2018. szeptember 9., vasárnap

Ajaj


Szép jó nagyot kívánok!
PinBlue vagyok, vagy Csanita, kinek mi tetszik jobban. Az a helyzet, hogy írogattam az elmúlt időben, de sajnos nem kaptam használható visszajelzést, így ha valaki erre járna és vállalná, hogy legalább beleolvas az általam alkotott Világba, annak nagyon megköszönném a fáradalmait.


Tudom, régen volt, tudom, sosem fejeztem be ezt a történetet, de ez csak azért történt, mert nem éreztem úgy, hogy elég jó, vagy hogy volna bármi mondanivalója. De most?
Az új történetemet szeretem, sőt transzba tud ejteni!

De bocsánat, ez most nem rólam szól!
Tehát, ha volna valaki, aki elolvasna egy kis fantasyval, egy csipetnyi romantikával és egy hajszálnyi őrülettel kevert történetet, kérem dobjon meg egy e-maillel:
docan@freemail.hu
Ám senkit sem szeretnék meglepni vagy megdöbbenteni! Az a szürkés derengés, mely régen bennem lakozott, korom feketévé vált. És ez az írásomon is meglátszik. Nagyon beteg!

Üdv, Csanita

2012. június 22., péntek

Múltba tekintés és ragadás

Rájöttem arra, hogy nem érdekel az, hogy lusta vagyok, hogy nem szoktam mostanában annyit írni, hogy elhanyagolom az egészet. Mert a szereplők folyton piszkálnak. Belülről rágják az agyam és egyre csak suttogják: Engedj ki! Írd meg az életem!
Nézhettek bolondnak, de ha valakiben legalább annyi szenvedély van a történet kitalálás iránt, ha nem több, mint bennem, akkor az megérti, ezeket a mondatokat! Igen, elhanyagoltam a történetet és a szereplőket is, de nem baj, mert úgysem hagynak nyugton.
Nem is bánom! 



Csak a szuszogásom hallom. Semmi mást. Próbálok nem kétségbeesni, de ez pillanatnyilag valahogy nem sikerül. Nem megy.
A bokor megrezzen én pedig ijedten kapom oda a fejem, de csak egy mókus szökell ki a rejtekéről. Nem tudom, hogy merre induljak, hiszen bárhol lehet. Az egész erdőt úgy ismeri, akár a tulajdon tenyerét. Bármelyik fa árnyékában megbújhatott, mindenhol ott van. Egyszerre. Az esélyem százalékban mérve egyjegyű számra csökkent, ami nagyon gáz!
Lehunyom a szemem és óvatosan, hang nélkül kifújom a levegőt. Próbálok nem emlékezni rá, hogy mi lesz a következménye, ha rám talál, de... olyan, mintha az agyam alapköveinek réseibe csörgedezett volna a kihívás, amit a büszkeségem, és nem pedig az agyam fogadott el. És ezúttal nincs  kibúvó, nem menekülök. Előle, a sors elől, a végzet úgyis utolér. Vagy valami ehhez hasonló.
Kinyitom a szemem, mikor tőlem kb. hat méternyire megmozdul az avar. Visszatartom a lélegzetem, újra csak a csend a társam, mintha minden más elpusztult volna, csak követőm és én léteznénk még. Mert már a csend sem ugyanaz, mint tíz perce, a tér pedig már soha nem is lesz. Persze csak akkor, ha megtalál. Ami nem fog bekövetkezni. Nem engedhetem.
Az ég tengerkék árnyalata mintha kissé gúnyosan eresztené át zavartalan tükrén a csalfa nap sugarait. Mintha féltékenység tombolna a lelkében, amit a felszín közvetít nekünk, egyszerű földi halandóknak. Hogy rohadna meg. Egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy belementem ebbe a baromságba.
De most megkaptam. Igaz a mondás: az élet mindig ott basz igazán nagyot oda, ahol tud.
Keserűn elmosolyodom, de fülem továbbra is érzékeli az enyhe ropogásokat és reccsenéseket. Egyre közeledik. Tehát eljött az ideje, be kell vetnem az utolsó húzásom, különben elkap. De nem baj, ha így megszabadulok tőle... meg kell próbálnom.
Felkapok egy öklömnyi követ és elhajítom a másik irányba. Megszűnik a motoszkálás, erre vártam. Eldobok egy újabb követ. És úgy tűnik, hogy keresőm bevette a cselt, mert arra felé mozdul. Viszont várok még néhány másodpercet a fellélegzéssel, nem akarom elrontani a szerencsémet.
Egy perc múlva azonban már nem itt vagyok, beleveszek a múltba, és ott is ragadok. Visszagondolok arra a néhány percre, mikor a stresszes futásom után Andrew ott állt a tornateremben, és csak mosolygott rám. Akkor, tisztán emlékszem, elnehezült a szívem és nem tudtam megszólalni. Azt hittem, hogy majd megnyugtat a tudat, valaki vár az út végén, de nem. Amint megláttam, valóban örültem neki, hogy ott van, de néhány perc múlva... mintha a jelenléte fojtogatott volna, mert éreztem. Többet akart egyszerű barátságnál.
Én pedig nem voltam belé sem szerelmes, de még csak vonzalmat sem éreztem iránta. Igen, valóban jól nézett ki, stílusos volt, előzékeny, barátságos, poénos, kedves, de én mégsem éreztem semmit. Talán, ha egy kis időt adtam volna a dolognak...de tudtam, belül éreztem, hogy semmi sem változna még egy év alatt sem. Így nem futottam oda hozzá, hanem kisprinteltem a teremből. Visszaszaladtam az igazgatóiba, mert tudtam, hogy Trev ott fog várni. Mindig megvárt és fog is, mert ő ilyen. Hűségesebb, mint bármelyik juhászkutya. S habár nem szép, hogy egy kutyához hasonlítom, de ez az igazság.
És rá is találtam. Az igazgatói asztal előtt ült az egyik kényelmetlen székben. Mr. Marshall-lal beszélt éppen arról, hogy, habár még mindig agresszív vagyok, már legalább nyugodtabb a lelkem.
Igen. Ezt én is éreztem, de mindez hogyan kapcsolódik ahhoz, hogy nemrég nekivágtam a falnak a Dread lányokat? Nem értettem.
 - Áh, Sam! Örülök, hogy egy kissé lenyugodtál. - Mondta a diri, mikor meglátott.
Alig láthatóan elmosolyodtam, de nem szóltam egy szót sem. Trev hátrafordult és fejével intett a mellette lévő szék felé. Szót fogadtam a néma kérésnek.
 - Nos, ami azt illeti, a Dread családot letudtuk. Nem fognak feljelentést tenni, de azt hiszem, hogy a lányok részesülnek majd némi hegyi beszédben. - Kacsintott rám. Ami azt jelentette, hogy elárulta a szülőknek, hogy a lányok igen csak éles borotván táncolnak geometriából. Hú!
 - Hm. - Ennyivel járultam hozzá megelégedésem jeléül.
 - Sam! Mondd meg, mire volt ez jó? - Kérdezte Trevor.
 - Micsoda?
 - Hát hogy csak úgy elmentél?
 - Nem volt egyértelmű? - Pislogtam rá zavartan. -  Nem látszott rajtam, hogy az ideg emészt belülről? Hogy akár a falnak is nekimentem volna, csak hogy megszabaduljak a stressztől? - Mélyet lélegeztem. - Trevor, tudod, hogy nagyon szeretlek, de azt azért te sem várhatod el tőlem, hogy felrobbanjak. Elvégre ismersz, vagy nem?!
 - Megváltoztál!
 - Ahogyan te is! - Már mindketten ingerültek voltunk. Időközben pedig már az igazgatóról is elfelejtkeztem.
 - Nem, én még mindig ugyanaz vagyok. Szomorú voltam, mikor Judith, Adam és Aaron meghalt, de túltettem magam rajta. Neked is ezt kellene.
Éreztem a könnyeket a szemem sarkában, de visszafogtam a sírást, nem követem el ugyanazt a hibát, mint tegnap. Nem tudnék azzal a szégyennel élni.
 - Próbálom. Mindennap elszántan küzdök a démonjaimmal. Gyerekfejjel veszítettem el őket, s ha úgy tekintjük, még most is az vagyok. Igen, meghaltak, köszönöm, felfogtam. De te hogyan tudnál szembenézni azzal a tudattal, hogy a családod miattad halt meg?
 - Nem miattad. - Mondta Trev és egyenesen a szemembe nézett. Tekintete gyötrődést, fájdalmat, szeretetet és bizonyosságot tükrözött. Ott és akkor annyira hasonlított Jimmyre.
Nem szóltam semmit, visszafordultam az igazgató asztalához és lehajtottam a fejem. Bűntudatom volt. Mert tudtam, hogy nincs igaza. Én voltam a hibás. Az egész az én hibám volt. De ezen már nem változtathatok, még akkor sem, ha azt mondja, nem miattam történt.
Magamban gúnyosan kacagtam, hát persze, hogy nem! És halkan suttogni kezdtem az első versszakot:

