Nem látom a reményt

Sziasztok!

Nem írok nektek hosszú monológokat és nem fogom zagyvaságokkal traktálni az agyatokat! Legyen a magyarázat a történet és nem a sok üres duma.

Jó olvasást!

Nem tudtam, hogy Andrew mire készül mikor néhány órája hazavitt és sejtelmes mosollyal az arcán elbúcsúzott tőlem. Azt hittem, hogy majd napokig nem látom, de nem így történt. Ugyanis néhány pillanattal ezelőtt megfakíthatatlannak tűnő vigyorral az arcán lépett be az iskola területére. És felém tartott. Nem hittem a szememnek. Amelyik lány mellett csak elhaladt, az levegő után kapkodva nézett utána. Az igazság az volt, hogy én sem álltam messze tőle.

Minden egyes lépése magabiztos volt és határozott, úgy tűnt semmi sem állhat az útjába. Észre sem vettem, hogy síri csend telepedett a folyosóra. Csupán cipőtalpa és a földet borító metlaki között kialakult pillanatnyi súrlódás zaja törte meg a békés hallgatást. Na jó, kivéve a kutya lihegéseket.

Pillantásom elszakadt az övétől és megvetően néztem a szuka csoportra. Képtelen voltam elhinni, hogy még a legnagyobb emós csajok is utána csorgatják a nyálukat. Olyan hihetetlennek tűnt.

Viszont megértettem őket. Hogy a francba ne?! Én is a levegő hiány tüneteit éreztem belül, de nem mutattam ki. Én biztos nem fogok a karjaiba bomlani csak azért, mert jól néz ki.

- Andy? Te mit keresel itt? - Szólalt meg Connie, a csend üvegét kegyetlen csillanással szilánkokra törve. Szinte lélegzet visszafojtva vártam válaszát.

- Szia! Igen, jól vagyok! És te? - Viccelődött Andrew. Connie és Curtis számon kérő pillantást vetettek rá. - Nos, csak meglátogatok egy barátomat! - Vigyorodott el célratörőn miközben a szeme sarkából engem figyelt és rám kacsintott. Közben megindult a sugdolózás. Hamarosan halk mormolás jött minden felől, mert általában mindenki az első óra után szeret nálunk pofázni. Ezt mondjuk nem értettem. Bosszankodva szusszantottam, összeszűkült szemekkel néztem vissza rá. Connie vizsgálódva szemlélte unokabátyát míg Curtis rám villantotta lenéző pillantását. Kihúztam magam.

Mégis mit képzel ez magáról? Azt hiszi, hogy csak azért, mert a múltkor elhagytam a otthonukat meghátráltam? Chö. Csinálja csak tovább ezt a testvéreivel együtt és nem fogja kirakatba tenni egyikük sem azt, amit majd tőlem kapnak.

Áh,de már megint felhúzom magam. Nem éri meg! Próbáltam lenyugtatni zaklatott gondolatokkal telt agyamat. Elfordultam tőlük és elindultam a föci terem felé. Azonban éreztem, hogy most nem vagyok olyan lelki állapotban, hogy piszkáljam a tanárt.

Beléptem az osztályba és hátra felé vettem az utam a padomhoz. Az ablak melletti székre csusszantam miközben kinéztem a tájra. A parkolót lehetett innen látni, én pedig csak csodáltam azt a két motort, ami egymás mellett állt. Az ismeretlen-ismert motor Cowboy mellett kissé visszafogottnak volt mondható, de rajta is látszott az elrugaszkodott fantázia.

Igazából eddig a pillanatig még nem is igazán néztem meg, túlságosan lefoglalt a tulajdonosa. Gondolatban elhúztam a számat. Egyszerűen képtelenség, hogy valami vagy inkább valaki, ennyire elvonja a figyelmemet.

