért és elém lépett, belenézett elgyötört szemeimbe. Talán ez akadályozta meg abban, hogy erőszakosan kérdezze meg. Talán más. Lehet, hogy csak tétova volt. Aztán mégis megszólalt:

- Sam! Mi történt? - Ezt már nem bírtam volna sokáig, tehát azt tettem, ami a legkézenfekvőbb volt.

- Andrew! Felejtsd el! Nincs semmi! Engem is felejts el, ne is akarj megismerni.. Úgy sem lenne értelme az egésznek.

Kiléptem mellette és lépteim ismét az ösvény felé vittek. Ezúttal nem jött utánam. Nem is bántam. Reménykedtem benne, hogy megfogadja tanácsom és elfelejt. Még ha ez fájt is nekem.

Ő más világban élt. A valóságban. Én a lelkem és múltam szörnyeitől rettegtem, nem pedig az élettől. És ez így volt rendjén. Ő egészen más. Nem az én oldalamon áll, hiába is gondolná úgy. És ebbe... bele kell törődnie. Ahogyan nekem is.

Zaklatott gondolatoktól kísérve vergődtem a kihalt, üres erdőn. Csupán néhány állat bújt meg a dús lombok, bokrok, talaj rejtekében. Hallottam egy magas fa odújának békésen szuszogó lakóit. Belestem a titkos lyukba és négy édesen durmoló szürke mókus kölyköt pillantottam meg. Halkan, meghitten sóhajtoztak álmukban, mintha csak egymást szerették volna meggyőzni szendergésük valóságáról.

Csodálkozva álltam. Hiszen az ember mennyivel fejlettebb? Mennyivel lehagyta maga mögött az állatokat a technológia fejlődésével, és mégis. Az ember nem képes ilyen feltétel nélküli bizalomra és szeretetre. Nem éli meg azokat a dolgokat, amik valóban számottevőek lennének az életükben. Az állatok bíznak, az ember erre ma már képtelen. Lehet, hogy soha nem is volt képes rá.

Lassan távolabb lépkedtem és elindultam haza. Nem tudtam mi történik velem majd a jövőben, illetve nem mindig. De azt tudtam, hogy Andrew Ferré -t nem most láttam utoljára.

Muszáj volt valami pofont adni a mosolygó arcnak.

De a következő fejezet meglepően furcsa lesz. Én már várom! :D

Üdv, PinBlue!

Valami véget ér...

Sziasztok!

Köszönöm az előző kommenteket! Igazán jól estek! Remélem ez a fejezet is tetszeni fog!

Jó olvasást! Üdv, PinBlue!

Sűrű köd ereszkedett körénk. Eközben idegességemben összeszorított fogakkal és ökölbe szorult kezekkel néztem Douggal farkasszemet. Mint az ugrásra kész vad, elképesztő energiát éreztem a tagjaimban. Szinte megrészegített.

Akárcsak a zabolátlan, kiéhezett dögevők úgy ölelte körül lábamat a sűrű ködfátyol. De ez engem nem riasztott meg. Sőt, most éltem csak igazán.

Minden lélegzetemmel több féktelenséget fedeztem fel magamban. Többé nem voltam a drága Sammyke, nem féltem a tegnaptól, a mától, de még csak a holnaptól sem. A veszedelem és a dicsőség közötti szakadék szélén álltam, és nem találtam olyan indokot, mely vissza tudott volna rángatni a racionalitás talajára.

Egészen felszabadultam, talán az engem tartó láncokat is letéptem, nem bántam. De még messze voltam a boldogságtól.

Douglas szemeiben a félelem tüze égett, amit a rettegés parazsa tartott melegen. Én nem értettem semmit, de jól éreztem magam, és számomra ez volt a lényeg. De azt nem mondom, hogy nem undorodtam magamtól. Saját magamtól is megijedtem.

- Sam! Kérlek... nem történt semmi. Nem kell úgy a szívedre venni. Én... - félbeszakítottam.

- Doug! Most menj innen! - Mondandóm a légbe szállt, csupán belülről hallottam a saját hangomat, a fülem bedugult. Reszketve hátráltam tőle, valami fájt. Szinte széttépett, belülről marcangolt az a valami, mely véres pofával hempergett most már kétségbeesett lelkem maradványaiban.