 Kárhozott lélek, jól figyelj,
 Ne láss semmit, csak fülelj!
Halld Segítőd titkos hangját,
Nézd végig családod pusztulását!

Visszanéztem Trevorra, aki elképedten nézett rám. És feltettem a kérdést:
 - Folytassam?

Nincs magyarázat, nincs kegyelem! Nem érdekelnek a kérdések! Nem mintha bárki is járna még ide! :D 
Üdv, PinBlue!

2012. április 7., szombat

Prológus

Sziasztok!
Hát most elég sok idő kimaradt, de nem bánom, szerintem ti sem! :D Nincs mit mondanom, csupán annyit: HIVATALOSAN IS MEGKEZDŐDÖTT A MÁSODIK KÖNYV! Jó olvasást!



Durva dolgok történtek az elmúlt hetekben. Voltam fodrásznál, normálisan, lógás nélkül jártam iskolába, nem cigiztem, nem ittam és nem üvöltettem a zenét, annyira. Sok minden megváltozott és sok minden átformálódott, semmi sem maradt ugyanaz. A motorom használtam persze, de olykor elővettem az autóm és a biciklim is. Az utóbbit többször. Érdekes átalakulások vették kezdetüket az utóbbi időkben.
Na, de hadd meséljem el az elejéről. Szóval úgy volt, hogy ugyebár behivatott az irodájába a diri. Persze már ott volt a Dread família két nagykorú képviselője. Szemük dühtől szikrázott, kezük ökölbe szorulva lógott merev testük mellett. Trev pedig a nyomomban volt, kis híján fellökött, úgy csörtetett utánam. Én csak előhúztam zsebemből egy hajgumit és felkötöttem a hajam. Elvégre ki tudja, lehet hogy még szükségem lesz a periférikus látásomra. Mikor becsukódott az ajtó mögöttünk, az igazgató megszólalt.
- Köszönöm, hogy el tudtak fáradni ide! Nos, hogy őszinte legyek, nem így képzeltem el Samantha első napját az iskolában, de a Dread gyerekek sem szomorítanak el kevésbé. - Itt Mary Beth bele akart vágni a szavába, de a nagy főnök felemelte a kézét, jeléül, várjon még. - Tisztában vagyok vele, hogy nem tudom elképzelni, sem a mai fiatalok problémáit, sem a szüleiket vagy épp nevelőiket sújtotta terheket, melyek megakadályozzák őket abban, hogy normális embereket gyúrjanak a gyermekeikből, de ezt már én sem moderálom. Egyáltalán nem. Ez az iskola nem azért nyílt meg évtizedekkel ezelőtt és én sem azért ülök ebben a székben évek óta, hogy a viselkedési problémákkal küszködő fiatalokat megregulázzam. - Mary Beth újra kinyitotta száját. - Még nem fejeztem be! - Emelte meg a hangját a diri. - A lázadozás egy dolog. Tudom, mit éreznek, én is voltam fiatal.
Ahogy ránéztem, elég nehéz volt elképzelni fiatalnak, gyereknek pedig még nehezebb. Elgondolkodtam azon, hogy vajon milyen volt. Kis különcnek képzeltem, talán logopédushoz járt vagy fogszabályzót viselt, nem tudhatom. A többi gyerek pedig naponta megverte. Nem tudom honnan szedtem ezt az illúzió képet, de jól belevésődött az agyamba. Talán túlságosan is. De mivel folytatta a hegyi beszédet, így tovább figyeltem. - Megértem, dúlnak a hormonok, az ösztrogén és a tesztoszteron vonzódik egymáshoz, ezzel nincs is semmi baj, de hogy valakikben ilyen erősek legyenek az ellenérzések, még ha két, illetve három lányról van is szó, az elképeszt. Szó se róla, előfordulnak a nézeteltérések, de az, hogy valakit csak úgy a falhoz vágjunk, az már egy másik pakliba tartozik.
Trevor felvonta a szemöldökét, én meg sem rezzentem. 
Nem tudom pontosan, hogy mi történt, nem is érdekel, de ha nem vagytok hajlandók legalább tudomást sem venni egymásról, akkor annak felfüggesztés lesz a vége. Amit szerintem ti sem szeretnétek. Nektek a rengetek tananyag pótolás, nekem pedig papírmunka. Senkinek sem hiányzik az ilyesmi. Nem kérek én egyebet, csupán ne nyírjátok ki egymást, semmi több. Azt hiszem, ez nem olyan nagy dolog, legalábbis remélem, hogy nem haladja meg az értelmiségi szinteteket az, hogy felfogjátok a mondandóm lényegét. - Kifújta a levegőt. - Köszönöm, ha vannak kérdéseik, akkor várom őket.
Mondandóját feszültséggel és zavarral telítődött csend fogadta. Azt hiszem még egy tű földet érését is meglehetett volna hallani. Mindig is elképesztett ez az ürge. Olyan beszédeket tudott ledarálni, amiket abban a pillanatban talált ki. Fantasztikus volt hallgatni a dumáját, úgy ócsárolta a népet és a kormányt, meg minden egyebet, hogy egy csúnya szó el nem hagyta a száját. Csak felnézni tudtam rá, talán ezért is nem tettem semmit azért, hogy változtassak a dolgokon, hogy hallhassam ezeket a szavakat. Nem tudom, csak azt, hogy pokolian élveztem a diri irodájában töltött időt, minden egyes alkalommal. Hihetetlen egy fazon volt, mondjuk rá nem ismerek olyan gyereket, aki ne kedvelné legalább egy kicsit. Nem lehet nem szeretni a palit.
- Mi lesz azzal a... lánnyal? - Mutatott felém Mary Beth, de egy kissé tétován ejtette ki a "lány" szót. - Mi lesz a büntetése?
- A büntetése, Mrs. Dread? Nem tudom! Ön mit ajánlana? - Nézett érdeklődön Mr. Marshall a nőre. Trev megdermedt mellettem, én a másik lábamra helyeztem a súlyt és halkan sóhajtottam.
- Hm.... Talán délutáni munka vagy egy hónap bezárás. Azt hiszem, annyi elég lenne még neki is. - Mr. Marshallra néztem, ő is rám pillantott, tudta mit akarok. Bólintott.
Megropogtattam a nyakam, kezeim összekulcsoltam és könnyed léptekkel az asztalhoz sétáltam. Megálltam mellette és csípőmmel neki dőltem, közben végig a Dread családot néztem. Gyanakodva tekintettek vissza rám, de csendben maradtak. Neki kezdtem a beszédnek.
- Igazán? - Ezt az egy szót mondtam, semmi többet.
- Igen, és mégis mi jogon képze...?
- Álljunk csak meg egy szóra! - Dörrentem rá, nem éppen szelíd módon. - Már nem azért, Édesem, de te jól megnézted a szituációt? Egyáltalán kegyeskedtél meghallgatni a védenceid meséjét? Elmondták a történtek okát? Mert beismerem, miért is ne tenném? Alacsony az inger küszöböm és még egy enyhe ideg összeroppanás is társul a dologhoz, de azért ok nélkül még én sem támadom meg a másikat. Sőt, nagyon jó okra van szükségem, hogy én egyáltalán bárki ellen is összeesküvéseket forraljak. Tehát akkor megkérdezem még egyszer: Tudod, hogy pontosan mi történt a női mosdóban?
- Nincs rá szükségünk, hogy egy magad fajta aggrasszív elmebeteg a családunk körül legyeskedjen. Hagyj végre békén minket, ne keresd tovább a bajt! - A megszólaló Frank elmélyített hangon folytatta. - Különben csúnyán megjárod!
Trevor eddig merev teste még feszesebbé vált, szinte már láttam egy képzeletbeli karót benne. De leintettem, ezért most minek a balhé, durvább sértéseket is elszenvedtem már. Mindez már meg sem kottyant.
- Jó, akkor máshogy kérdezem! Ha előttetek kezdik el emlegetni a családotok, méghozzá nem a legkellemesebb kifejezésekkel, akkor tétlenül hagynátok? Vagy inkább legszívesebben nekimennétek az illetőnek? - Vártam egy pillanatot, s mivel senki nem szólalt meg, folytattam.
- Mert én ezt tettem! Kiálltam a családomért. Ha engem ócsárolnak, hát tessék, tudom, vannak ellenségeim, nem érdekel. De az, hogy két ilyen lány, aki szart se tud a családomról, a szájára vegye őket, azt nem állhatom. - A végén már szabályosan ordítottam.
Néma csend zárult a szobára, a jelenlévők szinte lélegzet visszafojtva várták a folytatás, én azonban az igazgató szemébe néztem, megvártam, hogy rám emelje a pillantását. Megemelte a fejét annak jeléül, hogy választhatok, mondom tovább vagy elmegyek.
Hátráltam. Ezúttal nem a kétségbeesés, a fájdalom vagy a bánat taszított ki a szobából, hanem a düh. Egyszeriben elsöprő erejű haragot éreztem, amit ott és akkor nem vezethettem le. Nem néztem Trevorra, egyszerűen képtelen voltam rá. Nem viseltem volna el részéről a gúnyt, amit a szavaim kelthettek benne.
Nem érdekelt, hogy jönnek-e utánam, egyenesen a tesi terembe mentem. Ha szerencsém van, akkor pont nincs ott senki.

