Zuhanás... és még sem?

Tudom, hogy sokat halasztottam és rettenetesen ég is a pofám, de szombat óta nem voltam gép közelében, még a civilizációt is elkerültem egy kis ideig. Remélem megértitek!

Jó olvasást kíván: PinBlue!

Akkorát nevettem, hogy azt hittem leesek a kanapéról. Annyira kínzott az eddig vissza fojtott kacagás, hogy hisztérikus áradatként tört elő belőlem. Kezem a számhoz szorítottam és csak vergődtem, egészen addig amíg egy hatalmas puffanással a földön nem találtam magam. Ez az egész helyzet a körülményekkel együtt olyan hülyén jött ki, hogy egy fél másodpercig elhallgattam, majd még az eddiginél is jobban rám erőszakolta magát az őrület. Nem tudom mióta ülhettem már a TV előtt, de hogy jól esett ez a lazulás, azt nem tagadhattam. Laura és Jimmy elment vásárolni meg a fene tudja, hogy hova - nem izgatott különösebben. De most tényleg. Vegyük számításba, mi a jobb! Unalmas kocsi tologatás a közértben vagy vicces videók nézése pizsiben, otthon? Ugye látjátok a különbséget?!

Na szóval, ott tartottunk, hogy épp idióta felvételekkel roncsoltam az agyam, mikor is megcsörrent a telefon. Előbb, még mindig nevetve, lekapcsoltam a TV-t, majd vettem néhány mély levegőt, hogy lenyugodjak. Amint ez is megtörtént épp beleszóltam volna a kagylóba mikor megszakadt a vonal. Elhúztam fülemtől a kagylót és rámeredtem mintha az válaszolhatna a hívó helyett.

- Hát ez hülye! - mormogtam mintegy magamnak és váll rándítva helyére tettem a telefont.

Fölkászálódtam a földről és a konyha felé vettem az irányt. Egyik polcot kutattam a másik után, de sehol sem találtam semmi ehetőt. Ennek ellenére töretlenül kutattam tovább, mert a hasam, mint egy lázadó cirkuszi maci, nemhogy korgott, de szinte mennydörgött. Szinte hallottam is ahogy bömböli: Ka-ját! Ka-ját! Látjátok?!

Szegényke már nagyon el volt hanyagolva. De végül találtam az egyik felső polcon egy gyümölcs keverékes konzervet. Olyan lelkesedés kapott el, hogy nem is figyeltem a lábam hova teszem és megcsúsztam a pult szélén. Mert természetesen én nem a széket vagy a létrát veszem igénybe, hanem megmászom a konyhapultot.

Ügyes vagy, Sammyke drága! - tapsoltam meg magam képzeletben. Kezemmel hadonásztam a levegőben és hevesen lélegeztem, de nem sikoltottam fel. Mi értelme lett volna? Úgyse hallotta volna meg senki, mert ilyenkor mindenki a szabadban lófrál. Persze tisztelet a kivételnek, vagyis nekem! És ezen az elég gyenge viccen bizonyos, hogy el is vigyorodtam volna, ha éppen nem hátra felé zuhantam volna a hideg és igencsak keménynek ítélt járólap felé. Már épp beletörődtem volna ebbe a helyzetbe mikor egy hirtelen mozdulat miatt a kezemre és a lábamra érkeztem. Nem tudom honnan jött, csak úgy ott volt. Mármint a mozdulat vagy az ösztön, vagy nem is tudom, hogy micsoda. De hogy hálás voltam neki, az biztos. Nem lett volna valami szép tőlem, ha Laura tiszta konyhájában fröccsentettem volna szét azt a kevés, még meglévő agysejtemet. Ezért hát ismét csak vállat rántottam és elővettem egy kanalat és a konzervnyitót. Amint kinyitottam azt a nyavajás dobozt leültem a konyhaasztalhoz és békésen eszegettem miközben az előzményekre gondoltam.

- Hogy a francba fordultam meg olyan gyorsan? - egészen elmerengtem, annyira lekötött ez a gondolat és tovább fontam - Hogy-hogy nincs rajtam egyetlen horzsolás sem miközben legalább az egyik csuklómnak ki kellett volna mennie?

Egyszerűen nem értettem. Megérteni? Ugyan már! Hogyan érthetnék meg valamit, amikor még csak fel sem fogtam? Egyszerűen nem értem! - gondoltam ismét.

Végül ennyiben hagytam a dolgot, mert észrevettem a ház előtt leparkoló kocsit. - Te jó ég! - gondoltam - És én még csak fel sem öltöztem. - fejcsóválva indultam ajtót nyitni. De azt megfogadtam, hogy erről nem beszélek senkinek sem. Egyenlőre.

Az ebédlőben egyedül voltam, Doki sehol. Ez gyanús

- Vajon mi történhetett? - kérdeztem magamban. Vártam még néhány percet, de tudtam: Dokinak mindig meg van az oka, arra hogy késik. Már épp a keresésére akartam indulni mikor belépett Katicabogárral. Felvont szemöldökkel néztem őket. - Mi a franc van itt? - fűztem tovább a gondolatmenetet. Csodálkoztam, hogy egyáltalán tudok gondolkozni, úgy ordított a fülembe a Paramore egyik száma. Nevetve közeledtek felém és mint mindig, Doki szemében most is rosszallás csillant asztalra föltornyozott lábam láttán. Most egyáltalán nem érdekelt, kíváncsian néztem Karenre. Fürkésző tekintetembe vájta a sajátját és pillanatok alatt vörös lett a szuggerálásomtól.

- Mit képzelsz te magadról? - kérdeztem már csak megszokásból, semmint haragból, mikor Doki kihúzta fülemből a fülest.

- Ezt hagyjuk! Karen hozzánk ül, ok? - nézett egyenest a szemembe

- Nekem nyóc. - és letettem a lábam. Tekintetem mint mostanában oly sokszor, Muksó felé vándorolt. De hatalmas hiba volt.