Újabb kétségek

Sziasztok!

Nos, a dráma kedvéért egy-kettőt csavartam a cselekményen, majd elválik, hogy milyen lett. De nekem például tetszik, viszont lehet, hogy egyedül vagyok vele! Ki tudja? Reménykedem viszont abban, hogy élvezni fogjátok!

Jó olvasást!

Különösebben sosem szerettem a kórházakat. És főleg nem a kajájukat! Az igazság az, hogy inkább harcolnék egy hiénával egy falat döghúsért, mint hogy itt egyek. Mármint kórházi kaját.

És ez a szag? Olyan töményen gyomorforgató, hogy legszívesebben mérföldekre elfutnék még a közeléből is. De sajnos itt vagyok, egy kis ájulás miatt! Istenem, nem dől össze ennyitől a világ! És én mégis itt penészedek egy kis rosszulléttől. Mindig túl reagálják a dolgokat. Unatkozni otthon is tudok és még ehető kaját is kapok. Tehát szerintem érthető, ha azt mondom, hogy: ÚGY UTÁLOM A KÓRHÁZAKAT!

De van benne némi pozitívum is. Mióta felébredtem abból a rémálomból - ami csak úgy megemlítem, mint utólag kiderült, tizenegy napig tartott -, egy csomóan eljöttek megnézni és a hogylétem felől érdeklődtek. Nem is tudtam, hogy ilyen népszerű vagyok. Csak ma, már nyolcan voltak nálam, persze az orvostól és a nővérektől eltekintve. És ez azért szép teljesítmény egy olyan érzéketlen tuskótól, mint amilyen én vagyok.

Jimmy-ben és Laurában nem csalódtam, mindennap meglátogatnak, még ha az ebédszünetükből is kell lefaragniuk az időt. És élet elixírt hoznak nekem. Ez alatt értem a salátát, a házi pizzát, a rétest és egy csomó finomságot. Ezért minimum egy Nobel- díjat érdemelnek, legalábbis szerintem. A nővérkék szerint inkább egy figyelmeztetést. Ugyanis: "A betegeknek pihenésre és egészséges, tápláló ételekre van szükségük a gyógyuláshoz, természetesen a napi két- három liter víz mellett. Csak is így garantálhatjuk gyors és kockázatmentes felépülésüket."

Baromság! Ez az egész arról szól, hogy minél jobban kiéheztessék a népet, hogy otthon majd zabáljon, mint egy megveszett vadállat. Ennek pedig az a következménye, hogy a szervezet hozzászokik ahhoz a sok tápértékhez, ami előbb- utóbb rendszeresen jelentkezik a megemésztett táplálékok között. Persze ezek között jócskán megtalálható a cukor, a szénsav, a szénhidrát és a keményítő, tehát az embernek vissza kell kullognia a kórházba, hogy ostoba, idegesítő, haszontalan tanácsokat kapjon az orvostól, miként tüntethetné el ezt a rengeteg felesleget. És itt jön közbe a plasztikai sebészet, a zsírleszívás és egyéb undorító dolog. Na, ez az amihez nekem nincs gyomrom. Már mint a vagdosás. Nem is tudom, hogy minek kell ezért plasztikai sebészetre menni, az ember úgyis olyan, amilyen. El kell fogadni. Például, ha valaki idegbeteg vagy eszement zseni azon sem tudunk változtatni. Hiszen most akkor vágjuk le a fejüket vagy az agyukból metszünk ki apró darabokat? Ugyan már! Ennyire nem lehetünk idióták.

Gondolataimba mélyedve tekintettem ismét a velem szemben lévő falra, amin a nekem rajzolt és készített tárgyak kaptak helyet. Éreztem, hogy mellkasom büszkeségtől dagad a több tucat jókívánságokra emlékeztető tárgytól, miközben egy szilánk még mindig véresen fúródik a szívembe. Hiszen ő sosem jött el.

Nem láttam kisfiúsan komisz mosolyát, sötét, dús haját és igéző, ragyogó barna szemeit. Nem nevethettem csattanó poénjain, nem érezhettem biztonságot nyújtó közelségét. És zavart ennek a tudata. Már mint én még Jimmy- ékhez sem ragaszkodom túlzottan, egy idegen pedig megolvasztja több éve jeges szívem. Pedig még csak néhány napja ismerem.