Készen álltam. Még egy mély levegő, majd kifújás. Még egy utolsó. Nekiindultam.
Éreztem a lábamban, hogy az izmok összeolvadnak, egyetlen hatalmas csavart alkotnak és egymáson csúsznak csupasz testtel, haldoklón. A levegő, melyet kifújtam, már nem hozzám tartozott, elkeveredett valaki más lélegzetével. Karjaim ernyedten lógtak oldalamon, az inak mégis vibrálva adták tudtomra, készen állnak. Parancsomra várnak csupán.
Én pedig megadtam nekik a vezényszót. Fejemben visszhangzott a saját hangom, ahogy ordítva mondom el a bajom, az indokom, a tettem. Az agyamban ezernyi darabra hullott szét a pillanat, talán egy örökkévalóság vált belőle. Tudtam, hogy ezekkel a képekkel csak saját haragom táplálom, de nem tudtam másra gondolni. Talán nem is akartam.
A lábaim eközben tették a dolgukat, futottak, ahogyan tőlük telt, azonban nem éreztem elég gyorsnak az iramot, fokoztam. A karjaim pedig segítették őket, egyetlen pillanatra sem szakították meg munkájukat. Egy újabb kört kezdtem a teremben.
- Lehet, hogy csak túlreagáltam! Talán nem is úgy gondolták, még az is lehet, hogy nem rólam beszéltek, illetve nem az én családomról. Kell lennie valami más magyarázatnak. Hiszen nem minden körülöttem forog. - Gondoltam kétségbeesett igyekezettel, de mindez csak néhány tizedmásodperc alatt futott át az agyamon. Testem nem lankadt, az iramot egy pillanatra sem szakította meg, a tudatalattim irányította.
Éreztem, hogy testem változáson megy keresztül. Láthatatlan volt, de annál szembe ötlőbb. Nem változtak meg a lépteim, ugyanolyan elnyújtottak voltak, mint azelőtt. A tempó sem változott, az arcom, a hajam, a szemem is ugyanaz maradt. Minden külön-külön. Csak az egész nem. Én magam.
Valahogy megnyugtató volt a tudat, talán nem rólam szól minden. Nem kell minden kis dologban részt vennem. Nem hozzám fut minden szál. Nem tőlem függ mások sorsa, mint ahogyan a jóslat tartotta.
És akkor, mintegy varázsütésre, szemeim elől elvonultak a felhők, csak fényt és ártatlan sziporkát hagyva maguk után. Megkönnyebbülést éreztem. Egyszeriben felszabadultam. A szám kinyílt, és csilingelő kacaj szakadt fel ajkaim közül. Az újrakezdés mosolyával álltam meg. Elértem egy célt, amit eddig sehol sem találtam. Onnan pedig Andrew nézett vissza rám. Méghozzá csibészes mosollyal.


Párápápápá! I'm lovin it! :D
Üdv, PinBlue!

2012. március 8., csütörtök

Méltó kezdete a befejezésnek

Sziasztok!
Na, késlekedtem, de sok minden közbejött! Tök mindegy, most itt vagyok! Remélem, azért még szoktatok néha benézni. De nem húzom az időt.
Jó olvasást!

