Valami új... és valami egészen más

Sziasztok!

Nem szolgálhatok semmi újjal, de azért egy fejezetet összedobtam még a nagy lelki katasztrófák közepette is. Ez azért már valami! :D De tovább inkább nem pofázok feleslegesen!

Jó olvasást!

Meredten bámultam rá. Nem hittem volna, hogy ilyesmit fog kérdezni. Valahogy most túl logikátlannak tűnt ez a lépés részéről. Nem értettem őt, ahogy sok minden mást sem jelenleg.

- Nem tudom mire gondolsz! - Próbáltam tagadni a nyilvánvalót, ami - még belátásom szerint is - béna próbálkozás volt.

- Sam, ne nézz hülyének!

- Ez magánügy. És ne is próbálj beleavatkozni! - Néztem bele mélyen szemeibe.

- Miért? Én is közrejátszok, végig a részese voltam. - Jeges pillantást küldtem felé.

- A főszereplő mindvégig én voltam. Csupán a mellékszereplők változtak. Ahogyan most rajtad van a sor!

- Rajtam a sor?! Azt hiszed, hogy ilyen egyszerűen feladom? Kérlek, ne becsülj alá!

Nagyot sóhajtottam, tudtam, hogy nem érti. De most nem volt sem türelmem, sem energiám vele foglalkozni.

- Muksó! Menj el!

- Ugyan miért tenném? Sam, hát nem érted?

- Nem, Doug! Nem értem, mert nincs is mit értenem. Utoljára kérlek, menj el!

- Rendben, ezúttal megteszem amit kérsz, de legközelebb nem menekülsz! - Fenyegetett meg, majd lassan elindult kifelé. Azonban az ajtóban még visszanézett: - És nem adlak oda Andy-nek! Harcolni fogok!

- Szia! - Megvártam amíg becsukja az ajtót. Hatalmas késztetést éreztem arra, hogy Muksó után menjek és hozzávágjak valamit. De inkább csukott szemmel belefúrtam fejem a párnámba.

Elképesztett a makacssága egy olyan dologgal kapcsolatban, amit már rég elszalasztott, hiszen én már nem akartam ezt a kapcsolatot. Ahogyan Andrew-val sem. Hiába éreztem iránta valamit. Igen, jobb szót nem találtam rá. Valami. Hiszen nem mondhatnám, hogy szerelmes vagyok bele, csupán vonzalmat érzek iránta. És kellemes a társasága. Megnyugtat.

Úgy gondoltam, jobb ha nem töröm ezen a fejem, így inkább bekapcsoltam a TV-t. Csatornáról csatornára ugráltam, nem találtam semmit, ami lekötötte volna a figyelmemet. Semmi sem érdekelt.

Azt mondták, hogy ez az utolsó nap, hogy bent kell lennem, azután haza mehetek, már nagyon vártam. Csak néhány gyógyszert kell majd bevennem időnként, ha rosszul érzem magam vagy ha szükségét érzem.

Pár perc bambulás után bejött egy nővér és érdeklődött a hogylétem felől. Nem válaszoltam, csupán megvontam a vállam és kinéztem az ablakon. Amint lejegyezte az eredményeket, sóhajtva távozott, de én nem figyeltem rá. Csalódott és reszketeg lélekkel reménykedtem, de mindez nem volt elég. Éreztem, hogy a téboly hamarosan újra eluralkodik felettem és én semmit sem tehetek ellene. Nem hagy esélyt számomra. És ez elkeserített. Ránéztem a lassan vánszorgó óra mutatóira és elszörnyedtem a tényen, hogy még hat órán keresztül be vagyok ide zárva. Jobb ötlet híján visszahanyatlottam az ágyra és lehunytam szemeim. Nem érzékeltem, hogy álmos lennék, de amint rátaláltak ölelő börtönükre pilláim, már aludtam is.

Először semmit sem láttam, csupán egy hatalmas fekete fellegekkel teli égboltot a sűrű köd felett. Érdeklődve néztem körül, de a köd csak lassan, araszolva húzódott vissza saját birodalmába. A tejszerű, áthatolhatatlannak tűnő pára hirtelen nyúlóssá és ragadóssá változott. Egyszerűen beleragadtam. Magával hordozott körbe-körbe egy olyan világban, melyet nem ismertem, ahogy szerintem más sem. Fogva tartott és nem eresztett, én pedig kétségbeesésemben semmit sem tudtam tenni menekülésem érdekében. Az ég, ekkor hatalmas robajjal kísért villámmal hasította darabokra a ködfátyolt. Mintha féltékeny lenne, egyre erőteljesebben és hangosabban hirdette dühét, mely megrázta talpam alatt a masszívnak nem éppen nevezhető talajt. A villámok, mint mérges kígyók támadtak ellenségükre, mely területükre lépett. Nem messze tőlem azonban ismét becsapódott a földbe egy elektromos feszültséggel feltöltött nyíl. A föld megnyílt a lábam alatt, én pedig zuhantam lefelé. A végtelennek tűnő mélység felé. Lepillantottam az alattam tátongó világba, de bárcsak ne tettem volna.