- Sam! - Ezúttal a hangja aggódást tükrözött.

- Azt mondtam takarodj! - Üvöltöttem és én szaladtam el. Nem bírtam tovább. Mint a szabadon eresztett vad, kétségbeesetten menekültem a rám várakozó iszony elől, de hiába tettem. Én magam voltam az. Nem tudtam hová futni, esélyem sem volt.

Az embereket lökdösve törtem magamnak utat, nem érdekelt, hogy ki kerül az utamba, el kellett tűnnöm. És azt tettem, ami a legkézenfekvőbb volt. Autóba ültem.

Nem állítom, hogy jól tettem, de meg kellett tennem, szükségem volt rá. A levegőt még mindig ziháltan szívtam magamba, majd fújtam ki, de a gondok nem távoztak. Sőt, minél jobban igyekeztem elkerülni őket, annál többen voltak.

A még mindig körülöttem lengő fehér köd nem akart oszolni, nem hagyott nekem nyugtot. Tehetetlenül hajtottam tovább hazafelé, mely, bár már rég az otthonom, nem éreztem féltő karjait magam körül. Sosem ölelt magához, mint rég látott lányát, sosem adott biztonságot és sosem vette a fáradtságot, hogy befogadjon. Egyszerűen csak úgy volt. De ennek így kellett lennie.

Majd gondolataim Jimmy és Laura felé vették az irányt. Reménykedtem, hogy nincsenek otthon, nem akartam, hogy így lássanak. Nem akartam magyarázkodni, nem értenének meg. Vagy ha mégis, félnének tőlem, azt pedig nem viselném már el. Tehát nem mondom el nekik! - , határoztam el gondolatban. - Még nem!

Amióta a szüleim meghaltak, semmit nem tettem azért, hogy bárkit is boldoggá tegyek. Négy év pedig hosszú idő, hiába röpülnek szélsebesen a homokóra szemei. És én belefáradtam ebbe, a várakozásba. Egy fa felé kormányoztam az autót.

A másodpercek megnyúltak és minden pillanat egy örökkévalóság élethosszával maradt mellettem. A fehér köd most szinte óvón ölelt magához és valamilyen fajta melegség áradt belőle. Mosolyogva, lehunyt szemekkel vártam a becsapódást, ami nem jött el.

Vágytam a nyugalomra, a megértésre, a szeretetre, a túlvilágra. De nem jött értem a halál, nem vett a szárnyai alá. A mosoly már rég lelohadt merev arcomról. Dacosan néztem a kiürült tankot jelző műszerfalra.

Mélyen, fáradtan sóhajtottam, kikapcsoltam a biztonsági övet és kiszálltam a kocsiból. Nem vágtam be az ajtót, nem rúgtam a kerekekbe, nem kezdtem el káromkodni, nem csináltam semmit. Csupán lemondó, reménytelen tekintettel meredtem a távolba. Az ajtónak vetettem a hátam és reszketeg sóhaj közepette lecsúsztam a nyirkos aszfaltra. Ezen az úton nem sokan járnak, tehát nem csináltam problémát abból, hogy esetleg valakit akadályozok.

Szívem erős és nyugtalan ritmusú táncba kezdett. Nem értettem a jelentését. Mikor felpillantottam félve vettem észre, hogy a köd tűnő látomásként olvad a levegőbe. Kétségbeesetten kaptam utána, de a semmit markoltam. Egyre távolabb sodorta tőlem a szél, én pedig ijedten futottam egyetlen menedékem szilánkjai felé, de elkéstem. Örökre eltűnt.

Fáradtan botorkáltam vissza az autóhoz. Ordítani tudtam volna a belülről tépdeső fenevad miatt. Fejem a vállam vonalába süllyedt, így gubbasztottam a földön, mint egy szerencsétlen földönfutó. Úgy is éreztem magam.

A játékos szél azonban nem hagyott nekem nyugtot. Minduntalan a lehetetlennel hitegetett, most azonban nem üresen csengő eséllyel mutatkozott meg előttem. Mást sodort felém. Egy motor hangját. Vele együtt pedig egy idegen közeledett felém.