Epilógus

Hát ez nem jött össze! Pedig ezt most tényleg akartam! Teljes szívemből reméltem, hogy valakinek végre elmondhatom a titkom, de úgy tűnik, hogy haragszanak rám odafönn. Mert ez nem stimmelt, illetve semmi sem. Az utóbbi időben semmi sem alakult úgy, ahogy elterveztem. És ez zavart. Pedig én csak őszintén el akartam mondani valakinek. Mindegy, hogy kinek, egy ismerős is megtette volna. Akárki.
És ráadásul még kaptam egy újabb "ajándékot" is! Ugyanis csak púp a hátamon a két hódoló. Mondjuk Andrew soha, egy szóval sem utalt arra, hogy barátságnál többet akarna, de mikor megjelentem az iskolában, egyből rám támadt. És nem csak ő. A fél suli ott tolongott, hogy megtudja: jól vagyok, nem haltam meg, nem is fogok egy hamar, ez a jóképű pasi mellettem a nagybátyám, egy hónapig itt lesz, stb. Jó isten! Hogy ezeknek mennyit jár a szája! Nekem már a felénél el kezdett fájni a fejem, de ők csak nyomták tovább és tovább és tovább. Vég nélkül. Na jó, amíg be nem csöngettek.
De az órán sem lett jobb, mert utána meg a tanár pofázott egyhuzamban. ÉS AZ ISTENNEK SEM AKARTA ABBAHAGYNI! Pedig én nem vágytam másra, mint egy kis nyugis pihire, miközben ő okítja a csürhét. Hát jó, hogy nem jöhetett össze, mert éppen én voltam az, akit kérdezgetett. Hurrá!
De legalább ott volt mellettem Trev, aki megmentett. Hősiesen beszélt helyettem, mert az én szám út közben valahol elkopott, így védve a "jogaimat".
Chö, legalább nem ezzel telt el az óra!
Tíz perc múlva a tanár végre el kezdett tanítani, de még akkor is engem zargatott! Nem süt szemedbe a nap, Sam? Nem fáj a fejed, Sam? Nem ....! És ezt öt percenként kezdte előröl. Az agyam majd eldurrant már a sok ostoba és felesleges kérdéstől! De aztán végre kicsöngettek és én szabadon menekülhettem. Trev koslatott utánam, rajta pedig ott lógott az összes kis ribanc, de most komolyan. Szinte oda csorogtak a nyakába. Szánalmas!
Mivel viszont el kellett intéznem dolgaimat a női terepen, megkértem Trevort, hogy sétáljon egyet vagy valami. Ő vette a célzást. Én pedig szépen beballagtam a mosdóba. Ott viszont "enyhe" ócsárolás ütötte meg a fülemet, még hozzá olyan, ami rólam szólt. És mivel már hallottam ezeket a hangokat máskor is, nem ért váratlanul mikor megpillantottam a hang gazdáját. Én ránéztem, ő pedig rám pillantott. Majd széles, görbe vonalat varázsolt az egyenes, telt ajkaiból, mégpedig a gúnyosabbik fajtából. Visszamosolyogtam rá és felé léptem egyet. De ő még mindig csak mosolygott.
Gyorsan mozdultam. Talán részben önkénytelenül, de azért persze élveztem a dolgot. Elkaptam a haját. Olyan erősen megrántottam, hogy sikoly szakadt fel ajkai közül, de aztán rögtön elnémult, mert még mindig a hajánál fogva el kezdtem vonszolni az ajtó felé. Csak nyöszörgött, eközben pedig a másik jó madár, Connie a hátamra ugrott. S mivel nem ért váratlanul a dolog, így össze sem rezzentem, csupán a falnak vetettem a hátam, de teljes erőmből. Persze Cynthia észrevette a lehetőséget és kirántotta markomból a tincseit. Nem aggódtam különösebben, mert ha akarom, úgyis elkapom újra. És ez erősen szándékomban is állt. Connie nyögve csúszott le a falon, nem is vártam mást, amilyen kicsi a drága. Cynthia már talpon volt és szinte vicsorgott, de engem inkább egy dühös kis békára emlékeztetett. Kidüllesztette a szemeit és próbált vérszomjasan kinézni, de persze mindez nem jött össze neki, mondjuk amilyen kis cafka, nem is csodáltam.
Újra neki ugrottam, de ezúttal készült a dologra. Ökleit összeszorította, de olyan szánalmasan festett, hogy nevetnem kellett rajta. Így elnéztem a dolgot, talán kissé le is becsültem az ellenfelem. Egy szánalmas ütés majdnem betalált nekem, magamban gratuláltam neki, viszont onnantól komolyan vettem a küzdelmet, koncentrálni kezdtem. Kirúgtam a lábait alóla és ismét elkaptam, de ezúttal a karjainál fogva. Tekergőzött, rúgott, karmolt és próbált harapni is, de erősen fogtam, majd egy hirtelen mozdulattal nekivágtam a falnak. Csak úgy nyekkent. Connie-ra pillantottam. Még mindig a földön volt, viszont próbált feltápászkodni, visszanéztem Cynthiára. Majd halk, de tiszteletet parancsoló hangon megszólaltam.
- Jegyezd meg, Édesem! Nem akarom megtudni, hogy még egyszer a szádra veszed a családom. Mert még ennél is keményebb kiképzést kapsz az utcai harcból. Ez volt az első lecke, a második durvább lesz!
Majd pedig elhagytam a mosdót, időközben pedig mivel elfelejtettem azt is, hogy egyáltalán ki kellett mennem a mosdóba, így meglepetten pillantottam fel Trevre, mikor a dolog sikere felől érdeklődött. Csak elmosolyodtam, majd azt mondtam neki:
- Persze, jobban is, mint terveztem! - Majd rámosolyogtam és megkértem, hogy menjünk a következő órára.
Ott is ugyanazt csinálta a tanár, csak ezúttal az óra közepén kihivatott az igazgató. Én nem lepődtem meg, de Trevor ismét kíváncsian és most már egy kis gyanúval vizslatott. Én csak rámosolyogtam.
- Hidd el! Minden visszatért a régi kerékvágásba. Egy percig sem kellett volna kételkednetek!
Háhá! Tesóm véleményét kikértem:
- Na, jó lett?
- Aham! - Rázta meg a fejét bólogatva. - Jól megverted!
Nos igen, azt hiszem ez méltó befejezése volt az első könyvnek, de terveim szerint a második még jobb lesz. Tarts velem, ha érdekel! :D
Üdv, PinBlue!

2012. február 2., csütörtök

Mikor a Végzet mosolyog

Sziasztok!
Semmi egyéb dolgom nincs, mint hogy bejelentsem: EZ AZ UTOLSÓ RÉSZ! Sírhattok vagy nevethettek örömötökben/ bánatotokban, mégis ez az igazság. Azaz hogy nem teljesen, mivel lesz egy epilógus és egy hamarosan kezdődő következő kötet, de ez már valóban egy másik történet.