Persze amikor az a mocskos, kétszínű patkány közeledett hozzám, éreztem némi melegséget, az is lehet, hogy csak érezni akartam vagy bebeszéltem magamnak. Megesik az ilyen, de most... Most valami mást érzek. Valami egészen forrót, mely végig kúszik egész valómban, behálózva ezzel érzékeimet. A tiszta gondolatok romba dőltek és helyettük zavart tudatlanság maradt csupán. A rendszer, mely védelmet biztosított nekem, alapjaiban ingott meg. Mit megingott? Ripityára törve zuhant a semmibe.

Zaklatott elmével és tágra meredő tekintettel kaptam fejem a lassan nyíló ajtó felé. Látogatóm kétség és önbizalomhiány nélkül lépett be a szobába. Éreztem, ahogy szívem kihagy egy pillanatra, az eddig ketyegő óra elnémulva szunnyadozni kezd és a madarak ijedten hallgatnak el szörnyűségükben. Ennek ellenére nyugodtan szemléltem, ahogy az ágyhoz közeledik és hitvány mosolyt küld felém. A kezem ökölbe szorulva próbált uralkodni remegésén, ahogyan gyomrom is émelyegve tiltakozott a nem régen megevett étel ellen. De az is lehet, hogy csak az undorító féreg látványára, mely ide a szobába bemászva próbálta még rosszabbá formálni lelki állapotom. De ez nem fog sikerülni neki. Mert nem hagyom.

- Mi a francot keresel itt?

- Én? - Színpadiasan a háta mögé pillantott. - Ó, csak megnézem hogyan van az én drága egyetlenem! - Nézett bele mélyen résnyire szűkült szemeimbe.

- Szívem, ne akard, hogy fölálljak, mert annak nem lenne szép vége.

- Hú, de megijedtem egy sírós óvodástól! - Hangját elvékonyította. Tudtam, hogy a múltkori viselkedésemet "parodizálja". Én azonban nem mozdultam. Ezen most mit húzzam föl magam?

- Aha! Jó.

Elnéztem róla és a padlót tüntettem ki figyelmemmel. Hogy ez mekkora egy gyökér. Nem is tudom, hogyan törhettem úgy össze a múltkor. Talán csak sok minden jött össze egyszerre.

Az igazság az, hogy kezdett mégis csak idegesíteni, hogy itt van ez a senkiházi. A madárdal még mindig szünetelt és a szél sem ütögette a faágakat az ablakhoz. Túl nagy a csend. Mintha vihar készülődne, esetleg csak a béke hatása. Az is megeshet, hogy bennem fejlődik valami szokatlan. Ki tudja?

Azonban nem szóltam egy szót sem, még csak meg sem mozdultam. Csendben várakozott. Mert azt tudtam, hogy vár. Ahogyan én magam is. A bennem kibontakozni látszó együttérzés kártyavár szerűen hullott szét az első lágy fuvallatra. És ezt nem bántam. A szánalom, melyet Muksó iránt éreztem nem régiben, mára már köddé vált bennem, s sejtettem valahol belül, a kérdések lassan válaszokká válnak. De az ezután következő információk jobban megleptek, mint vártam.

- Tulajdonképpen mit akarsz tőlem?

- Miért? Kell rá valami ok? - Kérdezte szinte már lágyan.

- Hát, lassan nem ártana.

- Rendben! - Sóhajtott egy nagyot. - Nos, ha őszinte akarok lenni, érdekeltél.

- Érdekeltelek? Ezt meg hogy érted?

- Úgy, ahogy mondom. Először csak felkeltetted a figyelmem, azután megtetszett a stílusod. Talán az a megszelídíthetetlen vadság volt az oka, mely téged jellemzett. Egészen mostanáig. Azonban megváltoztál, még el sem kezdtünk járni, de már átalakult a vadságod ellenségeskedésbe...

- Legyünk egyenesek! Bunkó voltam.

- Igen!

- De akkor most mit keresel itt? Mert, ahogy a szavaidból levettem a lényeget, nem igazán szívleled a hozzám hasonló alakokat.