A tüdőmből egy reszketeg sóhaj tört fel miközben a padon lévő karomra fektettem a fejemet. Gondolatban az erdőben jártam. Nem tudtam meg, hogy mi volt az a lepedő és nem tudtam, hogy mit akart vele Andrew, és ez zavart. Amíg otthon voltam ezen rágódtam. Zuhanyozás közben a csempék réseit betömő fugát karcolgattam a körmömmel és egyre csak ezen járt az agyam. A reggeli pirítós ízét egyáltalán nem éreztem és arra sem emlékeztem, hogy hogyan kerültem a konyhaszékre. Az előtte való öltözködésből meg még annyi sem maradt meg. Mondjuk rá, nagy gond nem lett belőle, hiszen egy egyszerű fehér, az AC/DC által dedikált póló volt rajtam. Hozzá egy sima, fekete farmert és egy koszos tornacsukát vettem fel. A hajam lófarokba kötve himbálózott a tarkómnál.

Fáradt voltam, de nem tudtam és nem is akartam elaludni. Túl sok mindenen kellett gondolkodnom. És ez is piszkálta a csőrömet. Nem igaz, hogy nem bírnak nélkülem már levegőt sem venni, mindenki tőlem akart mostanában észosztást. Mert mi van, ha csak egyszer a változatosság kedvéért, engem pátyolgatna valaki? Ha engem védenének meg a nagy barmoktól és nem fordítva? Belefáradtam ebbe. Nem csak testileg, de lelkileg is. És ezektől a gondolatoktól csak még frusztráltabb lettem. Nem akartam többé az idegbajos csaj lenni, nem akartam, hogy így jellemezzen mindenki. Másra vágytam, csak egyenlőre nem tudtam ezt megfogalmazni.

Hallottam, hogy mellettem megcsikordul a szék lába és valaki fészkelődni kezd rajta. Nem kellett felpillantanom, tudtam, hogy Doug az. Minden földrajzon és spanyolon mellettem ült, megszoktam. Azonban mióta otthagytam a belvárosban, arcán egy pofonnal, nem igazán szóltunk egymáshoz. A köszönés csak olykori közös cimbink volt, nem sokszor találkoztunk össze mi hárman.

A csengő keservesen felsivított, az ajtó pedig hatalmasat csattanva tért vissza eredeti helyére. Össze sem rezzentem. Fejem még mindig a padon nyugodott.

Szóval megérkezett a tanár. Fajin.

- Jó reggelt osztály! - Szólt mogorván Mr. Louis. Érdekes volt, hiszen általában a beszélgetéseink után szokott kiakadni, nem pedig előtte. Mostanában minden olyan kusza, természetellenes. Ez így nem jó.

Az osztály lustán és rendszertelenül visszaköszönt. De a tanár nem volt elégedett. Meg akart minket nyomorgatni kicsit, hogy azt higgyük, a pokol kellemes hely.

- Kérek egy felelőt! - Kiáltott fel ingerülten miközben ujjaival dobolt a tanári asztalon. Senki sem vállalkozott. - Rendben! Akkor majd a naplóból nézem ki. - Felőlem aztán, gondoltam magamban.

Hallottam, ahogy a csendben sokan rémülten fészkelődnek. Megértettem őket, én sem tanultam, de én legalább tudtam az anyagot. Hiszen én szerettem a földrajzot, csak a tanárt rühelltem. Így aztán általában egy héttel előre kidolgoztam mindent és ezek az információk szerencsére meg is maradtak a fejemben. A kedvencem a csillagászati földrajz volt, de azzal elsőben végeztünk is. De szerettem kutakodni a városok és falvak között is. Ez a gondolat pedig némi mosolyt csalt az arcomra.

- A mai felelőnk pedig nem más, mint Sam! - Mondta ki a halálos ítéletet. Egy izmom sem mozdult.

- És melyik? Samantha vagy Samuel? - Kérdezte meg az egyik kotnyeles kis csaj.

- Samantha. - Válaszolt nagy kegyesen ez a beképzelt barom. - Miss West, ha kérhetem! - Ez nem kérés volt, és ezt mindannyian tudtuk jól. Egy beletörődő sóhajjal feltápászkodtam és kitámogattam magam a tábla elé. Tekintetem a padlón hevert, melyen undorító zöldes-kék PVC terült el. Az osztály többi tagja megnyugodva fújta ki a levegőt és érdektelen témákról kezdett fecsegni. Úgy voltak vele, hogy a hirtelen haragú rocker felel, én pedig nem számítottam nekik. És ez valahol mélyen fájt.

