Sziasztok!
Nem tudom mi van velem, talán csak unatkozok! De ennek az elhatározásnak köszönhetően most ismét itt vagyok!
Ezt a fejezetet Silvernek és Aryanak küldöm, remélem tetszeni fog!
Így tehát: Jó olvasást!
Beléptem az ótvar kocsmába. Fejemmel biccentettem a csaposnak, de nem álltam meg. Mert tudtam, valaki vár rám. Új életem első fontos személye. Na jó, már régen is fontos volt számomra. Szokásomtól eltérően őszintén mosolyogtam mikor megláttam. Arcáról nem hiányzott a már megszokott, őrjítően imádni való, kisfiús mosolya sem. Motorolajtól és mocsoktól piszkos arcához emelte sörösüvegét, de ismertem annyira, hogy tudjam, nem az alkoholtól csillog annyira tekintete. Örült nekem, ezt tisztán érzékeltem még a dohánytól füstös csehón átvágva is. Hiszen olyan rég beszéltünk, olyan messze van már az a múltba veszett pillanat. Éreztem, ahogy egy penge lendül az arcomtól nem messze, felém lendítve ennek a roskatag helynek a bűzét. De én nem bántam. Már úgyis hiányzott. Már mint nem egy kés a pofámtól két centire, hanem az a légkör ami egy ilyen helyen van. Az a közérzet, a jó kedv, a verekedések, és még sorolhattam volna. De nem tettem. Mert most más kötött le.
Még mindig mosoly pihent ajkaimon mikor tüdőmből kifújva a levegőt, lehuppantam vele szemben. Jó kedvem egyre csak nőtt mióta megláttam, és szívem csordultig telt szeretettel és hálával. Hálás voltam neki amiért nem tett úgy, mint ahogyan én annak idején. Nem fordított hátat nekem, de még csak fel sem hozta. Már a telefonon vele beszélve is sejtettem, de most már tudtam, hogy tényleg nem haragszik rám. Megértett és elfogadta a döntésem. Talán tényleg ez lenne az önzetlenség? Megeshet.
- Sam! Jó téged újra látni! Egészen kibögyösödtél - Nos..., ami azt illeti, semmit sem változott. Mindig is ilyen lehetetlenül hülye volt. De nem titkolhattam, hogy aranyból volt a szíve.
- Szia, Trev! Jó téged is újra látni! De én inkább nem vagyok kíváncsi rá, hogy te ki vagy-e már eléggé tömődve! - Sejtelmes mosolyom láttán perverz mosolyt villantott és hatalmasat kacagott. De a kocsma zajától nem hallotta más, csak ő és én.
Titkos mosolyunkat sem látta más, csak a felettünk lengedező silány lámpa fénye. Halk duruzsolású beszélgetésünk pörgős és jókedvű maradt a továbbiakban is. Arcunkról nem ment sztrájkolni a mosoly.
A körülöttünk szálló por összekeveredett amikor az ajtón újra beáramlott a késő esti lágy szél. Épphogy csak reflexből odanéztem és Dougot pillantottam meg. Nem hittem a szememnek. Valóban ő az?, kérdeztem magamban csöndesen, de annál zaklatottabban. Valakit keresett, mert szüntelenül forgatta a fejét jobbra, majd balra. Megállás nélkül, lázasan. Arcát zaklatott vonások uralták, szája mosolytalanul árválkodott fakó, de annál káprázatosabb profilján.
Komoly és dühös szemei az enyémekre találtak. Pillantásában ott keveredett a határozottság és az elszántság, védtelen voltam. Még észhez sem tértem, de már közeledett felém. Lépteiből sugárzott a magabiztosság, de egyben ruganyos és kecses volt. Egy macskára emlékeztetett. Egy veszedelmes macskára.
- Hé, Sammy! Mit nézel annyira? - Dougra nézett ő is. - Vagy inkább kit?!
- Mi? Micsoda? Mit is mondtál? - Megráztam a fejem, hátha visszatér a maradék eszem. De nem jártam sikerrel, az agyam jelenpillanatban üresen tátongott. Lehetséges, hogy Doug ilyen hatással van rám? Nem szerettem volna így érezni, de nem tudtam rajta változtatni. Szívem hevesen zakatolt mióta megláttam, és nem akart alábbhagyni ez az őrült ritmus. Végig járta egész testemet. Végig bizsergetett.
Nyeltem egy hatalmasat és próbáltam nyugodt lenni, legalábbis tettetni. De éreztem, szemem elárulja legféltettebb titkaimat is. Nem maradnak rejtve előtte.
Már csak néhány lépésre volt tőlünk, meghúztam a sörömet. Tekintetem visszavándorolt Trevor felé és próbáltam rákoncentrálni. Szerettem volna, ha megnyílik alattam a föld, és eltudok menekülni, nagyon jól jött volna.