Aki nem sokára mindennél többet jelentett számomra.

Égető érzéketlenség

Sziasztok!

Mivel a blogot már senki sem olvassa, így tehát magam szórakoztatására írtam, de nem bánom, kissé megkönnyebbültem! Azért ha valaki erre tévedne, remélem tetszeni fog neki. Elvégre, a remény hal meg utoljára.

Jó olvasást!

A halk berregés megnyugtatott. Bár révedten ültem a szalon egyik székében, nem éreztem félelmet. A fizikai fájdalom már rég nem érdekelt. De a lelkem sajgott.

Minden egyes másodpercben 210 tűszúrást ejtett a bőrömön, de én szinte nem is éreztem. A belsőmön nagyobb lyuk tátongott. Foltozott és megfakult volt, minden percben egyre nagyobb és nagyobb. És sosem volt elegendő gyötrelem benne, nem éreztem a végét. Talán még nem vagyok elég közel hozzá. Talán sosem leszek.

De itt vagyok, egy olyan helyen, ahol senkit sem érdekel, hogy ki vagyok, mit akarok az életemmel kezdeni vagy miért vagyok itt. Egyszerűen végezték a dolgukat, és ez megfelelt nekem is. Nem akartam, hogy tudjanak róla. Nem akartam, hogy megértsék, hogy esetleg egy parányi szeletkét is megérezzenek belőle. Ez, nem az ő dolguk.

Hanem az enyém, egyes egyedül az enyém. És senkivel sem akarok rajta osztozni.

Nem önzőségből, inkább... reménytelenségből. Nekem ez jutott, ezt kell elviselnem, de nem fogadom el. Arra képtelen lennék.

Harcolni fogok ellene, és nem hagyom magam végleg eltiporni. Az nem én volnék.

De hogy ki is vagyok én valójában? Kit látok magammal szemben a fali tükörben? Mi a valóság?

Egy kétségbeesett gyerek. Igen. Ilyen egyszerű. Egy gyerek, aki rögtön a menedéket keresi minden sötét sarokban, akinek már nincs is semmi mása. Csak egy eltékozolt élete. Egy ördögi kör részese vagyok, semmi több.

És ez talán így volt megírva. Talán nekem nincs följegyezve a híres-neves Happy end. De nem bánom. Mint ahogy azt sem, hogy élek. Nem tudom elképzelni, hogy egy nap nem ébredek fel többé, hogy nem érzem arcomon a simogató szelet, hogy többé nem érint az eső csípős, féltő csókja.

Vajon a halál milyen érintéssel szüntetné meg bennem a dobogást? Kínkeserves, lassú és felszínes, érzéketlen vagy fájdalommentes mélyrehatósággal küzdene ellenem? De az is lehet, hogy kár ezen gondolkodnom, hogy nincs semmi értelme. Hogy talán...

- Sam! Kész van. Tűnés! - mordult rám az a srác amelyik eddig békés némaságban tűrte letargikus létem.

Szemébe néztem és felálltam. A pulthoz siettem és fizettem, sürgősnek éreztem, hogy minél előbb a szabadban legyek. Amint kiértem mély lélegzettel háláltam meg a hűs, szúrós levegőt. Igencsak lejjebb szaladt a higany létráján az érték, pedig még csak október eleje volt.

A forgalmas utcán végig pöfékelő csotrogányok és csúcs minőségi csoda járgányok ellepték az út játszóterét. Hiszen nem csinálnak semmi mást, minthogy mindig azt teszik, amit egy "felsőbbrendű" ember mond. Pedig mind egyenlőek vagyunk. Így születünk mindannyian, ártatlanul.

De a mai életben már semmit sem mond az a szó, hogy egyenlőség, hiszen az egyik ember hülyébb a másiknál, senki sem ért meg semmit, a saját szaván kívül. Ilyen az élet. El kell fogadni.

Még egy percig ácsorogtam a csontig hatoló hidegben, azután az autóm felé vettem az utam. Haza akartam menni, megpihenni és csak úgy lenni.