Az erkélyen ültem és a szél borzolta erdő fáira meredtem. Bár a levegő hűvös volt és a csontomig hatolt, én csak egy bolyhos pulcsiban ültem a kovácsolt vasszéken. De nem zavart a hideg, sőt. Éreztem ahogy az egész bensőmet végigjárja, olyan helyekre jut el, ahová én még ha akarnék, sem tudnék. Ez tartott össze. Mert elöntött a harmónia.
Teljesen nyugodt voltam és ebben az állapotomban jöttem rá, hogy nevetséges voltam. Olyan volt mintha ma, mikor kikeltem az ágyból egy valóságos rémálomból is felébredtem volna. Úgy érzetem, hogy egy tornádó söpört végig rajtam, ami megtisztított a felesleges gondolatoktól és gondoktól. Felszabadultam. Ugyan még nem beszéltem Trevorékkal, és nem tudnak amegtisztulásomról, de én tudom, hogy meg fognak nekem bocsátani idióta és elviselhetetlen viselkedésemért. Legalábbis remélem a legjobbakat. Ha most visszatekintek, megvallhatom, hogy magam sem tudom, mi volt az, ami rávitt arra az érzelgős kirohanás sorozatra. Olyan volt, mint amikor megjön a vérzés. Minden egyszerűen soknak tűnik és az elviselhetetlenségig fokozódik, neked pedig mindezt tűrnöd kell. Pedig valójában csak te magad nem vagy tisztában a gondjaid forrásával, így nem megoldod, hanem elfojtod őket ameddig tudod. Most pedig még a részletekre sem emlékszem pontosan. Habár célra vezető lenne, ha tanulhatnék a hibáimból, nem igazán bánom, hogy mégis így történt. Azonban az Andrew vs. Douglas „harc minden mozzanatára tisztán vissza tudok gondolni, sajnos.
- Ahj, miért nem lehet meg nem történtté tenni? Annyival egyszerűbb volna az életem nélkülük. - Mérgesen szusszantottam. - Pasik! - Morgolódtam mintegy magamnak. Bosszankodva elmélkedtem tovább, de nem tudtam dűlőre jutni. Elvégre semmi értelme nincs az egésznek. És akárhogyan is töröm magam, a logika minden eszközét bevetve kísérletezem, sehová sem jutok. Minduntalan zsákutcákba ütközöm, de nem baj, tovább próbálkozom.
Nos, akkor összegezzük a dolgot! Először is, kezdjük az elején.
Douglas Dread: mit tudunk róla? Szépen szólva, semmit. Na jó ez így, ebben a formában nem igaz. Egy rohadt bunkó, némi előember beütéssel és tökéletes külsővel. Ez már most rosszul hangzik, és ha hozzávesszük még azt is, hogy milyen a családja, vagyis még tahóbb, mint ő maga, akkor szerintem már sokat is mondtam.
Akkor jöhet a következő pontja a probléma naplónak.
Andrew Ferré: mit tudunk róla? Dettó, azaz a semminél egy bolhafingnyit többet. Szép a mosolya, határozott az arcéle és gyönyörű... Álljunk csak meg! Milyen színű a szeme? Miért nem emlékszem? Valamiért nem tudom eldönteni, hogy akkor most szürke vagy barna? Ezt nem értem. Elvégre távolabb nem is állhatna egymástól a két szín. Na mindegy, ezen nincs értelme őrlődni.
És ha már a pasik témánál járok, akkor már szóba ejthetem Doki furcsaságát is. Mostanában egy kissé mintha megváltozott és eltávolodott volna tőlem. De hogy őszinte legyek, ha ő így tesz, egykis idegroham miatt, akkor én meg kurvára leszarom hogy mi van vele. Mert nekem nincsen időm arra, hogy olyanokkal lógjak, akik csak lenéznek vagy hátba támadnak, nem kísértem a sorsot.
- Igen! Megvagyok én nélküle is! Nem kell engem pátyolgatni és már én sem akarom a testőr szerepét játszani. A rohadt életbe, meguntam.
Lepillantottam a nem régiben előbányászott karórámra és kiszámoltam a számomra fennmaradt időt. Másfél óra. Ennyi időm volt elkészülni. Így fogtam magam és az erkélyajtót magam mögött gondosan bezárva visszasiettem a szobámba. És mivel úgy döntöttem, ma inkább nem húzok feketét, a szekrény legaljáig túrtam. Bár már azt hittem, hogy kudarcra van ítélve küldetésem, végül mégis találtam néhány egyszerű és színes rongyot. Úgy határoztam, mivel már eddig elmerészkedtem, hát akkor adjunk a szemnek. Kihúztam az egyik fiókom és el kezdtem felderíteni a tartalmát. Ezer éve nem látott rajzok, képek, kották, írások és lapok rejtőztek a fiókban. Egykor sokat jelentettek nekem ezek a tárgyak, de most nem értem rá velük foglalkozni. Más célom volt, más csábított.
Végül tényleg megtaláltam. Pedig már kételkedni kezdtem emlékező tehetségemben. De végül csak előkotortam a kis nyavajást. Ujjaim körül a por vastagon gyülekezett, csakis arra várva, hogy megszabadítsam tőle. Így végighúztam rajta a kezem és felhajtottam a dobozka fedelét. Egy pár pillanatig csak néztem ahogy csillognak vagy tompán visszaverődnek a színek, nem hittem el, hogy tényleg ezt fogom tenni. De valamiért akartam.

A konyhába lesétálván láttam, hogy mind ott vannak, de ők nem vettek észre engem. Éreztem gyomrom remegését, fülem pedig halkan, de egyenletesen, megszakítások nélkül zúgott. Nem azt mondom, hogy ideges voltam, nem, ez nem volna igaz. Csupán zavart éreztem, elvégre a mostanában előbukkanó lány nem én voltam, legalábbis a viselkedése biztosan nem. És ezen már nem tudok változtatni, de talán jóvá tehetem.
Közelebb léptem hozzájuk és elsőként Laura vett észre. Nem szólt semmit, csak nézett rám. Talán nem jutott szavakhoz és ezt meg is értem. Megdermedt ültében és egyre csak nézett rám, miközben én még mindig a lépcső alján álltam és vártam az ítéletet. Nem hibáztatom megrökönyödött ábrázatáért és meglepett pillantásaiért, hiszen én sem tettem volna másként.
A szokásos reggelijét ette Jimmyvel együtt, viszont most Trev is ott lézengett közöttük, de mikor Jimmy a sót kérte, Laura pedig nem válaszolt, ő is hátranézett. Tekintetében csak csodálkozást láttam, megszólalni viszont ő sem akart. És ez kezdett kétségbe ejteni.
- Talán túlzás? - Kérdeztem félve és végre Trevor is hátranézett. És..... Ő sem szólt egy kurva szót sem. S ettől éreztem, hogy visszatér a régi Sam. VÉGRE!
- Ha már mozgatni nem tudjátok a szátokat, legalább ne csináljatok belőle szállodát! - Néztem rájuk kissé mogorván és kezembe vettem a dobozos tejet. És nem érdekelt, meghúztam. Majd pedig az sem érdekelt, hogy ott vannak, böfögtem egy jó szaftosat.
- Na, ez jól esett! - Néztem Laurára, és megkönnyebbültem, mikor láttam, hogy elborul a tekintete. Kezdenek visszakerülni a dolgok a régi kerékvágásba. Mint Vigyor Kandúrnak az Alice csodaországban, úgy terült el képemen a pofátlan mosoly. Ez már valóban én voltam.
- Samantha Elaine West! Sok mindent eltűrök, de... De most még ezt is! - Zokogva ölelt magához én pedig ijedten néztem nagybátyáimra. De ők csak mosolyogtak. Zavartan álltam ott "anyám" karjaival körülölelve, de hamarosan én is átöleltem őt és hajába rejtettem az arcom. Bár én nem voltam úgy felkavarodva, mint Laura, mégis jól esett friss, gyümölcsös illata. Nyugtatólag hatott rám. Éreztem, hogy rázkódik a karjaimban és muszáj volt tennem valamit, így halkan suttogni kezdtem neki:
- Nyugalom! Ssssh! Nincs semmi baj! - Erre még jobban rázta a sírás! - Laurie! Ne csináld, mert én is el kezdek sírni! - Fenyegettem meg reszketeg hangon és ettől némileg megnyugodott. Néhány pillanat múlva felnézett rám és lágyan, bár kissé megviselten elmosolyodott.
- Samie! Annyira örülök, hogy visszakaptunk! - És egy újabb végre megkönnyebbült és egyben utolsó könnycsepp gördült végig szép arcán. Visszamosolyogtam rá és hüvelykujjammal letöröltem szeme sarkából a kibuggyant cseppek nyomait.
- Csak a szomszédba mentem, de úgy tűnik, túl sokáig volt távol az eszem. - Néztem át vállai felett és a két elégedetten vigyorgó bolondra néztem. - Sajnálok mindent! Úgy tűnik mostanában Sam nem volt valami kitartó és kemény. De ezt majd később megbeszéljük.
- Hogy érted ezt? - Kérdezte Jimmy.
- Mi az, hogy hogy értem? Hát ha nem sietek, akkor igencsak rondán el fogok késni. Ami ugyebár nem hiányzik, hiszen már nem nagyon van igazolható napom. - Kacsintottam a már kevésbé szomorú Laurára.
- Sam, nem akarlak elkeseríteni a ténnyel, de még csak tegnap jöttél ki a kórházból. És különben is, te világéletedben utáltál suliba járni! - Vádolt meg ujjával Jimmy, de most csak szórakoztatott a dolog. De azért a hecc kedvéért veszedelmes mosolyra húztam szájfénytől csillogó ajkaim.
- Kedves James! Szerintem te már tényleg nem emlékszel, hogy kivel állsz szemben.....