Alattam ugyanis csak időnként elszórt facölöpök rengetege és a feneketlen óceán hullámzott, várva, hogy mikor töröm magam össze. Én azonban miközben zuhantam elkaptam az egyik oszlopot, de a gravitáció további hatása miatt kirántottam a vállam. Az izmok sajogva lázadtak az erőkifejtés és a mozgás ellen, de nem foglalkoztam velük. Ha lassan is, de végül kínkeservek közepette feljutottam a cölöp tetejére. Rajta állva azonban kissé megtántorodtam, mivel az óceánban nem voltak lerögzítve a fa kitüremkedések és csak a víz irányította mozgásukat. Így nagyon vigyáznom kellett az egyensúlyomra. Mely pillanatnyilag nem akart a legjobb barátom lenni.

A felhők még mindig kitartóan lógatták felettem felleg lábaikat, de ismét nem hagytak nekem nyugtot. Hatalmas szélvihar söpört végig a víz, már így is háborgó felszínén. A moraj megint felhangzott, de ezúttal egy még haragosabb éne kerekedett fölül. A víz ahogy sodródott, a cölöpöket egymásnak lökte és ezzel egyébként sem stabil állapotom dominószerűen dőlt össze.

Fellebbentettem hát pilláim, hogy szembe tudjak nézni a valósággal és, hogy lássam mi végez velem. Nem voltam rá büszke, hogy épp a víz, az egyik kedvenc elemem fog kinyuvasztani, de nem tehettem semmit vállam regenerálódása érdekében. Megadtam hát magam. A hullámok tengerétől már csak centiméterek választottak el, amikor az alattam lévő nedves folyam szilárd talajjá változott én pedig nagyot puffanva értem földet. Már végleg nem értettem semmit. De aztán rájöttem, hogy egy olyan irracionális világban, mint ez, semmin sem kellene meglepődnöm. És valóban.

A föld, amelyre oly kecsesen, pofával lefelé pottyantam, nem volt más, mint egy színpad. Éreztem, ahogy a testem minden egyes sejtje is, hogy valami katasztrofálisan nagy őrültség áll készülőben, ami csakis rám vár. Amint felpillantottam az engem tartó deszkákról egy több ezer emberből összeverődött őrjöngő, őrült tömeg kezdett el kiabálni. És mind az én nevemet ordította torkaszakadtából. Megrendülten bámultam rájuk és már nem is éreztem fájdalomtól görcsös jobb vállam. Zavarban voltam, mert nem szerettem énekelni. Nem arról van szó, hogy nem jó a hangom, mert ez nem lenne igaz. Csak nem szeretek és kész. Ne faggassatok már, na!

Tanácstalanul hordoztam körbe pillantásom, csupán egy kis reményt kerestem a menekülésre. És hamarosan imáim meghallgatásra találtak, mert megihletett az a rengeteg koncert amin jártam. Tudtam mit kell tennem, de a kétségek tovább gyötörtek, de nem tehettem mást. Teljes erőbedobással futottam a színpad vége és az őrjöngő tömeg felé. És akkor ugrottam.

Energiám minden takarékját beleadtam a lendületbe és ez a végtelennek tűnő szabadság az egekig repített. Hirtelen semmi sem érdekelt, csak a repülés és a szabadság. Hiszen végig ezt kerestem. És most rátaláltam. Nem volt kérdés egy rejtélyben sem, mivel a kulcs én magam voltam. Minden ajtó kitárult és minden kérdésre választ kaptam. A biztonságérzet elvakított és én néztem a talajt, ahova hamarosan érkezek. Ahol nem volt senki sem. A félelem átvette a biztonság helyét a lelkemben, én pedig reszketve próbáltam ellenállni a gravitációnak. De az az ismeretlenbe való zuhanással ijesztgetett.

És akkor felébredtem.

A tévé még mindig ment, de most valami kibeszélő show zajlott benne éppen. A nő már szétsírta a szemét, de a pasas még mindig nem akart visszamenni hozzá, miközben ő csalta meg a csajt.

- Aljas görény! - Mondtam csak úgy magamnak. De ekkor egy ismerős hang ütötte meg a fülemet.

- Rám gondoltál?

Húúúú! Ez azért még engem is meglepett! Pedig végül is én vetettem "papírra"! Na, ez már eredmény. Remélem tetszett. De ha nem, hát azzal meg nem sokat tudok kezdeni, talán csak rossz helyen kopogtatsz!

Üdv, PinBlue!