Nem bírtam gondolkodni. Egyszerűen csak az járt a fejemben, hogy el kell tűnnöm. Minél hamarabb.
Az asztalra könyökölt kezeimbe hajtottam a fejem és behunytam a szemem. De nem lépett az asztalunkhoz senki sem.
Félve nyitottam ki először csak az egyik szemem, nem láttam itt senkit, végül a másikat is fölrebbentettem. Trevre pillantottam. Fölhúzta jobb szemöldökét, a balt egészen a szeméig letaszította, a kettő között éles ránc rajzolódott ki. Orrát elfintorította, száját pedig egészen vékony vonallá préselte. Tudtam. Megérezte, hogy valami nincs rendben. Főleg, hogy egy ideje töprengés ég a szemében. Elnéztem róla, nem bírtam tovább a szemébe nézni, túl sok kérdéssel találtam magam szemben.
Végig jártattam tekintetem a portól nem kímélt, fülledt levegővel teli kricsmin. A biliárd asztalt, mint általában, néhány elázott pacák állta körül, de ott is több volt a pia, mint a találat. Tovább vándorolt a szemem. Talán a darts tábla volt ennek a helynek a leglényegesebb helyszíne. Hiszen a beceneve is innen ered: Késdobáló. Én nem is igazán tudom a hely igazi nevét. Ugyanis itt nem a kis nyilakat használták. Pénzért tették próbára tudásukat a régi és új tehetségek, vagy épp gyenge elméjű barmok. A lényeg ugyanaz, csak itt éles bicskákat és kiskéseket vagdostak a falon függő körkörös pályához. Semmi nem kell hozzá, csak némi tudás és célérzék. Nagy dolog. Ismét elnéztem egy más irányba.
És ott láttam meg, ült. Szeme már inkább kísértő rejtelemmel és erkölcstelen elszántsággal volt teli, mint dühvel. Egyenest a szemembe vigyorgott. Nem értettem, ezt szemem is őszintén közölte, azt hiszem. Értetlen pillantásom láttán csak még nagyobb vigyor uralta az eddig mosolytalan, vonzó arcot. Visszafordultam a söröm felé, és jó alaposan meghúztam.
- Trev! Mi van akkor, ha már te sem érted magad, nem hogy a másikat? - kérdeztem lassan forgó nyelvvel. Kissé szédültem.
Először rám nézett, Dougra, majd vissza rám. Végül tisztán és érthetően megszólalt:
- Samantha West! Nem gondolod, hogy a szerelem teszi?
- Szerelem?! - Lett egyből jéghideg a fejem és felháborodottan néztem rá. - Szerelem?! Én egyszer már voltam szerelmes, és ha nem tudnád, épp eléggé megjártam vele! - Szinte ordítottam. Szemembe nézett, egyszerűen és rengeteg bölcs gondolattal.
- Sam, a lovaglást ne hasonlítsd össze egy fiúval. Mert nem ugyanaz. Ezt jegyezd meg! - Rótt meg kemény hangon, de jóindulatúan. Fölkapta a bukósisakját és fölállt. Némi pénzt dobott a koszos asztalra, utólag még hozzám visszaszólt: - Sam, én szeretlek és megértelek egy kis részben a felháborodásod miatt, de ne kiabálj egy ilyen helyen hisztérikusan. Mert a végén még azt hiszik kis óvodás és nem érett, tettre kész nő áll előttük.
Hátat fordított és elindult. Járása közben az izmai szinte ropogtak, olyan feszes és edzett testtel áldotta meg a sors. Lepillantottam az asztalra. Sunyin elmosolyodtam és csak most tűnt föl, hogy haláli csönd ölelte körül beszélgetésünk végét. Kiszedtem Trev kését az asztallapból amit ott hagyott és felé hajítottam. Az keresztül szelte a tért és pont mikor kilépett volna a kocsmából a falba fúródott mellette. Vissza fordult, arcán rossz fiús mosoly virított.
- Vigyázz magadra nagy lány! - mondta félhangosan, kihúzta a falból a kést, majd a sötétségbe veszett acélos teste.
Megráztam a fejem és visszahuppantam a helyemre. Mind eközben Douglas leült velem szemben. Kérdőn és némiképp vádlón néztem rá.
- Mit szeretnél Doug?
- Válaszokat! Semmi mást. - Mélyen és csábítón a szemembe nézett. - Talán meg tudnád őket válaszolni!
- És mi van, ha nem akarom? Nem vagyok köteles válaszolni! - Rándítottam vállat flegmán. Nem tetszik nekem ez a tekintet, mint egy párduc aki a zsákmányát mustrálja vadászat előtt.
- Azért én mégis megpróbálom. - mondta. - Ki volt ez a fickó?