- Mert még most is érzek valamit. És szeretnék a dolog végére járni.

- Na jó, ne szórakozz velem!

Felvonta a szemöldökét és meglepett szemekkel vizslatott.

- Ezt most mire érted?

- Cö. Még kérdezed? De ha szeretnéd, elmagyarázom. Tudod, egy bárban találtál rám a múltkor, azután elvittél haza, emlékszel?

- Persze!

- Nos, másnap a városba kellett mennem. És mit ne mondjak, kissé megdöbbentettek a tények, amelyek elém tárultak.

- Most meg mire akarsz célozni?

- Csupán arra, hogy jól átejtettél. Sikerült, gratulálok!

- Várj, ezt most nem vágom. Milyen tényekről beszélsz? Átejtettelek? Kérlek beszélj érthetően, mert egy szavadat sem értem.

- Érthetően? Oké. Te is ott voltál a belvárosban, meg egy csaj is, aki nem én voltam. És ahogy láttam, egy picit mélyebbre ástátok magatokat a biológiába, mint az ajánlatos lett volna. - Némi hatás szünetet tartottam. - És még én vagyok a ribanc!? Tudod, ez szánalmas.

- Jaj, ugyan már, hiszen az csak egy csók volt. Nem volt benne semmi személyes.

- Ó, bocs, hogy én ezt egy kicsit másképp gondolom, de nekem egy csöppet rosszul esett a dolog. Vagy ha élethűbben szeretném ábrázolni neked, akkor kifejezetten szarul.

- Ugyan már Sam, az nem jelentett semmit sem számomra.

- De ha ez így van, miért akarod nekem ennyire bebizonyítani az igazadat?

- Mert szeretném, ha végre megértenél. Szerinted mégis miért csókoltalak meg utána? Csak, hogy skalpot gyűjtsek? Ez baromság! - Hamarosan már idegesen járkált a teremben, én pedig tekintetemmel követtem. Hangtalanul járta a köröket az egyik faltól a másikig.

- Jó, nyugi. Ne húzd fel magad!

- És ugyan már miért ne húzzam fel magam? Ha?

- Mert én is ideges leszek és azt mondták, hogy még gyógyulnom kell. Egy idegesség újra előidézheti az ájulást. És hidd el, azt nem akarom még egyszer átélni. Főleg, hogy azt is neked köszönhetem. Úgy hogy kérlek, nyugodj le! - Mondjuk ezt olyan hangvételben mondtam, mintha a kérlek ott sem lenne. De abban a percben egyáltalán nem érdekelt.

- Rendben! Várj egy pillanatot. - Fordult el tőlem és lassan kifújta az elhasznált levegőt. Néhány percig csak az EKG egyenletes csipogását lehetett hallani. De még mindig nem fordult felém.

- Megnyugodtál?

- Igen. Legalább is, azt hiszem. - Nézett vissza rám.

Nem szóltam semmit, csak halványan bólintottam. Vesébe látó pillantást lövellt felém.

- Jó, most pedig nekem lenne egy kérdésem. Mit érzel Andrew iránt?

Átjár az érzés

Sziasztok!

Nem hiszem, hogy bármi mondandóm is lenne, hiszen nézzetek csak jól körül! Az egész blog engem képvisel, rólam beszél, ahogyan maga a történet is. Remélem megértitek azt, amit veletek szeretnék közölni és nem holmi idiótaként könyveltek el. Nekem fontos a véleményetek, de nem csak nektek írok! Első sorban magamnak! Azonban remélem jól fogjátok érezni magatokat!

Jó olvasást!

Attól tartok eltévedtem. Valahol a tudatlanság és a fájdalom között ingadozom és egy percre sem múlik a ragaszkodó, magának követelő sötét. Sok minden átszaladt a fejemen. Az első emléktől kezdve az utolsóig, de semmi lényegeset nem fedeztem fel, egy apró pillanatot sem. Olykor régen felvetült bennem, hogy talán nekem kellene változnom, de sosem tettem rá még csak kísérletet sem. És nem bánom, rájöttem, én vagyok a más, nem ők az egyformák.

