Sziasztok!
Semmi egyéb dolgom nincs, mint hogy bejelentsem: EZ AZ UTOLSÓ RÉSZ! Sírhattok vagy nevethettek örömötökben/ bánatotokban, mégis ez az igazság. Azaz hogy nem teljesen, mivel lesz egy epilógus és egy hamarosan kezdődő következő kötet, de ez már valóban egy másik történet.
Teljesen nyugodt voltam és ebben az állapotomban jöttem rá, hogy nevetséges voltam. Olyan volt mintha ma, mikor kikeltem az ágyból egy valóságos rémálomból is felébredtem volna. Úgy érzetem, hogy egy tornádó söpört végig rajtam, ami megtisztított a felesleges gondolatoktól és gondoktól. Felszabadultam. Ugyan még nem beszéltem Trevorékkal, és nem tudnak a„megtisztulásomról”, de én tudom, hogy meg fognak nekem bocsátani idióta és elviselhetetlen viselkedésemért. Legalábbis remélem a legjobbakat. Ha most visszatekintek, megvallhatom, hogy magam sem tudom, mi volt az, ami rávitt arra az érzelgős kirohanás sorozatra. Olyan volt, mint amikor megjön a vérzés. Minden egyszerűen soknak tűnik és az elviselhetetlenségig fokozódik, neked pedig mindezt tűrnöd kell. Pedig valójában csak te magad nem vagy tisztában a gondjaid forrásával, így nem megoldod, hanem elfojtod őket ameddig tudod. Most pedig még a részletekre sem emlékszem pontosan. Habár célra vezető lenne, ha tanulhatnék a hibáimból, nem igazán bánom, hogy mégis így történt. Azonban az Andrew vs. Douglas „harc” minden mozzanatára tisztán vissza tudok gondolni, sajnos.
- Ahj, miért nem lehet meg nem történtté tenni? Annyival egyszerűbb volna az életem nélkülük. - Mérgesen szusszantottam. - Pasik! - Morgolódtam mintegy magamnak. Bosszankodva elmélkedtem tovább, de nem tudtam dűlőre jutni. Elvégre semmi értelme nincs az egésznek. És akárhogyan is töröm magam, a logika minden eszközét bevetve kísérletezem, sehová sem jutok. Minduntalan zsákutcákba ütközöm, de nem baj, tovább próbálkozom.
Nos, akkor összegezzük a dolgot! Először is, kezdjük az elején.
Douglas Dread: mit tudunk róla? Szépen szólva, semmit. Na jó ez így, ebben a formában nem igaz. Egy rohadt bunkó, némi előember beütéssel és tökéletes külsővel. Ez már most rosszul hangzik, és ha hozzávesszük még azt is, hogy milyen a családja, vagyis még tahóbb, mint ő maga, akkor szerintem már sokat is mondtam.
Akkor jöhet a következő pontja a probléma naplónak.
Andrew Ferré: mit tudunk róla? Dettó, azaz a semminél egy bolhafingnyit többet. Szép a mosolya, határozott az arcéle és gyönyörű... Álljunk csak meg! Milyen színű a szeme? Miért nem emlékszem? Valamiért nem tudom eldönteni, hogy akkor most szürke vagy barna? Ezt nem értem. Elvégre távolabb nem is állhatna egymástól a két szín. Na mindegy, ezen nincs értelme őrlődni.
És ha már a pasik témánál járok, akkor már szóba ejthetem Doki furcsaságát is. Mostanában egy kissé mintha megváltozott és eltávolodott volna tőlem. De hogy őszinte legyek, ha ő így tesz, egy„kis” idegroham miatt, akkor én meg kurvára leszarom hogy mi van vele. Mert nekem nincsen időm arra, hogy olyanokkal lógjak, akik csak lenéznek vagy hátba támadnak, nem kísértem a sorsot.
- Igen! Megvagyok én nélküle is! Nem kell engem pátyolgatni és már én sem akarom a testőr szerepét játszani. A rohadt életbe, meguntam.