Tíz perc múlva már a kocsiban ültem, de ezúttal nem én fogtam a kormányt. Igen! Valóban Trev ült ott mellettem és már nem is zavart a tény, legalább lesz kivel dumálnom. Kezdtem a dolgok pozitív oldalát nézni. De néma csöndben ültünk egymás mellett. Már nem voltunk haragban, de most mégsem törtük meg a némasági fogadalmunkat. Lehet, hogy egyszerűen csak nem éreztük szükségét a beszédnek. Én legalábbis nem különösebben.
Már nem voltunk messze az iskolától és még mindig nem voltam tisztában a felvigyázásom részleteivel. Amit azt hiszem, hogy azért érdemes lett volna megosztaniuk velem, elvégre mégiscsak rólam volt szó. Mert ha csak a szünetekben van velem, akkor semmi értelme az egésznek, ugyanis, ha elég pénzzel támogatják egy tanár hobbiját, akkor ő is elvállalja a dolgot. Viszont ha csak a furikázásról van szó, akkor pedig egyenesen felesleges a dolog. De azt hiszem ez a téma már annyira nem is fontos. Hiszen már meg is érkeztünk. Egy ravasz mosolyt engedélyeztem magamnak, majd kiszálltam az épp megálló járműből. Éreztem, ahogy a szél megborzolja a hajamat és visszavezet az utamra. Elvégre ha a Végzet asszonya nem tudja, hogy mi az útja, akkor ki? Végig tekintettem az iskolán és tudtam, hogy hamarosan, minden visszatér a régi kerékvágásba. Hadd nyíljon meg hát a pokol szája!

Ez van, ezt kell szeretni, akinek nem tetszik, mehet seggeket nyalni! Arról, hogy nem egyezik az ízlésünk, tényleg nem én tehetek. Ilyen az élet! Nos, azt hiszem ennyit szerettem volna hozzáfűzni!
Üdv, PinBlue!

2012. január 7., szombat

Szabadulási vágy

Sziasztok!
A történet most nagyon kikívánkozott belőlem, így csak egyet tehettem: "leírtam" az eseményeket! De hogy ki hogyan fogadja majd, azt nem tudhatom, és hogy ezt kideríthessük:
Jó olvasást!


A Nissan halkan parkolt le mögöttem, majd nyitódott az ajtó és kiszálltak Jimmyék. Nekem a ház előtt nyugodott a pillantásom, egy arcon, ami egy ismerős férfihoz tartozott. Nem néztem hátra, nem kérdeztem, csupán szaladtam. Kinyújtotta felém karjait, én pedig ráomlottam széles mellkasára. Nevetve öleltem át, miközben a gombóc minduntalan nőtt a torkomban. De végül csak megszólaltam.
- Trev! Te meg mit keresel itt? - Nem hittem a szememnek. Öblösen felnevetett, majd eltolt magától, hogy a szemébe nézhessek.
- Sam, azért ne légy ilyen őszinte! De ha nem akarsz látni, már itt sem vagyok. - Szemében a móka csillagszórója pattogzott, írisze örvényében pedig a biztonság egy különös keveréke kavargott, hiszen úgyis tudta, hogy örülök neki. Így csak egy valamit tehettem.
- Hülye! - Mondtam és ellöktem őt magamtól. Mondjuk, ha az igazságot szeretném elmondani, akkor magamat löktem el tőle, mert túl biztosan állt a lábán. A francba.
- Ezen még gyakorolj! - Kacsintott rám. Hangosan fújtam, de közben alig bírtam leplezni mosolyom.
Kilépett mellettem és üdvözölte a többieket is. Ezt bírtam benne a legjobban, nem riadt halálra, ha egy karcolást szereztem, hanem kiröhögött, amiért béna voltam. Fejcsóválva mentem utána, de amint közelebb értem, sutyorgásuk elhalt, és mindannyian furcsán tekintettek rám. Gyanakvásom ismét fellángolt és a leggyengébb láncszemre pillantottam, Jimmyre. Ő volt az, akit bármire rátudtam venni, de ezt nem sokszor használtam ki, csupán néhány milliárdszor. Azonban ahogy fapofájukra néztem, rájöttem, hogy nem kell sokat erőlködnöm majd, így inkább csak megköszörültem a torkom és várakozón rájuk pillantottam.
Miután még félperc múlva is ugyanúgy álltak és nem állt szándékukban ódákat zengeni, így rápillantottam képzeletbeli órámra, egy ásítást imitáltam és keresztbe fontam a karjaim. Vártam.
Ők azonban vagy nem figyeltek vagy nem fogták fel az üzenetem, mert továbbra is csak sandán néztek rám, de nem szóltak egy szót sem. Így aztán bevetettem végső fegyverem, felhúztam a szemöldököm és még gyanakvóbban pillantottam rájuk. De ezzel sem értem el semmit, tehát inkább megkérdeztem:
- Nincs valami amit el szeretnétek mondani nekem?
Egymásra pillantottak és elmosolyodtak, végül Laura szólalt meg.
- Sam, drágám, Trev egy kis időre ide költözik, ugye nem bánod?
Hogy bánom-e? Most komolyan! Hogy bánom-e?! Ezeken átment egy vonat és elcsórták az agyukat, mikor épp martinit ittak? Mivel még mindig nem szólaltam meg, így diplomatikus mondatba foglaltam válaszom.
- Hogy a picsába bánnám? Ez az eddigi legjobb ötletetek, komolyan! De várjunk csak! - Egy pillanatra megtorpantam. - Mennyi időről is lenne szó?
- Még nem biztos, de úgy tűnik, hogy egy hónapig. - Nézett hamiskásan szemembe Trevor.
- Az fasza! - Vigyorogtam, mint egy hülye, majd valamennyire kijózanodtam. - Jó, oké, most pedig ha nem bánnátok, akkor én zuhanyoznék egyet, mert a kórház az valami borzasztó volt. - És beoldalogtam a nyitott ajtóig a verandán át. Cowboyjal most nem törődtem, majd beteszik a helyére, nem nagy ördöngösség.

