Sziasztok!
Sajnálom, hogy nem rendszeres időközönként leplek meg titeket az újabb és újabb fejezettel, de nem mindig én tehetek róla! Tényleg sajnálom, de ezen nem tudok változtatni! Azonban köszönöm, hogy itt vagytok! Sokat jelentetek számomra!
Jó olvasást!
Fáradtan álltam fel és lépkedtem a mikró hullámú sütőhöz. Kivettem a bögrét és visszaültem a székbe. Hosszú szárú pizsama nadrágom a földet súrolta. A forró italt kortyolgatva néztem, hogyan suhan végig a járólapon, ide-oda. Élveztem ezt a kis játékot, gyerekes dolog volt, de elterelte a gondolataimat, és nekem csak ez számított. Mosolyogva néztem el az ablak felé melyen túl a hold világította meg esti világunkat. Nekünk szégyenletes patkányoknak. Nem éreztem az életemet eléggé összetettnek ahhoz, hogy egy patkányon felül nagyobbra értékeljem magam. Engem legalább nem lehet nagyképűnek nevezni. Nem is akartam az lenni.
Az árnyakkal teli rejtelmet néztem, mely magához vonzotta lényemet. Szinte fenyegetve közelített meg és kebelezett magába. Ellenben nem éreztem rettegést, sem kétséget. Tudtam, én az éjszakához tartozom, az övé vagyok, ahogyan ő is az enyém!
Álmodozva néztem a suhogó bagoly szárnyakat, melyek ketté szelik az ég pettyes lepedőjét. Az egy-egy apró, vagy épp panaszosan elnyújtott farkas üvöltését élvezettel hallgattam ki, mint egy szánalomra méltó tolvaj. Annyiszor hallottam már el-elfátyolosodó hangjukat, hogy szinte felismertem őket.
Így üzentek számomra, csupán egy vonyítás elég volt, és én értettem nyelvüket. Tudtam mit akarnak, mitől félnek, miért élnek, miért halnának meg. Lágy suttogásként kúszott fülembe gyászos imájuk. A távoli hegyek éjsötétje még biztonságot adott örök vándorlásuk helyszínének, de a hajnal fénye most elrettentő karmolásokat hagyott bizonyítékul.
Távoli dübörgés ütötte meg füleim, mely, mint villámcsapás, halálosan sújtott le. Szívem akadozva remegett meg, lélegzetem szilánkjai leendő jövőm képeiben mutatkozott meg. Néztem a jövőt, bár csak a semmit láttam magam előtt. Az üvegből kérdőn nézett rám egy arc, mely tudtam, majd egyszer hozzám tartozik.
A közel jövőt szerettem volna látni, reménykedtem a sikerben, de csak egy dolgot láttam. És ez aggasztott. Nem volt egy összefüggő esemény sem, csakis villanó képek és a közepén egy állandó tárgy. Hogy mi volt az pontosan, nem tudom. De féltettem. Életem adtam volna a biztonságáért.
Nem tudtam mi vár rám, de nem voltam ijedt. Nem, én rettegtem. A hajnal sugarai mind följebb és följebb nyújtózkodtak a hegy csúcsa felé, miközben a rejtély, kulcsát előlem eltemetve várt rám. Kereste a legmegfelelőbb alkalmat, mikor sújthatna le rám kegyetlenül.
A rejtélyesen morajló hang egyre közeledett, és én még mindig nem tudtam mit tegyek. Elfutni nem tudtam. Tehát maradtam. És tovább őrlődtem magamban.
Felhajtottam a bögre maradék tartalmát és a mosogató felé indultam, nem törődtem semmivel, csupán elmostam koszos poharam. Sóhajtva indultam az emeletről levezető lépcső felé. Az ajtó felé tartottam. Lökést éreztem a lelkemben, mely minduntalan az idegen felé űzött. Szinte kétségbeesetten vártam a bizonyosság apró, értékes csókját. Már az ajtó kilincsén volt a kezem, mikor fékezést és motor pörgését, majd leállását hallottam. Egy pillanatra megtorpantam, majd mégis felrántottam az ajtót, és kiléptem a sötétbe.
Egyenesen a szemembe nézett. Kissé balra döntöttem fejem és mélázva, kérdő tekintettel néztem őt. Érthetetlen volt számomra, hogy mit kereshet itt, miért és hogyan. A kétség, mint ezernyi lámpa, egyszerre gyúlt ki elmémben. Néztem frissen borotvált arcát és élénk, zavart mosolyát. És nem értettem. Nem tudtam felfogni, hogy vajon mit kereshet itt. Talán az ismertségünk miatt jött, talán megbánta, talán semmissé akarja tenni. És én nem is haragudnék érte.
- Valamit nálam felejtettél? - kérdeztem. Szándékosan nem voltam udvarias, túl akartam lenni rajta, minél hamarabb.
- Igen! Úgy tűnik egy igencsak értékes és számomra kedves dolgot hagytam nálad. És nélküle már nem vagyok magam, pedig nem rég találtam csupán.
- Igen?! És mi lenne az? Ha megmondod, gyorsan utánanézek és ha nálam van, visszakapod! Esküszöm!
- Sam! Először is, kérlek ne légy ilyen hivatalos, mert hülyét kapok! Másodszor pedig, biztos vagyok benne, hogy nálad felejtettem. Erre mérget vehetsz!
- És mi lenne az Andrew? Mi az a fontos dolog, ami megakadályoz abban, hogy hajnalban alvással próbáld elütni az idődet?
- Hát... én... nem tudom pontosan hogyan is fogalmazzam meg! - Nézett rám kétségekkel teli tekintettel. De én nem törődtem vele.
- Egyszerűen, azt talán még én is megértem. - Gúnyolódtam tovább.
Neheztelőn nézett velem farkasszemet. Egyetlen szemvillanás alatt azonban megváltozott arckifejezése és mély levegőt véve újra kezdte.
- Sam, én nem azért jöttem, hogy elrontsak egy barátságot, amit még el sem kezdtünk. De... - A többit már nem hallottam, figyelmem sértődötten terelődött más témára. Valóban azt mondta, amit én hallotta? Barátság? Valóban csak ennyit akar tőlem? De én nem akarom ezt. Nem leszek egy újabb őrült játékszere. Hiszen Doug is ezt csinálta. És mire mentem vele?, korholtam magam dühödten gondolatban. Már bántam, hogy egyáltalán kijöttem a házból, mert most már nem szaladhatok vissza, mint egy ijedt kislány. Nem, az nem én volnék. Egyszerűen nem engedné a büszkeségem. Nem bírnám elvi...
Gondolataimat Andrew szakította félbe. De ezúttal nem tudtam nem őrá figyelni. Túl jó módszere volt!
A kérdésekre szívesen válaszolok, mármint ha módomban áll! Bennfentes infókat azonban nem adok és nem is adhatok ki! Tehát kérem türelmetek, míg meg nem jön az új! További jó reggelt/napot/estét! Ja, és jó kínlódást!
Üdv, PinBlue!
Szia! Nagyon jó kis fejezet lett, komolyan sajnálom szegény Samet :S De ügyes lány, majd megoldja rajtad keresztül. Csak így tovább! Ne lustálkodj, írj és írj!
VálaszTörlésPuszi: Arya
Szia Arya!
VálaszTörlésVégre felbukkantál, már kezdtelek fekete listára tenni! :D Köszönöm a komit és örülök, hogy tetszett! Nem tudom mikor lesz következő fejezet, de megpróbálok sietni! De olykor-olykor te is írhatnál egy-egy fejezetet!
Üdv, PinBlue!