Lepillantottam a nem régiben előbányászott karórámra és kiszámoltam a számomra fennmaradt időt. Másfél óra. Ennyi időm volt elkészülni. Így fogtam magam és az erkélyajtót magam mögött gondosan bezárva visszasiettem a szobámba. És mivel úgy döntöttem, ma inkább nem húzok feketét, a szekrény legaljáig túrtam. Bár már azt hittem, hogy kudarcra van ítélve küldetésem, végül mégis találtam néhány egyszerű és színes rongyot. Úgy határoztam, mivel már eddig elmerészkedtem, hát akkor adjunk a szemnek. Kihúztam az egyik fiókom és el kezdtem felderíteni a tartalmát. Ezer éve nem látott rajzok, képek, kották, írások és lapok rejtőztek a fiókban. Egykor sokat jelentettek nekem ezek a tárgyak, de most nem értem rá velük foglalkozni. Más célom volt, más csábított.
Végül tényleg megtaláltam. Pedig már kételkedni kezdtem emlékező tehetségemben. De végül csak előkotortam a kis nyavajást. Ujjaim körül a por vastagon gyülekezett, csakis arra várva, hogy megszabadítsam tőle. Így végighúztam rajta a kezem és felhajtottam a dobozka fedelét. Egy pár pillanatig csak néztem ahogy csillognak vagy tompán visszaverődnek a színek, nem hittem el, hogy tényleg ezt fogom tenni. De valamiért akartam.
A konyhába lesétálván láttam, hogy mind ott vannak, de ők nem vettek észre engem. Éreztem gyomrom remegését, fülem pedig halkan, de egyenletesen, megszakítások nélkül zúgott. Nem azt mondom, hogy ideges voltam, nem, ez nem volna igaz. Csupán zavart éreztem, elvégre a mostanában előbukkanó lány nem én voltam, legalábbis a viselkedése biztosan nem. És ezen már nem tudok változtatni, de talán jóvá tehetem.
Közelebb léptem hozzájuk és elsőként Laura vett észre. Nem szólt semmit, csak nézett rám. Talán nem jutott szavakhoz és ezt meg is értem. Megdermedt ültében és egyre csak nézett rám, miközben én még mindig a lépcső alján álltam és vártam az ítéletet. Nem hibáztatom megrökönyödött ábrázatáért és meglepett pillantásaiért, hiszen én sem tettem volna másként.
A szokásos reggelijét ette Jimmyvel együtt, viszont most Trev is ott lézengett közöttük, de mikor Jimmy a sót kérte, Laura pedig nem válaszolt, ő is hátranézett. Tekintetében csak csodálkozást láttam, megszólalni viszont ő sem akart. És ez kezdett kétségbe ejteni.
- Talán túlzás? - Kérdeztem félve és végre Trevor is hátranézett. És..... Ő sem szólt egy kurva szót sem. S ettől éreztem, hogy visszatér a régi Sam. VÉGRE!
- Ha már mozgatni nem tudjátok a szátokat, legalább ne csináljatok belőle szállodát! - Néztem rájuk kissé mogorván és kezembe vettem a dobozos tejet. És nem érdekelt, meghúztam. Majd pedig az sem érdekelt, hogy ott vannak, böfögtem egy jó szaftosat.
- Na, ez jól esett! - Néztem Laurára, és megkönnyebbültem, mikor láttam, hogy elborul a tekintete. Kezdenek visszakerülni a dolgok a régi kerékvágásba. Mint Vigyor Kandúrnak az Alice csodaországban, úgy terült el képemen a pofátlan mosoly. Ez már valóban én voltam.