Akkorát nevettem, hogy a maradék italomat a padló nyalta föl. Amint lehiggadtam morcosan néztem rá. Most rendelhetek új sört!
- Mit érdekel az téged? A pandúroknak szimatolsz vagy csak szimplán féltékeny vagy? - Dühösen nézett rám, de nem válaszolt. Ebből én következtettem. És a diagnózis ennyi: BASZOTTÚL NAGY SZARBAN VAGYOK!
- Doug! - Szinte már könyörögtem. - Kérlek ne! Ne rontsd el az életem. Hiszen csak most szedem magam újra össze!
- És szerinted ez nekem nem zavaró? - förmedt rám. - Egyszerűen nem bírok másra gondolni! Hát nem érted? Beloptad magad a szívembe, pedig még csak egy értelmes mondatot sem váltottunk! Egy jó szód nem volt hozzám és még csak nem is kedvellek. Sőt az esetem sem vagy, de nem bírlak kiverni a fejemből. Nos, hát mit szólsz? Fölvehetem a versenyt ezzel az alakkal? Mert, ha nem, érzem abba szívem pusztulna!
Néma csendben vártam. Mire? Nem igazán tudom. Lehet, hogy csak egy lökésre vagy sugallatra. Vagy bármi másra, ami a helyes irányba taszigál.
Szám remegni kezdett és egy könnycsepp szaladt ki összepréselt szemeim közül. Nem így képzeltem el az új életem. Nem akartam egy töketlen alak lenni. Na jó, nem úgy értettem, oké? De most mit kezdjek ezzel? Egy kész szerelmi vallomást lökött csak úgy indulatból az ölembe és én pedig nem tudom, mit tegyek. Mit kellene tennem? Mi lenne a helyes?
Éreztem, hogy a föld sebesebben kezd forogni és már nem ezt a koszos patkánytanyát láttam magam előtt. Egy békés helyet, ami távol volt ettől a pokoltól.
Váratlanul egy simítást éreztem az arccsontomnál, majd egy kezet ami letörölte a sírás nyomait és minden gondolatom visszaröppent a helyére. Semmi sem maradt a fejemben. Fölpillantottam könnyes szempilláim alól és Doug bocsánat kérő szemeibe bámultam. Hangom remegett és elfúlt mikor arcom hozzányomtam tenyeréhez.
- Én... Nem... - Kifújtam a levegőt. Újra kezdtem. - Sajnálom, hogy ilyen elviselhetetlen vagyok! - Mosolyogtam rá, már ahogy abban a pillanatban tellett tőlem.
- Nem! Én sajnálom, megbántottalak. És hidd el, nem is így akartam, egyszerűen csak... kikészültem, hogy talán őt választod! - Nézett szorongva rám. Gyengéden elmosolyodtam.
- Az unokabátyámat?
- Az... az az unokabátyád volt?! Te szentséges ég! - motyogott hitetlenkedve. - És én rá voltam féltékeny!
- Ugyan! Megesik az ilyesmi - vontam vállat. Letöröltem a maradék könnyem és felnéztem most már csillogó szemeibe. - Mit kerestél itt?
- Téged! - Válaszolta egyszerűen. Szívem rohamos vágtába kezdett.
- És honnan tudtad, hogy itt vagyok?
- Utána érdeklődtem a kedvenc helyeidnek. Ez volt az első számú - merengve nézett rám. Majd elnézett a fejem fölött. - Hazudtam... - De nem fejezte be a mondatot, nem tudtam mit ért ez alatt.
- Kifejtenéd? - néztem rá értetlenül, de ő még mindig nem nézett rám.
- Hazudtam. Kedvellek és már az első találkozásunkkor megtetszettél. Csak mi annyira mások vagyunk, nem tudtam, hogyan közeledhetnék feléd. És akkor a spanyol teremben...hm... azt hittem kiráncigállak a folyosóra. Olyan nagy hatással voltál rám, hogy majd az eszemet vesztettem, de megálltam. Nehezemre esett, de így történt. - Mindeközben én csendesen figyeltem. - Majd később az órákon visszatartottam magam, de akkor jött az a tesióra... - Nevetve rázta fejét, nem tudtam rájönni, min nevethet ilyen jót. - Mikor olyan kétségbeesetten néztél rám az öltözőnél. De ez még semmi volt ahhoz képest, ami a pályán történt: ott álltál és én pedig csak elrántottalak... azt hiszem a szívem is megállt egy pillanatra. Olyan volt, mint egy őrült tánc, amit nem lehet abba hagyni. És akkor jöttem rá, hogy végleg beléd szerettem.
Azt hiszem, nem fűzök hozzá semmit sem! Ez így van jól! Nincs mit megmagyarázni!
Hola!