Ha minden emlékem most darabokra hullana, azt hiszem valóban kettétörne a lelkem. Túl sok minden áll egy helyben bennem, nem tehetem tönkre azt, amit eddigi életem során lassan, lépésről lépésre építettem fel. Minden fájdalmas kép, ami a szemeim előtt pörgött le, nagyobb fájdalmat követelt magának. És mintegy kiszorítva a boldogságot kárörvendőn kacagott rajtam.

Az áthatolhatatlannak hitt lepel lassan, apránként csúszott le elmém peremén lejjebb és lejjebb, minduntalan többet engedélyezve számomra a tudat morzsáiból. Én, mint vad ragadozó, ösztönösen kívántam egyre többet, s meg is kaptam hamarosan, de nem eleget.

Az erős késztetés hajtott célom felé, ki kellett nyitnom a szemem. Vagy megmoccannom, vagy legalább egy hangot kiejtenem. Egyre erősebben próbálkoztam, de még ez sem volt elég. Valami visszatartott.

Körülöttem halk duruzsolás hallatszott, ez pedig feldühített. Mert hiába próbálkoztam, nem akart sikerülni az izmaimat megmozdítani. Az idegesség belülről feszítette a testemet, de nem tehettem menekülésem érdekében semmit, így csak még idegesebb lettem. A düh elvakított és értelmetlen gondolatok merültek fel bennem, majd illantak el egy pillanat alatt a gondolataim közül. Úgy éreztem ha most nem sikerül túl jutnom az engem gátló akadályon, felrobbanok. És azt tudtam, hogy nem kellene odáig eljutnom. A harag viszont ellenségességet ébresztett a bensőmben. Magam és mindenki ellen. És mégsem okoltam senkit, nem is bírtam felfogni az engem körülvevő körülményeket, nem hogy még másokat hibáztassak érte. De nem ám, majd ha megtudom végre, hogy hol vagyok és mi történt velem. Majd akkor végig gondolom a dolgot, elemzem, döntök és akinek ezt köszönhetem annak nem lesz szép halála. Ezt garantálom.

A múlni nem akaró köd erősen szorított magához, nem engedett. Kétségbeesetten fuldokolva próbáltam karmai közül kimenekülni, de túl erősen tartott fogva. Az elveszettség érzése letarolta eddigi dühömet, éreztem, ahogyan magához láncol. Fájdalmas könyörgéssel sírt a lelkem, éreztem, hogy már nem sokáig bírom. Az, hogy nem láttam a fényt azt jelentette számomra, hogy nincs visszaút. Sem előre, sem hátra. És ez végig borzongatta egész belsőmet.

De mégis vártam. Hogy mire? A megfelelő pillanatra! Nem ráncigáltam tovább a láncot, semmi értelme nem lett volna. Egyszerűen meg kellett nyugtatnom magam, hogy tiszta fejjel tudjak gondolkodni. És ez segített. Türelmesen vártam, miközben az engem fojtogató lepel megállt és egy lépéssel sem közeledett tovább. Viszont nem is távolodott.

Nem tudtam mennyi ideje lehettem itt. És ez egy kicsit zavart. Habár a rettegés tovaszállt, a kétely megmaradt. Lassú, könnyed érintéssel győzködött, mint egy jóságos anyó, de tudtam, hogy kezében mérgezett almát tart, azt pedig egyedül nekem szánja. Ennek ellenére ezúttal félretettem pesszimizmusom, próbáltam kedves dolgokra gondolni. Mondjuk Laurára és Jimmy-re.

Tudtam, hogy bármit is követek el vagy teszek, ők mindig támogatnak majd és megvédenek, ha szükségem lenne rá. Ők voltak jelenleg az egyetlen biztos pont az életemben és ezt semmiért nem adtam volna fel. A halkan dörömbölő szerv a mellkasomban nyugodtan verdesett, tam-tamjaival ütemet adva a végtelen csöndnek.