- Samantha Elaine West! Sok mindent eltűrök, de... De most még ezt is! - Zokogva ölelt magához én pedig ijedten néztem nagybátyáimra. De ők csak mosolyogtak. Zavartan álltam ott "anyám" karjaival körülölelve, de hamarosan én is átöleltem őt és hajába rejtettem az arcom. Bár én nem voltam úgy felkavarodva, mint Laura, mégis jól esett friss, gyümölcsös illata. Nyugtatólag hatott rám. Éreztem, hogy rázkódik a karjaimban és muszáj volt tennem valamit, így halkan suttogni kezdtem neki:
- Nyugalom! Ssssh! Nincs semmi baj! - Erre még jobban rázta a sírás! - Laurie! Ne csináld, mert én is el kezdek sírni! - Fenyegettem meg reszketeg hangon és ettől némileg megnyugodott. Néhány pillanat múlva felnézett rám és lágyan, bár kissé megviselten elmosolyodott.
- Samie! Annyira örülök, hogy visszakaptunk! - És egy újabb végre megkönnyebbült és egyben utolsó könnycsepp gördült végig szép arcán. Visszamosolyogtam rá és hüvelykujjammal letöröltem szeme sarkából a kibuggyant cseppek nyomait.
- Csak a szomszédba mentem, de úgy tűnik, túl sokáig volt távol az eszem. - Néztem át vállai felett és a két elégedetten vigyorgó bolondra néztem. - Sajnálok mindent! Úgy tűnik mostanában Sam nem volt valami kitartó és kemény. De ezt majd később megbeszéljük.
- Hogy érted ezt? - Kérdezte Jimmy.
- Mi az, hogy hogy értem? Hát ha nem sietek, akkor igencsak rondán el fogok késni. Ami ugyebár nem hiányzik, hiszen már nem nagyon van igazolható napom. - Kacsintottam a már kevésbé szomorú Laurára.
- Sam, nem akarlak elkeseríteni a ténnyel, de még csak tegnap jöttél ki a kórházból. És különben is, te világéletedben utáltál suliba járni! - Vádolt meg ujjával Jimmy, de most csak szórakoztatott a dolog. De azért a hecc kedvéért veszedelmes mosolyra húztam szájfénytől csillogó ajkaim.
- Kedves James! Szerintem te már tényleg nem emlékszel, hogy kivel állsz szemben.....
Tíz perc múlva már a kocsiban ültem, de ezúttal nem én fogtam a kormányt. Igen! Valóban Trev ült ott mellettem és már nem is zavart a tény, legalább lesz kivel dumálnom. Kezdtem a dolgok pozitív oldalát nézni. De néma csöndben ültünk egymás mellett. Már nem voltunk haragban, de most mégsem törtük meg a némasági fogadalmunkat. Lehet, hogy egyszerűen csak nem éreztük szükségét a beszédnek. Én legalábbis nem különösebben.
Már nem voltunk messze az iskolától és még mindig nem voltam tisztában a felvigyázásom részleteivel. Amit azt hiszem, hogy azért érdemes lett volna megosztaniuk velem, elvégre mégiscsak rólam volt szó. Mert ha csak a szünetekben van velem, akkor semmi értelme az egésznek, ugyanis, ha elég pénzzel támogatják egy tanár hobbiját, akkor ő is elvállalja a dolgot. Viszont ha csak a furikázásról van szó, akkor pedig egyenesen felesleges a dolog. De azt hiszem ez a téma már annyira nem is fontos. Hiszen már meg is érkeztünk. Egy ravasz mosolyt engedélyeztem magamnak, majd kiszálltam az épp megálló járműből. Éreztem, ahogy a szél megborzolja a hajamat és visszavezet az utamra. Elvégre ha a Végzet asszonya nem tudja, hogy mi az útja, akkor ki? Végig tekintettem az iskolán és tudtam, hogy hamarosan, minden visszatér a régi kerékvágásba. Hadd nyíljon meg hát a pokol szája!
Ez van, ezt kell szeretni, akinek nem tetszik, mehet seggeket nyalni! Arról, hogy nem egyezik az ízlésünk, tényleg nem én tehetek. Ilyen az élet! Nos, azt hiszem ennyit szerettem volna hozzáfűzni!
Üdv, PinBlue!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Üdvözlet