Sziasztok!
Nos, a dráma kedvéért egy-kettőt csavartam a cselekményen, majd elválik, hogy milyen lett. De nekem például tetszik, viszont lehet, hogy egyedül vagyok vele! Ki tudja? Reménykedem viszont abban, hogy élvezni fogjátok!
Jó olvasást!
Különösebben sosem szerettem a kórházakat. És főleg nem a kajájukat! Az igazság az, hogy inkább harcolnék egy hiénával egy falat döghúsért, mint hogy itt egyek. Mármint kórházi kaját.
És ez a szag? Olyan töményen gyomorforgató, hogy legszívesebben mérföldekre elfutnék még a közeléből is. De sajnos itt vagyok, egy kis ájulás miatt! Istenem, nem dől össze ennyitől a világ! És én mégis itt penészedek egy kis rosszulléttől. Mindig túl reagálják a dolgokat. Unatkozni otthon is tudok és még ehető kaját is kapok. Tehát szerintem érthető, ha azt mondom, hogy: ÚGY UTÁLOM A KÓRHÁZAKAT!
De van benne némi pozitívum is. Mióta felébredtem abból a rémálomból - ami csak úgy megemlítem, mint utólag kiderült, tizenegy napig tartott -, egy csomóan eljöttek megnézni és a hogylétem felől érdeklődtek. Nem is tudtam, hogy ilyen népszerű vagyok. Csak ma, már nyolcan voltak nálam, persze az orvostól és a nővérektől eltekintve. És ez azért szép teljesítmény egy olyan érzéketlen tuskótól, mint amilyen én vagyok.
Jimmy-ben és Laurában nem csalódtam, mindennap meglátogatnak, még ha az ebédszünetükből is kell lefaragniuk az időt. És élet elixírt hoznak nekem. Ez alatt értem a salátát, a házi pizzát, a rétest és egy csomó finomságot. Ezért minimum egy Nobel- díjat érdemelnek, legalábbis szerintem. A nővérkék szerint inkább egy figyelmeztetést. Ugyanis: "A betegeknek pihenésre és egészséges, tápláló ételekre van szükségük a gyógyuláshoz, természetesen a napi két- három liter víz mellett. Csak is így garantálhatjuk gyors és kockázatmentes felépülésüket."
Baromság! Ez az egész arról szól, hogy minél jobban kiéheztessék a népet, hogy otthon majd zabáljon, mint egy megveszett vadállat. Ennek pedig az a következménye, hogy a szervezet hozzászokik ahhoz a sok tápértékhez, ami előbb- utóbb rendszeresen jelentkezik a megemésztett táplálékok között. Persze ezek között jócskán megtalálható a cukor, a szénsav, a szénhidrát és a keményítő, tehát az embernek vissza kell kullognia a kórházba, hogy ostoba, idegesítő, haszontalan tanácsokat kapjon az orvostól, miként tüntethetné el ezt a rengeteg felesleget. És itt jön közbe a plasztikai sebészet, a zsírleszívás és egyéb undorító dolog. Na, ez az amihez nekem nincs gyomrom. Már mint a vagdosás. Nem is tudom, hogy minek kell ezért plasztikai sebészetre menni, az ember úgyis olyan, amilyen. El kell fogadni. Például, ha valaki idegbeteg vagy eszement zseni azon sem tudunk változtatni. Hiszen most akkor vágjuk le a fejüket vagy az agyukból metszünk ki apró darabokat? Ugyan már! Ennyire nem lehetünk idióták.
Gondolataimba mélyedve tekintettem ismét a velem szemben lévő falra, amin a nekem rajzolt és készített tárgyak kaptak helyet. Éreztem, hogy mellkasom büszkeségtől dagad a több tucat jókívánságokra emlékeztető tárgytól, miközben egy szilánk még mindig véresen fúródik a szívembe. Hiszen ő sosem jött el.
Nem láttam kisfiúsan komisz mosolyát, sötét, dús haját és igéző, ragyogó barna szemeit. Nem nevethettem csattanó poénjain, nem érezhettem biztonságot nyújtó közelségét. És zavart ennek a tudata. Már mint én még Jimmy- ékhez sem ragaszkodom túlzottan, egy idegen pedig megolvasztja több éve jeges szívem. Pedig még csak néhány napja ismerem.
Persze amikor az a mocskos, kétszínű patkány közeledett hozzám, éreztem némi melegséget, az is lehet, hogy csak érezni akartam vagy bebeszéltem magamnak. Megesik az ilyen, de most... Most valami mást érzek. Valami egészen forrót, mely végig kúszik egész valómban, behálózva ezzel érzékeimet. A tiszta gondolatok romba dőltek és helyettük zavart tudatlanság maradt csupán. A rendszer, mely védelmet biztosított nekem, alapjaiban ingott meg. Mit megingott? Ripityára törve zuhant a semmibe.
Zaklatott elmével és tágra meredő tekintettel kaptam fejem a lassan nyíló ajtó felé. Látogatóm kétség és önbizalomhiány nélkül lépett be a szobába. Éreztem, ahogy szívem kihagy egy pillanatra, az eddig ketyegő óra elnémulva szunnyadozni kezd és a madarak ijedten hallgatnak el szörnyűségükben. Ennek ellenére nyugodtan szemléltem, ahogy az ágyhoz közeledik és hitvány mosolyt küld felém. A kezem ökölbe szorulva próbált uralkodni remegésén, ahogyan gyomrom is émelyegve tiltakozott a nem régen megevett étel ellen. De az is lehet, hogy csak az undorító féreg látványára, mely ide a szobába bemászva próbálta még rosszabbá formálni lelki állapotom. De ez nem fog sikerülni neki. Mert nem hagyom.
