Hihetetlen! Újra dobbant a szívem

Sziasztok!

Örülök, hogy tetszett az előző rész, ennek hatására tehát itt a kövi, remélem majd tetszeni fog! Nem is húzom tovább az időt, íme!

Bemelegítettünk. Hát mit ne mondjak, azt hittem kiköpöm a tüdőm, de hát ez a jó benne, nem? Sorra vettük a köröket és már alig bírtam szusszal mikor - végre - megállhattunk. Különféle nyújtásokkal folytattuk az órát és persze a fekvőtámasz, a felülés és a hátizom se maradhatott ki!

Mikor végre megunta a tanár a "kínzásunkat" kosarazással szórakoztunk az óra végéig. Doki, mint mindig, most is tökéletes volt a pályán. Hiába való badarság volna tagadni, hogy ő a legjobb ebből a sportból. Még így összenyomorgatva is. De ha akarnám se tudnám titkolni, hogy Doug is meglepően jó volt. Mit jó? Fenomenális. Az összes kis ribanc persze szájtátva bámulta mintha a gyerekre rá lenne írva: "Bámulj csak püspökfalatom, az ingyen van!" ami nagyon ciki és egyszerűen undorító volt. Lealacsonyítóan néztem rájuk, de rám se bagóztak. Ez van.

Nem is törődtem velük tovább, mert a labdát egyenesen nekem passzolták. Nagy léptekkel haladtam előre és a labda mindig csak a csípőmig ment pattogtatás közben, ahogyan azt kell.

Sajnos több szabályt nem igen tudok, mert csak egy napig jártam kosáredzésre, azt is még általános alsójában. Ennek ellenére nem tudták elvenni tőlem a labdát. Pancserek! - mosolyogtam magamban. Egészen amíg Doug nem került elém. Amikor előttem termett, egy pillanatra meglepődtem, de nem késlekedtem tovább.

Mint a tükör és képe, tökéletes szinkronban játszottunk, mintha ezer éve ugyanazokat a mozdulatokat tennénk meg, együtt. Mint egy tökéletesen koreografált mozdulatsor, úgy éreztük a másik következő lépését. Hiába mondanám az ellenkezőjét, nagyon élveztem. Azt hiszem ő is erre gondolt, mert megrándult az ajka és csibészes fény költözött borostyán színű, csillogó tekintetébe. A labdát átpasszoltam Dokinak, mert kezdtem zavarban érezni magam ettől a szempártól. Ami higgyétek el, nem sűrűn fordul elő velem. Ekkor eszembe jutott valami:

- Mióta hívom én őt Dognak? Mit érdekel ő engem? És egyáltalán miért agyalok én rajta? - gondoltam zavaros, csodálkozó dühvel - Ez kész agyrém!

A gondolatsort az szakította meg, hogy az említett személy, vagyis Doug félrerántott a sebesen felém zúgó labda irányából. A lendületnek köszönhetően én a földre zuhantam és természetesen megmentőm pedig rám.

- Gáááz! - ez volt az első gondolatom, amint fölfogtam mi történt. Hangja kirángatott elmélkedésem hálójából.

- Nem esett bajod? - hangja féltésről árulkodott, ami azért vicces, mert elég bunkó voltam vele, főleg, hogy ez az első napja.

- Bocs, ... picsába! Hányszor kérek én ma még bocsánatot tőled? - felnéztem rá és csodák csodája. Mosolygott. Baromi jól állt neki. Hirtelenül, mint ahogy az áprilisi eső jön el, olyan gyorsan éreztem meg a fájást a gyomrom tájékán. Komolyan, mintha gyomorszájon ütöttek volna. Nem valami jó érzés, de valahogy, olyan ... olyan felemelő is volt egyben. Nem mertem mozdulni vagy félrelökni, mert attól féltem ez az érzés csak fokozódik.

- Nem történt semmi. - de még mindig rajtam feküdt!

- Köszi a mentőakciót, meg minden ... - kérdőn nézett rám - Kezd kínossá válni! - magyaráztam meg habozásom

- Ja, oké. Persze! - felállt és a kezét nyújtotta. Elfogadtam.

- Kössz, még egyszer! Akkor én most lépek! - és már ott sem voltam. Amint távolodtam, éreztem, hogy arcomba tódul a vér. A szégyen ellepet, mint eszkimót a jégverés.

Délután a műhelyben épp a mocimon ügyködtem, mikor el kezdett rezegni a telóm. A képernyőn ennyi volt: "Doki!"

- Mondjad, mi van! - kérdeztem miközben kezemről az olajat próbáltam letörölni egy ronggyal. Persze tudtam, hogy ahhoz vegyszer is kéne, de próbálkozni csak lehet.

- Szia neked is! Amúgy nem sok. Csak tudod lesz egy buli, és ... - fájdalmas nyögésem hallatán elnémult

- Doki, verd ezt ki szépen a fejedből!

- Kérlek, Sam! Tudod, hogy bármit kérhetsz cserébe. - mondta jól kihasználva a gyenge pontomat. Kis zsarnok.

- Bármit? - kérdeztem vissza

- Illetve ... na jó. Bármit. - adta be a derekát

- Akkor, legyen ...hm, nem is tudom ... - tettem a gondolkodni próbáló hülye libát. Pedig már tudtam mit kérek.

- Sam! - szólt most már türelmetlenül

- Oké - oké! Egy mechanikai biszbasz a járgányon és megbeszéltük. - mondtam lazán tovább bütykölve az én kis kincsemet.

- Oh Sam! Te egy istennő vagy. - hálálkodott

- Khm ... talán inkább végzet asszonya, ha kérhetem! - vigyorodtam el sötéten

- Ja, télleg. Na megyek, még van egy kis házim, majd beszélünk.

- Hát igen. Te és az a súlyos suli imádatod. Tudod, ha néha, csak egyszer - egyszer lazulnál egy kicsit, esetleg még barátnőd is lehetne. - gúnyolódtam

- Te meg, ha nem vernél laposra minden fiút, talán lenne barátod is. - vágott vissza

- De hisz az én szívem csak érted dobog, tudhatnád már édesem! - utánoztam az egyik régi nyálas sorozatból az elkényeztetett kurvát.

- Sziaaa! - és bontotta a vonalat.

Nevetve ráztam meg a fejem és hangosítottam a rádión.

Remélem örültök neki! :) Végtelen hódolattal irántatok, kedves olvasóim, üdv PinBlue!