Bevallom, hogy hiába akartam kijutni innen, a feneketlen mélység verméből, élveztem a pillanatnyi megnyugvást. Olyan rég éreztem még csak hasonlót is, hogy teljesen megfeledkeztem csodálatos élményéről. Nem zavartak az idegtépő, jelentéktelen dolgok, nem várta senki sem tőlem, hogy váltsam meg a világot. Semmi sem volt fontos, még maga a tudat sem. Nem zavarta semmi sem képzeletem szárnylását, csakis szívem ritmikus dallama és a hozzá hasonuló apró pittyegés, ami...

Ami tökéletesen nem megnyugtató. A francba, majdnem elfelejtkeztem arról, hogy ki kellene szabadulnom innen, erre én meg harmonikus állapotot teremtek magamnak itt, a nagy büdös semmi közepén. Hát én se vagyok százas!

Mellkasomat újra feszítette a tettvágy és éreztem, hogy ezúttal sikerülni fog. Sikerülnie kellett. Fejemből minden békés és boldog gondolatot száműztem, csakis a bosszúszomjas vadállat és a mindenre elszánt rocker garázdálkodott bennem. Élveztem ahogy végig táncolva hajszálidegeimen egyesül ez a két fenevad. Mámoros zsibbadtsággal ajándékozott meg, mint mikor az ember selymesen lágy bort kortyol. És tudtam, hogy még nincs vége.

A fülem csengeni kezdett, először csak halkan, aztán egyre erősebben, a végtelenségig fokozódva. A torkom összeszorult, a gyomrom görcsbe rándult, a fejem lüktetett, nyelvem száradtan lógott szorosan összezárt ajkaim mögött és tudtam, hogy most jött el a pillanat. Lépnem kellett, hát léptem.

Mintha egy versenyautó süvített volna el mellettem, suhanást érzékeltem, talán én magam tettem. De mindez már nem számított, mert éreztem, hogy valóban sikerült. A halk pusmogás eltűnt, de most nem törődtem vele, a halk pittyegés fájdalmasan hasított bele a levegőbe. És valóban éreztem. Ahogyan tüdőmbe szívtam a friss oxigént, megnyugodva szusszantottam egyet és lassan sikerült kinyitnom nehéz szemhéjaim és egy pillanatra tényleg láttam a fényt. Mintha ragasztó tartotta volna őket fogságban vagy mágnes lett volna közöttük, azonnal visszacsapódtak természetes helyükre. De nem keseredtem el. Újra próbáltam.

Másodszorra már sikerrel jártam, azonban pupillám ellenségesen összeszűkölve tiltakozott a szemembe áradó fény erősségétől, de nem érdekelt, megcsináltam. Az éles fény, mely bántón hasított szemembe, lassacskán lágy színeket vett fel. Először csak egy-két pasztell szín derengett fel, majd sorban a többi.

A fejem kicsit balra fordítottam és friss virágok tömege bámult vissza az arcomba. Illatukkal teleszívtam tüdőm és boldogan engedtem útjára az elhasznált levegőt, majd ismét beszívtam egy friss adagot. Közben pedig a békesség ringató érzése uralkodott el rajtam. Ahogy a fejem ezúttal jobbra fordítottam, rájöttem, hogy senki sem tartózkodik a szobában rajtam kívül. A falak egyhangú, tört fehér színt kaptak, de most nem nyomasztott a kórház légköre. Gyakran gondolkoztam azon, hogy milyen lehet egy álmot követően itt felkelni. Hát nem ilyennek képzeltem.

A szobában mindennek meg volt a helye, a falon tájképek, rajzok, festmények és egy óra lógott. És habár nem láttam az aláírásokat, tudtam, hogy nekem készítették őket. Miattam hozták be ide és akasztották fel a falra, ahogyan a virágokat is nekem szánták. Na jó, az órát kivéve, az valószínűleg már itt volt. A meghatottságtól könnyes szemmel fintorogtam.

Sóhajtva néztem ki az ablakon, mert gyönyörű madár csicsergés ütötte meg fülemet. Egy pillanatig úgy tűnt, a harmónia megtörheti a bennem rejtőző keserűséget és megszabadíthat a múlt szörnyűségeitől. Valóban hittem, egy jobb életben, egy rettegés nélküli életben, amelyről tudtam, hogy nekem még sokat kell tennem, hogy elérjem.