- Tessék, Mr. Louis! Miről beszéljek? - Néztem rá és szemeiben a döbbenet mellett az értetlenség foglalt helyet. Úgy láttam a haragja elszállt, de nem szólt egy szót sem, percekig némán bámult. A mély hallgatás felkeltette az osztály érdeklődését, éreztem a tekintetüket az oldalamba fúródni. Én pedig nem kaptam fel a vizet és ez valószínűleg mindannyiunknak furcsa volt.

- Samantha! Mi van veled? Rosszul érzed magad? - Szólalt meg mégis. Nem értettem kérdését. Meg ő eleve soha nem érdeklődő vagy tapintatos, csak még jobban összezavart. Már hogy lennék rosszul? Ez nekem magas volt. Nem sminkeltem magam, így aztán nem jelentett gondot, hogy végig dörgöljem megnyúlt képem. És ekkor vettem észre, hogy mi volt a gond. A kezem nedvességet érzett, megmerevedtem a mozdulat közben és lassan fordítottam a fejem már leengedett kezem felé. Könnyektől csillogott az ócska neon fényben.

Nem is vettem észre, hogy bent tartottam a levegőt a tüdőmben. Zokogós hangon tört ki belőlem, hogy újabb, friss társa felválthassa. Lehunytam a szemeim, kezemmel megtöröltem az arcom és a farmerom oldalába töröltem a nedvességet. Újabb levegőt vettem, ezúttal hangtalanul és a tanárra pillantottam.

- Elnézést! Nem, nincs semmi bajom! Kérem tegye fel az első kérdést! - Néztem rá összehúzott szemekkel. Megértette a hangtalan óhajt és megkezdtem a felelést. Bármiféle nehézség nélkül zajlott le a kérdezz-felelek. Öt perc múlva két ötössel ültem vissza a helyemre. Az elsőt a feleletre kaptam, a másodikat az új információkra, amiket még nem is tanultunk. Amint leültem a székre Doug nekem támadt.

- Mi volt ez az egész? - Szűrte a fogai között. Tudtam, hogy mire gondol. Fáradt pillantást vetettem rá.

- Őszintén? Fogalmam sincs. - Hanyatlottam vissza a padra. Még tett fel kérdéseket és rémes dolgokat vágott a fejemhez, de az egyik mondata szíven ütött. Nem bírtam tovább.

- Azt hiszed, hogy csak mert egy mocskos ribanc vagy mindent megtehetsz? - Mondta még mindig a lehető leghalkabban, hogy a tanár ne hallja meg. És bevallom őszintén, ez jobban fájt, mintha csak levegőnek néztek volna. Felemeltem a kezem és kihúztam magam.

- Tessék, Samantha! - Szólt Mr. Louis sokkal aggódóbban, mint ahogy elvártam volna annak ellenére, hogy félbeszakítottam a mondókáját.

- Elnézést, mégis rosszul érzem magam, kimehetnék? - Kérdeztem reszketeg hangon. A tanár nem kérdezett semmit, csak az ajtó felé intett a fejével. Mikor én felálltam, ő pedig visszafordult a tábla felé Doug megfogta a csuklómat.

- Ne hidd, hogy ezzel el van rendezve a dolog! - figyelmeztetett. Kirántottam a kezem a szorításából és feléledt bennem a menekülő ösztönöm. Eszeveszetten rohantam a megváltást jelentő ajtó felé.

Amint kiértem a folyosóra becsuktam az ajtót és mint egy szökött rab, szapora légvétellel dőltem neki az ajtónak. Ezúttal éreztem, ahogy a könnyek végig bucskáznak az arcomon. Nem törődtem vele.

- Sam! - Sietett felém valaki, az arcát már nem láttam. Éreztem, hogy a lábaim összerogynak és a világ megszűnik számomra. Mindent egy kellemes fekete árny takart le, mely egyre közeledett felém. És én ezt egyáltalán nem bántam.

Remélem tetszett! Én nem magyarázkodom, ilyen lett és kész!

Üdv, PinBlue!