- Mi a francot keresel itt?
- Én? - Színpadiasan a háta mögé pillantott. - Ó, csak megnézem hogyan van az én drága egyetlenem! - Nézett bele mélyen résnyire szűkült szemeimbe.
- Szívem, ne akard, hogy fölálljak, mert annak nem lenne szép vége.
- Hú, de megijedtem egy sírós óvodástól! - Hangját elvékonyította. Tudtam, hogy a múltkori viselkedésemet "parodizálja". Én azonban nem mozdultam. Ezen most mit húzzam föl magam?
- Aha! Jó.
Elnéztem róla és a padlót tüntettem ki figyelmemmel. Hogy ez mekkora egy gyökér. Nem is tudom, hogyan törhettem úgy össze a múltkor. Talán csak sok minden jött össze egyszerre.
Az igazság az, hogy kezdett mégis csak idegesíteni, hogy itt van ez a senkiházi. A madárdal még mindig szünetelt és a szél sem ütögette a faágakat az ablakhoz. Túl nagy a csend. Mintha vihar készülődne, esetleg csak a béke hatása. Az is megeshet, hogy bennem fejlődik valami szokatlan. Ki tudja?
Azonban nem szóltam egy szót sem, még csak meg sem mozdultam. Csendben várakozott. Mert azt tudtam, hogy vár. Ahogyan én magam is. A bennem kibontakozni látszó együttérzés kártyavár szerűen hullott szét az első lágy fuvallatra. És ezt nem bántam. A szánalom, melyet Muksó iránt éreztem nem régiben, mára már köddé vált bennem, s sejtettem valahol belül, a kérdések lassan válaszokká válnak. De az ezután következő információk jobban megleptek, mint vártam.
- Tulajdonképpen mit akarsz tőlem?
- Miért? Kell rá valami ok? - Kérdezte szinte már lágyan.
- Hát, lassan nem ártana.
- Rendben! - Sóhajtott egy nagyot. - Nos, ha őszinte akarok lenni, érdekeltél.
- Érdekeltelek? Ezt meg hogy érted?
- Úgy, ahogy mondom. Először csak felkeltetted a figyelmem, azután megtetszett a stílusod. Talán az a megszelídíthetetlen vadság volt az oka, mely téged jellemzett. Egészen mostanáig. Azonban megváltoztál, még el sem kezdtünk járni, de már átalakult a vadságod ellenségeskedésbe...
- Legyünk egyenesek! Bunkó voltam.
- Igen!
- De akkor most mit keresel itt? Mert, ahogy a szavaidból levettem a lényeget, nem igazán szívleled a hozzám hasonló alakokat.
- Mert még most is érzek valamit. És szeretnék a dolog végére járni.
- Na jó, ne szórakozz velem!
Felvonta a szemöldökét és meglepett szemekkel vizslatott.
- Ezt most mire érted?
- Cö. Még kérdezed? De ha szeretnéd, elmagyarázom. Tudod, egy bárban találtál rám a múltkor, azután elvittél haza, emlékszel?
- Persze!
- Nos, másnap a városba kellett mennem. És mit ne mondjak, kissé megdöbbentettek a tények, amelyek elém tárultak.
- Most meg mire akarsz célozni?
- Csupán arra, hogy jól átejtettél. Sikerült, gratulálok!
- Várj, ezt most nem vágom. Milyen tényekről beszélsz? Átejtettelek? Kérlek beszélj érthetően, mert egy szavadat sem értem.
- Érthetően? Oké. Te is ott voltál a belvárosban, meg egy csaj is, aki nem én voltam. És ahogy láttam, egy picit mélyebbre ástátok magatokat a biológiába, mint az ajánlatos lett volna. - Némi hatás szünetet tartottam. - És még én vagyok a ribanc!? Tudod, ez szánalmas.
- Jaj, ugyan már, hiszen az csak egy csók volt. Nem volt benne semmi személyes.
- Ó, bocs, hogy én ezt egy kicsit másképp gondolom, de nekem egy csöppet rosszul esett a dolog. Vagy ha élethűbben szeretném ábrázolni neked, akkor kifejezetten szarul.
- Ugyan már Sam, az nem jelentett semmit sem számomra.
- De ha ez így van, miért akarod nekem ennyire bebizonyítani az igazadat?
- Mert szeretném, ha végre megértenél. Szerinted mégis miért csókoltalak meg utána? Csak, hogy skalpot gyűjtsek? Ez baromság! - Hamarosan már idegesen járkált a teremben, én pedig tekintetemmel követtem. Hangtalanul járta a köröket az egyik faltól a másikig.
- Jó, nyugi. Ne húzd fel magad!
- És ugyan már miért ne húzzam fel magam? Ha?
- Mert én is ideges leszek és azt mondták, hogy még gyógyulnom kell. Egy idegesség újra előidézheti az ájulást. És hidd el, azt nem akarom még egyszer átélni. Főleg, hogy azt is neked köszönhetem. Úgy hogy kérlek, nyugodj le! - Mondjuk ezt olyan hangvételben mondtam, mintha a kérlek ott sem lenne. De abban a percben egyáltalán nem érdekelt.
- Rendben! Várj egy pillanatot. - Fordult el tőlem és lassan kifújta az elhasznált levegőt. Néhány percig csak az EKG egyenletes csipogását lehetett hallani. De még mindig nem fordult felém.
- Megnyugodtál?
- Igen. Legalább is, azt hiszem. - Nézett vissza rám.
Nem szóltam semmit, csak halványan bólintottam. Vesébe látó pillantást lövellt felém.
- Jó, most pedig nekem lenne egy kérdésem. Mit érzel Andrew iránt?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Üdvözlet