Köszönöm azoknak, akiknek van türelmük és idejük elolvasni egy-egy fejezetet, valóban sokat jelent számomra.

Üdv, PinBlue!

Nem látom a reményt

Sziasztok!

Nem írok nektek hosszú monológokat és nem fogom zagyvaságokkal traktálni az agyatokat! Legyen a magyarázat a történet és nem a sok üres duma.

Jó olvasást!

Nem tudtam, hogy Andrew mire készül mikor néhány órája hazavitt és sejtelmes mosollyal az arcán elbúcsúzott tőlem. Azt hittem, hogy majd napokig nem látom, de nem így történt. Ugyanis néhány pillanattal ezelőtt megfakíthatatlannak tűnő vigyorral az arcán lépett be az iskola területére. És felém tartott. Nem hittem a szememnek. Amelyik lány mellett csak elhaladt, az levegő után kapkodva nézett utána. Az igazság az volt, hogy én sem álltam messze tőle.

Minden egyes lépése magabiztos volt és határozott, úgy tűnt semmi sem állhat az útjába. Észre sem vettem, hogy síri csend telepedett a folyosóra. Csupán cipőtalpa és a földet borító metlaki között kialakult pillanatnyi súrlódás zaja törte meg a békés hallgatást. Na jó, kivéve a kutya lihegéseket.

Pillantásom elszakadt az övétől és megvetően néztem a szuka csoportra. Képtelen voltam elhinni, hogy még a legnagyobb emós csajok is utána csorgatják a nyálukat. Olyan hihetetlennek tűnt.

Viszont megértettem őket. Hogy a francba ne?! Én is a levegő hiány tüneteit éreztem belül, de nem mutattam ki. Én biztos nem fogok a karjaiba bomlani csak azért, mert jól néz ki.

- Andy? Te mit keresel itt? - Szólalt meg Connie, a csend üvegét kegyetlen csillanással szilánkokra törve. Szinte lélegzet visszafojtva vártam válaszát.

- Szia! Igen, jól vagyok! És te? - Viccelődött Andrew. Connie és Curtis számon kérő pillantást vetettek rá. - Nos, csak meglátogatok egy barátomat! - Vigyorodott el célratörőn miközben a szeme sarkából engem figyelt és rám kacsintott. Közben megindult a sugdolózás. Hamarosan halk mormolás jött minden felől, mert általában mindenki az első óra után szeret nálunk pofázni. Ezt mondjuk nem értettem. Bosszankodva szusszantottam, összeszűkült szemekkel néztem vissza rá. Connie vizsgálódva szemlélte unokabátyát míg Curtis rám villantotta lenéző pillantását. Kihúztam magam.

Mégis mit képzel ez magáról? Azt hiszi, hogy csak azért, mert a múltkor elhagytam a otthonukat meghátráltam? Chö. Csinálja csak tovább ezt a testvéreivel együtt és nem fogja kirakatba tenni egyikük sem azt, amit majd tőlem kapnak.

Áh,de már megint felhúzom magam. Nem éri meg! Próbáltam lenyugtatni zaklatott gondolatokkal telt agyamat. Elfordultam tőlük és elindultam a föci terem felé. Azonban éreztem, hogy most nem vagyok olyan lelki állapotban, hogy piszkáljam a tanárt.

Beléptem az osztályba és hátra felé vettem az utam a padomhoz. Az ablak melletti székre csusszantam miközben kinéztem a tájra. A parkolót lehetett innen látni, én pedig csak csodáltam azt a két motort, ami egymás mellett állt. Az ismeretlen-ismert motor Cowboy mellett kissé visszafogottnak volt mondható, de rajta is látszott az elrugaszkodott fantázia.

Igazából eddig a pillanatig még nem is igazán néztem meg, túlságosan lefoglalt a tulajdonosa. Gondolatban elhúztam a számat. Egyszerűen képtelenség, hogy valami vagy inkább valaki, ennyire elvonja a figyelmemet.