A zuhanyt a forró csapra bíztam, ugyanis utáltam a hideg vizet, de rohadtul. A frász kerülget attól, hogy csupa libabőrösen álljak a fürdőben. Hajamra is csurgattam egy keveset a vízből, majd némi sampont nyaltam rá. Isteni volt. Testemen újra végigfuttattam a forró sugarat miközben fejem bőrébe dörzsöltem a habot. Neki támaszkodtam a csempének és gondolkozni kezdtem. Örültem, hogy itt van a nagybátyám, de valami sántított.
- Valamit titkolnak előlem! - Mondtam ki hangosan, hogy aztán kiköphessem a vizet, amit a számba locsoltam. Próbáltam rájönni, hogy vajon mit kereshet itt. Hogy mit akar itt, a birtokától távol. De valahogy nem akart összeállni. Még egyszer, gyorsan átgondoltam a helyzetet, de aztán annyiban hagytam. Elvégre mindenkinek vannak titkai. Nekem is. Én mondjuk el szeretném őket mondani, de valahogy sosem jön össze, mintha valami akadályozna. Tovább nem töprengtem rajta. Elzártam a csapot és kicsavartam hajamból a vizet. Fogtam egy törülközőt és átdörgöltem vele a hajamat. Törölközőbe csavartam és feltornyoztam a fejem tetején. Fogtam egy másik törölközőt is, azt a testemen húztam végig és szárazra töröltem magam vele. Belebújtam a bolyhos köntösömbe és elárasztott a pillanatnyi béke. Mélyen magamba szívtam a friss tavasz illatát és elbódultam tőle.
A pára még ott terpeszkedett a tükrön, de nem foglalkoztam vele. Kiléptem a fürdőből a folyosóra és a szobám felé vettem az irányt. A ház úgy volt berendezve, hogy mindenkinek kényelmes legyen. A földszinten volt az előtér, a nappali, a vendégszoba, a hozzá tartozó fürdőszoba, a könyvtár és egyben dolgozó szoba és a terasz. A következő szinten volt Lauráék szobája, hozzá egy fürdő, a konyha és a mosókonyha. A második szint és egyben tetőtér pedig az enyém volt. Ott található a szobám, a fürdőm, a hátsóudvarra néző erkélyem és a garázshoz vezető lépcsősor. Persze a földszintről és az udvarról is el lehetett jutni oda, de én használtam legtöbbet a garázst, így nem rég, építettünk ide egy lejárót. Ja, és persze a pince. A pincében tartottuk a régi házunkból való cuccokat. Mivel feleslegesnek éreztük, hogy legyen egy házunk, amit csak porosodásra használunk, így az anyuékkal közös régi házunkat eladtuk. Most pedig egy nagy, külvárosi, családi házban laktunk, mert nem akartunk elhagyni a várost, és mert szeretjük ezt a helyet. És különben is, a Scar és a West család sosem hátrál meg. Benne van a vérünkben a büszkeség.

- Tudod, azon gondolkodom, hogy...
- Jé? Te olyat is tudsz? Vagy ezt eddig csak erősen titkoltad! - Mosolyogtam édesen Trevre.
- Nem, Sammyke! Csupán arra, hogy miért vagy olyan csúnya és hogy tudják elviselni a többiek, hogy veled mutatkozzanak? - Nevetett fel harsányan.
- Kac-kac-kukac! Rohadt vicces vagy édesem. - Néztem rá lenézőn. De nem bírtam ki és én is elnevettem magam. - Tudod, Jimmy legalább okos, elvégre még mindig a jogász szakmában mozog, de te?
- Nos, inkább ne is beszéljünk akkor a te jegyeidről az iskolában. - Kezdett el piszkálni Laura.
- Laurie, ugyan, nem hiszem, hogy téged is érdekelt volna a matek vagy a töri, úgyhogy kérlek ne szekírozz.
- Sam, nem akarok beleszólni, de tudtommal Laurának pont ezek voltak a kedvencei. - Szólt bele a témába Jimmy is, mire felesége csak bólintott.
- Miből lesz a cserebogár?! - Böktem ki a költői kérdést.
- Ó, hát a pajor kukacból! - Döbbenten kaptam a fejem Trevor felé. - Tudod, én egy farmot szoktam igazgatni, így ez az, még ha nem is szándékosan, de ráragad az emberre. - Vont vállat.
- Egyébként kire hagytad a birtokot, amíg itt vagy? - Tette fel a kérdést Jimmy.
- Az egyik helybéli barátom azt mondta, vigyáz rá, amíg távol leszek, meg különben is, megbízok az ő embereiben, ahogy a sajátjaimban is.
- Hát, én nem tudom, hogy tudod rábízni egy kis híján idegenre azt a helyet. Meg ha már itt tartunk, mi a francot keresel te itt egyáltalán? Nem egy sétagalopp Kirklandtől Lexingtonig az út. - Néztem rá tűnődve.
- Tudod, mindig is finoman tudtál fogalmazni, drága unokahúgocskám! Ha pedig már ennyire érdekel, akkor azt keresem itt, hogy a gardedámod legyek erre az egy hónapra.
- Aham. Mi van?!
- Tudod, vigyázok arra, hogy nehogy össze tudd akasztani valakivel a bajszocskád, egy kis ideig. Amíg nem jössz tökéletesen rendbe.
- De én tökéletesen vagyok! Nincs semmi bajom. Olyan jól vagyok, hogy téged is fel tudnálak emelni. - Néztem rá elképedve.
- Sam! Félreértesz. Nem a fizikai erőnléted miatt aggódunk. Az orvosok...
- Az orvosok lószart se tudnak. Még csak azt sem tudták megállapítani, hogy mi bajom van. - Meghallgatott, majd mondta tovább. De most már türelmetlenebbül folytatta.
- Az orvosok szerint lelki kimerültség miatt ájultál el. És ahogy kiderült, annak a nyomorult Dread srácnak is köze volt hozzá. Így, akárhová is mész, én ott leszek. Ha tetszik neked, ha nem!
- Ezt nem tehetitek velem! - Felpattantam és róttam a köröket, immár felöltözve a nappali padlóján. Közben pedig motyogtam. - Nem, ilyen nincs. A picsába, ez nem lehet.
- Sam, ne akadj ki!
- Nem, én egyáltalán nem akadtam ki! Csupán felhúztam magam. De rohadtul, ha már kérdezted!
- Ne hisztizz már, az istenit! - Mordult rám Trevor. Megdermedtem a lépés közben és oldalra pillantottam, hogy megbizonyosodjam felőle, tévedtem. De nem. Távolról sem. Éreztem, hogy újabb szilánk pattan le valóban törékeny szívemről. Még sosem láttam őt dühösnek, főleg nem rám. Mikor megszólaltam, reszketett a hangom, mégis érthetően csengett.
- Mit is mondtál Laura, nem régiben? Mindennek meg kell találni a méltó befejezését! - Rájuk néztem, de éreztem, hogy a könnyem már lefelé szánkázik arcomon. Rajtuk pedig ugyanazt az elképedést fedeztem fel, amit Mr. Louis-on nem régiben. Nem törődtem vele. - Úgy látszik, mi mindig megtaláljuk!
A szobára nehezedett mondandóm és jégveremmé változtatta azt, mert úgy éreztem, a szavak megfagytak a levegőben a feszültségtől.

