Rájöttem arra, hogy nem érdekel az, hogy lusta vagyok, hogy nem szoktam mostanában annyit írni, hogy elhanyagolom az egészet. Mert a szereplők folyton piszkálnak. Belülről rágják az agyam és egyre csak suttogják: Engedj ki! Írd meg az életem!
Nézhettek bolondnak, de ha valakiben legalább annyi szenvedély van a történet kitalálás iránt, ha nem több, mint bennem, akkor az megérti, ezeket a mondatokat! Igen, elhanyagoltam a történetet és a szereplőket is, de nem baj, mert úgysem hagynak nyugton.
Nem is bánom!
Csak a szuszogásom hallom. Semmi mást. Próbálok nem kétségbeesni, de ez pillanatnyilag valahogy nem sikerül. Nem megy.
A bokor megrezzen én pedig ijedten kapom oda a fejem, de csak egy mókus szökell ki a rejtekéről. Nem tudom, hogy merre induljak, hiszen bárhol lehet. Az egész erdőt úgy ismeri, akár a tulajdon tenyerét. Bármelyik fa árnyékában megbújhatott, mindenhol ott van. Egyszerre. Az esélyem százalékban mérve egyjegyű számra csökkent, ami nagyon gáz!
Lehunyom a szemem és óvatosan, hang nélkül kifújom a levegőt. Próbálok nem emlékezni rá, hogy mi lesz a következménye, ha rám talál, de... olyan, mintha az agyam alapköveinek réseibe csörgedezett volna a kihívás, amit a büszkeségem, és nem pedig az agyam fogadott el. És ezúttal nincs kibúvó, nem menekülök. Előle, a sors elől, a végzet úgyis utolér. Vagy valami ehhez hasonló.
Kinyitom a szemem, mikor tőlem kb. hat méternyire megmozdul az avar. Visszatartom a lélegzetem, újra csak a csend a társam, mintha minden más elpusztult volna, csak követőm és én léteznénk még. Mert már a csend sem ugyanaz, mint tíz perce, a tér pedig már soha nem is lesz. Persze csak akkor, ha megtalál. Ami nem fog bekövetkezni. Nem engedhetem.
Az ég tengerkék árnyalata mintha kissé gúnyosan eresztené át zavartalan tükrén a csalfa nap sugarait. Mintha féltékenység tombolna a lelkében, amit a felszín közvetít nekünk, egyszerű földi halandóknak. Hogy rohadna meg. Egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy belementem ebbe a baromságba.
De most megkaptam. Igaz a mondás: az élet mindig ott basz igazán nagyot oda, ahol tud.
Keserűn elmosolyodom, de fülem továbbra is érzékeli az enyhe ropogásokat és reccsenéseket. Egyre közeledik. Tehát eljött az ideje, be kell vetnem az utolsó húzásom, különben elkap. De nem baj, ha így megszabadulok tőle... meg kell próbálnom.
Felkapok egy öklömnyi követ és elhajítom a másik irányba. Megszűnik a motoszkálás, erre vártam. Eldobok egy újabb követ. És úgy tűnik, hogy keresőm bevette a cselt, mert arra felé mozdul. Viszont várok még néhány másodpercet a fellélegzéssel, nem akarom elrontani a szerencsémet.
Egy perc múlva azonban már nem itt vagyok, beleveszek a múltba, és ott is ragadok. Visszagondolok arra a néhány percre, mikor a stresszes futásom után Andrew ott állt a tornateremben, és csak mosolygott rám. Akkor, tisztán emlékszem, elnehezült a szívem és nem tudtam megszólalni. Azt hittem, hogy majd megnyugtat a tudat, valaki vár az út végén, de nem. Amint megláttam, valóban örültem neki, hogy ott van, de néhány perc múlva... mintha a jelenléte fojtogatott volna, mert éreztem. Többet akart egyszerű barátságnál.
Én pedig nem voltam belé sem szerelmes, de még csak vonzalmat sem éreztem iránta. Igen, valóban jól nézett ki, stílusos volt, előzékeny, barátságos, poénos, kedves, de én mégsem éreztem semmit. Talán, ha egy kis időt adtam volna a dolognak...de tudtam, belül éreztem, hogy semmi sem változna még egy év alatt sem. Így nem futottam oda hozzá, hanem kisprinteltem a teremből. Visszaszaladtam az igazgatóiba, mert tudtam, hogy Trev ott fog várni. Mindig megvárt és fog is, mert ő ilyen. Hűségesebb, mint bármelyik juhászkutya. S habár nem szép, hogy egy kutyához hasonlítom, de ez az igazság.