A cipőm orrát néztem és így mentem, mint egy névtelen kísértet. Tökéletesen alakítottam, csupán az egyik lábam tettem a másik után, bal, jobb, bal, jobb, bal... s egy másik pár láb került a látómezőmbe, felpillantottam.

Egy kék dzsekis bunkó paraszt volt, ismeritek? Teljesen biztos vagyok benne. Pedánsan zselézett haj, melyet a tornádó sem tudna elrontani, divatos farmer és cipő. Olyan mosoly, amilyet csak a kölyök kajmán tudna utánozni. Még mindig nem jöttetek rá? Hát akkor megsúgom, de csak halkan: Douglas Dread.

Csücsörített miközben felhúzta a szemöldökét és gúnyos pillantást vetett fázósan összehúzott kedvenc, kopott pulóveremre. Talán azt hitte utcára kerültem? Hát csak higgye, nem érdekel. Biccentettem felé és el akartam mellette lépni, de nem engedett. Sötét pillantást vetettem rá és megkérdeztem azt, ami egyáltalán nem érdekelt:

- Mit akarsz Muksó?

- Tőled? Semmit. Csupán nézem, hogy milyen szánalmas vagy. - és aljas tekintettel újra végig mérte külsőmet, melyen egy koszos tornacsuka, egy kissé kopott fekete farmer és egy szürke pulcsi volt.

- És mondd csak el kérlek, hogy miért lennék én szánalmas?

- Egy rohadt rocker vagy, némi emós beütéssel és még csak arra sem veszed a fáradságot, hogy mindezt elrejtsd! - ugatott az arcomba ez a tébolyult divatmajom. De ezt kár volt.

- Honnan a francból veszed te vagy egyáltalán bárki más hozzád hasonló tuskó, azt a bátorságot, hogy akár csak egy békát becsméreljen. - Sziszegtem neki. Nem tudtam uralkodni magamon, folytattam. - Pont te? Aki egy haszonleső, nagy képű, tahó, egoista... - És megcsókolt. Teljesen ledermedtem. Nem tudtam mit tehetnék, hogy megszabaduljak tőle. Várjam meg míg végez vagy lökjem el magamtól? A második lehetőség csábító volt, de maradtam az elsőnél. Így hát vártam. Közben nyelvével befurakodott a számba és a vírusait átültette belém. Azt hittem elhányom magam.

Mivel már vagy két perce "csókolt" és még mindig nem viszonoztam, abbahagyta, biztos megérezte, hogy nem is fogom. Elhúzódott tőlem, én pedig csak erre vártam.

Hátra húztam az öklöm és ütöttem, szinte kirázott a hideg az élvezettől, amikor meghallottam a halk, ritmusos roppanásokat, majd a fájdalmas üvöltést. De szerintem ő már kevésbé élvezte. Én viszont annál inkább.

Orrához kapta a kezét, de hiába is várta, vér nem folyt. Ezt mélységesen sajnáltam. Kezdek kijönni a rutinból. Micsoda szégyen.

Azonban a hangos vinnyogásra sokan felénk pillantottak, utálom a tömeget. Kikerültem és folytattam az utam, azonban mintha csak az ösztönöm súgta volna, megálltam, balra húztam a fejem és jobbra pillantottam. Sejtésem beigazolódni látszott, Muksó kis híján visszaütött. És ezt a becsületem nem hagyhatta. Szembe fordultam vele és ismét belenéztem gyűlölettel átitatott tekintetébe. Lustán elmosolyodtam.

De ami ezután történt, azt még én sem sejtettem előre.

Ha csak egy szóval is illetné valaki, tudnám, hogy nem vagyok teljesen bolond, amiért magamhoz beszélek! :)

Üdv, PinBlue!

Hirdetés!

Kedves blogolvasók!

Mint láthatjátok ez egy hirdetés, ami Gubi-Vicky blogjára csábítja a népet! Mindenkit szeretnék megkérni arra, hogy nézzen el arra, mert fontos, sok mindenről maradnátok le! Előre is köszönöm az író, és a saját nevemben! Jó szórakozást!

Üdv, PinBlue!