A tüdőmből egy reszketeg sóhaj tört fel miközben a padon lévő karomra fektettem a fejemet. Gondolatban az erdőben jártam. Nem tudtam meg, hogy mi volt az a lepedő és nem tudtam, hogy mit akart vele Andrew, és ez zavart. Amíg otthon voltam ezen rágódtam. Zuhanyozás közben a csempék réseit betömő fugát karcolgattam a körmömmel és egyre csak ezen járt az agyam. A reggeli pirítós ízét egyáltalán nem éreztem és arra sem emlékeztem, hogy hogyan kerültem a konyhaszékre. Az előtte való öltözködésből meg még annyi sem maradt meg. Mondjuk rá, nagy gond nem lett belőle, hiszen egy egyszerű fehér, az AC/DC által dedikált póló volt rajtam. Hozzá egy sima, fekete farmert és egy koszos tornacsukát vettem fel. A hajam lófarokba kötve himbálózott a tarkómnál.

Fáradt voltam, de nem tudtam és nem is akartam elaludni. Túl sok mindenen kellett gondolkodnom. És ez is piszkálta a csőrömet. Nem igaz, hogy nem bírnak nélkülem már levegőt sem venni, mindenki tőlem akart mostanában észosztást. Mert mi van, ha csak egyszer a változatosság kedvéért, engem pátyolgatna valaki? Ha engem védenének meg a nagy barmoktól és nem fordítva? Belefáradtam ebbe. Nem csak testileg, de lelkileg is. És ezektől a gondolatoktól csak még frusztráltabb lettem. Nem akartam többé az idegbajos csaj lenni, nem akartam, hogy így jellemezzen mindenki. Másra vágytam, csak egyenlőre nem tudtam ezt megfogalmazni.

Hallottam, hogy mellettem megcsikordul a szék lába és valaki fészkelődni kezd rajta. Nem kellett felpillantanom, tudtam, hogy Doug az. Minden földrajzon és spanyolon mellettem ült, megszoktam. Azonban mióta otthagytam a belvárosban, arcán egy pofonnal, nem igazán szóltunk egymáshoz. A köszönés csak olykori közös cimbink volt, nem sokszor találkoztunk össze mi hárman.

A csengő keservesen felsivított, az ajtó pedig hatalmasat csattanva tért vissza eredeti helyére. Össze sem rezzentem. Fejem még mindig a padon nyugodott.

Szóval megérkezett a tanár. Fajin.

- Jó reggelt osztály! - Szólt mogorván Mr. Louis. Érdekes volt, hiszen általában a beszélgetéseink után szokott kiakadni, nem pedig előtte. Mostanában minden olyan kusza, természetellenes. Ez így nem jó.

Az osztály lustán és rendszertelenül visszaköszönt. De a tanár nem volt elégedett. Meg akart minket nyomorgatni kicsit, hogy azt higgyük, a pokol kellemes hely.

- Kérek egy felelőt! - Kiáltott fel ingerülten miközben ujjaival dobolt a tanári asztalon. Senki sem vállalkozott. - Rendben! Akkor majd a naplóból nézem ki. - Felőlem aztán, gondoltam magamban.

Hallottam, ahogy a csendben sokan rémülten fészkelődnek. Megértettem őket, én sem tanultam, de én legalább tudtam az anyagot. Hiszen én szerettem a földrajzot, csak a tanárt rühelltem. Így aztán általában egy héttel előre kidolgoztam mindent és ezek az információk szerencsére meg is maradtak a fejemben. A kedvencem a csillagászati földrajz volt, de azzal elsőben végeztünk is. De szerettem kutakodni a városok és falvak között is. Ez a gondolat pedig némi mosolyt csalt az arcomra.

- A mai felelőnk pedig nem más, mint Sam! - Mondta ki a halálos ítéletet. Egy izmom sem mozdult.

- És melyik? Samantha vagy Samuel? - Kérdezte meg az egyik kotnyeles kis csaj.

- Samantha. - Válaszolt nagy kegyesen ez a beképzelt barom. - Miss West, ha kérhetem! - Ez nem kérés volt, és ezt mindannyian tudtuk jól. Egy beletörődő sóhajjal feltápászkodtam és kitámogattam magam a tábla elé. Tekintetem a padlón hevert, melyen undorító zöldes-kék PVC terült el. Az osztály többi tagja megnyugodva fújta ki a levegőt és érdektelen témákról kezdett fecsegni. Úgy voltak vele, hogy a hirtelen haragú rocker felel, én pedig nem számítottam nekik. És ez valahol mélyen fájt.