És rá is találtam. Az igazgatói asztal előtt ült az egyik kényelmetlen székben. Mr. Marshall-lal beszélt éppen arról, hogy, habár még mindig agresszív vagyok, már legalább nyugodtabb a lelkem.
Igen. Ezt én is éreztem, de mindez hogyan kapcsolódik ahhoz, hogy nemrég nekivágtam a falnak a Dread lányokat? Nem értettem.
- Áh, Sam! Örülök, hogy egy kissé lenyugodtál. - Mondta a diri, mikor meglátott.
Alig láthatóan elmosolyodtam, de nem szóltam egy szót sem. Trev hátrafordult és fejével intett a mellette lévő szék felé. Szót fogadtam a néma kérésnek.
- Nos, ami azt illeti, a Dread családot letudtuk. Nem fognak feljelentést tenni, de azt hiszem, hogy a lányok részesülnek majd némi hegyi beszédben. - Kacsintott rám. Ami azt jelentette, hogy elárulta a szülőknek, hogy a lányok igen csak éles borotván táncolnak geometriából. Hú!
- Hm. - Ennyivel járultam hozzá megelégedésem jeléül.
- Sam! Mondd meg, mire volt ez jó? - Kérdezte Trevor.
- Micsoda?
- Hát hogy csak úgy elmentél?
- Nem volt egyértelmű? - Pislogtam rá zavartan. - Nem látszott rajtam, hogy az ideg emészt belülről? Hogy akár a falnak is nekimentem volna, csak hogy megszabaduljak a stressztől? - Mélyet lélegeztem. - Trevor, tudod, hogy nagyon szeretlek, de azt azért te sem várhatod el tőlem, hogy felrobbanjak. Elvégre ismersz, vagy nem?!
- Megváltoztál!
- Ahogyan te is! - Már mindketten ingerültek voltunk. Időközben pedig már az igazgatóról is elfelejtkeztem.
- Nem, én még mindig ugyanaz vagyok. Szomorú voltam, mikor Judith, Adam és Aaron meghalt, de túltettem magam rajta. Neked is ezt kellene.
Éreztem a könnyeket a szemem sarkában, de visszafogtam a sírást, nem követem el ugyanazt a hibát, mint tegnap. Nem tudnék azzal a szégyennel élni.
- Próbálom. Mindennap elszántan küzdök a démonjaimmal. Gyerekfejjel veszítettem el őket, s ha úgy tekintjük, még most is az vagyok. Igen, meghaltak, köszönöm, felfogtam. De te hogyan tudnál szembenézni azzal a tudattal, hogy a családod miattad halt meg?
- Nem miattad. - Mondta Trev és egyenesen a szemembe nézett. Tekintete gyötrődést, fájdalmat, szeretetet és bizonyosságot tükrözött. Ott és akkor annyira hasonlított Jimmyre.
Nem szóltam semmit, visszafordultam az igazgató asztalához és lehajtottam a fejem. Bűntudatom volt. Mert tudtam, hogy nincs igaza. Én voltam a hibás. Az egész az én hibám volt. De ezen már nem változtathatok, még akkor sem, ha azt mondja, nem miattam történt.
Magamban gúnyosan kacagtam, hát persze, hogy nem! És halkan suttogni kezdtem az első versszakot:
De most megkaptam. Igaz a mondás: az élet mindig ott basz igazán nagyot oda, ahol tud.
Keserűn elmosolyodom, de fülem továbbra is érzékeli az enyhe ropogásokat és reccsenéseket. Egyre közeledik. Tehát eljött az ideje, be kell vetnem az utolsó húzásom, különben elkap. De nem baj, ha így megszabadulok tőle... meg kell próbálnom.
Felkapok egy öklömnyi követ és elhajítom a másik irányba. Megszűnik a motoszkálás, erre vártam. Eldobok egy újabb követ. És úgy tűnik, hogy keresőm bevette a cselt, mert arra felé mozdul. Viszont várok még néhány másodpercet a fellélegzéssel, nem akarom elrontani a szerencsémet.
Egy perc múlva azonban már nem itt vagyok, beleveszek a múltba, és ott is ragadok. Visszagondolok arra a néhány percre, mikor a stresszes futásom után Andrew ott állt a tornateremben, és csak mosolygott rám. Akkor, tisztán emlékszem, elnehezült a szívem és nem tudtam megszólalni. Azt hittem, hogy majd megnyugtat a tudat, valaki vár az út végén, de nem. Amint megláttam, valóban örültem neki, hogy ott van, de néhány perc múlva... mintha a jelenléte fojtogatott volna, mert éreztem. Többet akart egyszerű barátságnál.