- Tessék, Mr. Louis! Miről beszéljek? - Néztem rá és szemeiben a döbbenet mellett az értetlenség foglalt helyet. Úgy láttam a haragja elszállt, de nem szólt egy szót sem, percekig némán bámult. A mély hallgatás felkeltette az osztály érdeklődését, éreztem a tekintetüket az oldalamba fúródni. Én pedig nem kaptam fel a vizet és ez valószínűleg mindannyiunknak furcsa volt.

- Samantha! Mi van veled? Rosszul érzed magad? - Szólalt meg mégis. Nem értettem kérdését. Meg ő eleve soha nem érdeklődő vagy tapintatos, csak még jobban összezavart. Már hogy lennék rosszul? Ez nekem magas volt. Nem sminkeltem magam, így aztán nem jelentett gondot, hogy végig dörgöljem megnyúlt képem. És ekkor vettem észre, hogy mi volt a gond. A kezem nedvességet érzett, megmerevedtem a mozdulat közben és lassan fordítottam a fejem már leengedett kezem felé. Könnyektől csillogott az ócska neon fényben.

Nem is vettem észre, hogy bent tartottam a levegőt a tüdőmben. Zokogós hangon tört ki belőlem, hogy újabb, friss társa felválthassa. Lehunytam a szemeim, kezemmel megtöröltem az arcom és a farmerom oldalába töröltem a nedvességet. Újabb levegőt vettem, ezúttal hangtalanul és a tanárra pillantottam.

- Elnézést! Nem, nincs semmi bajom! Kérem tegye fel az első kérdést! - Néztem rá összehúzott szemekkel. Megértette a hangtalan óhajt és megkezdtem a felelést. Bármiféle nehézség nélkül zajlott le a kérdezz-felelek. Öt perc múlva két ötössel ültem vissza a helyemre. Az elsőt a feleletre kaptam, a másodikat az új információkra, amiket még nem is tanultunk. Amint leültem a székre Doug nekem támadt.

- Mi volt ez az egész? - Szűrte a fogai között. Tudtam, hogy mire gondol. Fáradt pillantást vetettem rá.

- Őszintén? Fogalmam sincs. - Hanyatlottam vissza a padra. Még tett fel kérdéseket és rémes dolgokat vágott a fejemhez, de az egyik mondata szíven ütött. Nem bírtam tovább.

- Azt hiszed, hogy csak mert egy mocskos ribanc vagy mindent megtehetsz? - Mondta még mindig a lehető leghalkabban, hogy a tanár ne hallja meg. És bevallom őszintén, ez jobban fájt, mintha csak levegőnek néztek volna. Felemeltem a kezem és kihúztam magam.

- Tessék, Samantha! - Szólt Mr. Louis sokkal aggódóbban, mint ahogy elvártam volna annak ellenére, hogy félbeszakítottam a mondókáját.

- Elnézést, mégis rosszul érzem magam, kimehetnék? - Kérdeztem reszketeg hangon. A tanár nem kérdezett semmit, csak az ajtó felé intett a fejével. Mikor én felálltam, ő pedig visszafordult a tábla felé Doug megfogta a csuklómat.

- Ne hidd, hogy ezzel el van rendezve a dolog! - figyelmeztetett. Kirántottam a kezem a szorításából és feléledt bennem a menekülő ösztönöm. Eszeveszetten rohantam a megváltást jelentő ajtó felé.

Amint kiértem a folyosóra becsuktam az ajtót és mint egy szökött rab, szapora légvétellel dőltem neki az ajtónak. Ezúttal éreztem, ahogy a könnyek végig bucskáznak az arcomon. Nem törődtem vele.

- Sam! - Sietett felém valaki, az arcát már nem láttam. Éreztem, hogy a lábaim összerogynak és a világ megszűnik számomra. Mindent egy kellemes fekete árny takart le, mely egyre közeledett felém. És én ezt egyáltalán nem bántam.

Remélem tetszett! Én nem magyarázkodom, ilyen lett és kész!

Üdv, PinBlue!