Én pedig nem voltam belé sem szerelmes, de még csak vonzalmat sem éreztem iránta. Igen, valóban jól nézett ki, stílusos volt, előzékeny, barátságos, poénos, kedves, de én mégsem éreztem semmit. Talán, ha egy kis időt adtam volna a dolognak...de tudtam, belül éreztem, hogy semmi sem változna még egy év alatt sem. Így nem futottam oda hozzá, hanem kisprinteltem a teremből. Visszaszaladtam az igazgatóiba, mert tudtam, hogy Trev ott fog várni. Mindig megvárt és fog is, mert ő ilyen. Hűségesebb, mint bármelyik juhászkutya. S habár nem szép, hogy egy kutyához hasonlítom, de ez az igazság.
És rá is találtam. Az igazgatói asztal előtt ült az egyik kényelmetlen székben. Mr. Marshall-lal beszélt éppen arról, hogy, habár még mindig agresszív vagyok, már legalább nyugodtabb a lelkem.
Igen. Ezt én is éreztem, de mindez hogyan kapcsolódik ahhoz, hogy nemrég nekivágtam a falnak a Dread lányokat? Nem értettem.
- Áh, Sam! Örülök, hogy egy kissé lenyugodtál. - Mondta a diri, mikor meglátott.
Alig láthatóan elmosolyodtam, de nem szóltam egy szót sem. Trev hátrafordult és fejével intett a mellette lévő szék felé. Szót fogadtam a néma kérésnek.
- Nos, ami azt illeti, a Dread családot letudtuk. Nem fognak feljelentést tenni, de azt hiszem, hogy a lányok részesülnek majd némi hegyi beszédben. - Kacsintott rám. Ami azt jelentette, hogy elárulta a szülőknek, hogy a lányok igen csak éles borotván táncolnak geometriából. Hú!
- Hm. - Ennyivel járultam hozzá megelégedésem jeléül.
- Sam! Mondd meg, mire volt ez jó? - Kérdezte Trevor.
- Micsoda?
- Hát hogy csak úgy elmentél?
- Nem volt egyértelmű? - Pislogtam rá zavartan. - Nem látszott rajtam, hogy az ideg emészt belülről? Hogy akár a falnak is nekimentem volna, csak hogy megszabaduljak a stressztől? - Mélyet lélegeztem. - Trevor, tudod, hogy nagyon szeretlek, de azt azért te sem várhatod el tőlem, hogy felrobbanjak. Elvégre ismersz, vagy nem?!
- Megváltoztál!
- Ahogyan te is! - Már mindketten ingerültek voltunk. Időközben pedig már az igazgatóról is elfelejtkeztem.
- Nem, én még mindig ugyanaz vagyok. Szomorú voltam, mikor Judith, Adam és Aaron meghalt, de túltettem magam rajta. Neked is ezt kellene.
Éreztem a könnyeket a szemem sarkában, de visszafogtam a sírást, nem követem el ugyanazt a hibát, mint tegnap. Nem tudnék azzal a szégyennel élni.
- Próbálom. Mindennap elszántan küzdök a démonjaimmal. Gyerekfejjel veszítettem el őket, s ha úgy tekintjük, még most is az vagyok. Igen, meghaltak, köszönöm, felfogtam. De te hogyan tudnál szembenézni azzal a tudattal, hogy a családod miattad halt meg?
- Nem miattad. - Mondta Trev és egyenesen a szemembe nézett. Tekintete gyötrődést, fájdalmat, szeretetet és bizonyosságot tükrözött. Ott és akkor annyira hasonlított Jimmyre.
Nem szóltam semmit, visszafordultam az igazgató asztalához és lehajtottam a fejem. Bűntudatom volt. Mert tudtam, hogy nincs igaza. Én voltam a hibás. Az egész az én hibám volt. De ezen már nem változtathatok, még akkor sem, ha azt mondja, nem miattam történt.
Magamban gúnyosan kacagtam, hát persze, hogy nem! És halkan suttogni kezdtem az első versszakot:
Kárhozott lélek, jól figyelj,
Ne láss semmit, csak fülelj!
Halld Segítőd titkos hangját,
Nézd végig családod pusztulását!
Visszanéztem Trevorra, aki elképedten nézett rám. És feltettem a kérdést:
- Folytassam?
Nincs magyarázat, nincs kegyelem! Nem érdekelnek a kérdések! Nem mintha bárki is járna még ide! :D
Üdv, PinBlue!