Hát ezt már én se hiszem el. Mi az, hogy mindig ilyen siralmas a befejezés?! Hm. Most már ideje lenne ezen változtatnom, nem gondoljátok?
Üdv, PinBlue!

2011. december 11., vasárnap

Na végre

Sziasztok!

Nem tudom, hogy ki van, és hogy ki nincs,
de legyen ez egy szívből jövő, mesés kincs.
Titok már nem kell, tehát tőlem ne is remélj,
hazudni nem fogok, ennél többet kell, hogy érj.
Mosolyogj és sose bánd, ha nem találsz semmit,
Fontosat ne kérj, meglátod, rajtad örömmel segít.

Nos, egy kicsit bénácska, de a karácsony hangulata, ha enyhén is, de engem is utolért. Nem tudok semmi jót, rosszat, kellemeset vagy meglepőt közölni, úgyhogy csak ennyit:
Jó olvasást!



- Nem. Nem rád. - A sóhaj fájón szakadt fel belőlem. De mégis boldogan mosolyogtam az ajtón belépő Jimmyre.
- Na, mondd csak, felkészültél egy kis utazásra? - Mosolya szélesen virított jóképű arcán.
Az órára sandítottam és boldogan konstatáltam, hogy valóban eljött a hazamenetel ideje. Juhé! Vigyorogva ugrottam ki az ágyból, miközben Jimmy egy tüzes rocky zenékkel megtűzdelt csatornára kapcsolt. Megpördültem a tengelyem körül egyszer, kétszer, majd harmadszor is és úgy tekeredtem kinyújtott karjaiba. Vigyorom az övében tükröződött, mintha csak egy eldeformált tükörbe néztem volna. Bal kezem csípőmre tettem, míg jobbomat az ő baljába helyeztem. Lábai az enyémekkel mintegy akadálypályát képeztek, ahol nem volt megállás, csakis tánc. Csípőnkkel őrültek módjára köröztünk, esküszöm, mintha egy bolondokházában lettünk volna. De minket nem zavart, csináltuk tovább. A dallam pergő volt és feltüzelte az eddig unalmasan szunnyadó véremet. Eszméletlen volt. Belekapaszkodtam kezeibe és együtt dőltünk hátra mintegy kettős hidat alkotva testünkkel. A ritmus végig rázkódott gerincoszlopom mentén és eljutott az agyam primitív részébe. Azt hittem, ott fogok eszméletlenül összerogyni a gyönyörűségtől. Azután következett a sótörés. Egyszerre közeledtünk a földhöz, végig egymás szemébe nézve, majd pedig felfelé vettük az irányt a lábtörlés végső befejezéseként. Már nem láttam a sivár falakat, csupán Jimmyt és a levegőben görcsösen rángatózó ritmust. Mikor újra eredeti magasságunkon voltunk és már csak csípőnk csavargattuk, Jimmy rám kacsintott. Bólintással tudtára adtam, hogy mehet és kezébe adtam kezemet. Ő pedig kiforgatott és hátradöntött, és a földet majdnem a hajammal söpörtem fel, lábam pedig a plafont kívánta elérni.
- Brávó! Vissza! - Tapsolt nekünk Laura öröm kiáltások közepette, majd mosolyogva beljebb lépett. Eközben Jimmyvel már újra felvettük álló helyzetünk és együtt vihogtunk hülye öltözékemen, hiszen még mindig az az undorító kórházi pizsama volt rajtam. Pfuj!
- Hát igen! Mindennek meg kell találni a méltó befejezését. - Pillantott ránk elnézőn fogadott anyám és egyben barátnőm. Rámosolyogtam és megöleltem. Ő pedig viszonozta.
- Na, gyerünk, Csipet csapat! Még sok a dolgunk!
Érdeklődve néztem Jimmyre.
- Milyen dologról beszélsz?
- Hát, öhm, ...izé...tudod...még.... Még el kell intéznünk a papírokat, hogy végre hazavihessünk és leléphessünk. - Megkönnyebbültnek látszott.
- Aham! - Összehúzott szemekkel hunyorogtam rá. Nem hittem neki.
- Sam! Ne nézz így rám, tényleg várom már, hogy hazamehessünk! - Olyan őszintén mondta, hogy befejeztem vizslatását, így inkább ejtettem a témát, de továbbra is munkált bennem a gyanú szikrája.
- Oké!
- Jó! Most pedig lóduljatok kifelé, a többit majd én elintézem! - Mosolygott Laura.

Az elektromos ajtón kilépve már kerestem is tekintetemmel a sötétkék színű Nissan Navara 2009-et. És meg is találtam, csak hogy mellette ott várakozott az én Egyetlenem. Nem törődve semmivel és senkivel, vékony hangon sikoltva rohantam életem értelme felé.
- Picim! Hiányzott anyuci, ugye? - Gügyögésem nevetségessé tett, de nem érdekelt. Hiszem két hét után ismét láthattam. Gyengéden simítottam végig a vadnyugati látképpel mintázott tankon és sárvédőn. A táskák szegecsei fényesen és veszélyt sejtetően hegyesen álltak ki a bőr felületéből. A kormányon lógó bőrhasítékok lágyan ringtak a szélben, miközben a króm csak úgy csillogott. Esküszöm még a könnyem is eleredt a látványtól.
Örömömben az ég tetejét is áttudtam volna törni ugrándozásommal. Vállam felett örömittasan hátravigyorogtam Jimmyre és a kórház ajtaján épp kilépő Laurára. Nem pocsékoltam több időt, már fel is pattantam Cowboyra. A nyereg ismerősen fogadta hátsóm betolakodását, a kormány pedig kellően nyújtózott, hogy kezeimtől védelmet élvezzen. Szinte doromboltam a boldogságtól! De azért reális akartam lenni, úgyhogy elkértem a kulcsot gondviselőimtől. A kulcs repült, én pedig könnyedén elkaptam, miközben már nyitottam is a tanksapkát. Elmosolyodtam. Lauráék gondoskodtak arról, hogy teli legyen a tank benzinnel. Egyszerűen imádom Őket! Azonban elbizonytalanodtam, vajon hogyan hozták ide ezt az 1584 cm3-is dögöt? Na, mindegy. Majd később megkérdezem, most nem ez a legfontosabb.
Merengésemből a mellettem felhördülő motor hangja riasztott fel. A Nissan ablaka ráérősen ereszkedett lefelé és kibukkant mögüle Laura mosolygós arca, majd komolyan beszélni kezdett.
- Sam! Most az egyszer arra kérlek, hogy rögtön gyere haza, vár egy kis meglepetés, azonban nem bánom, ha hosszabb úton jössz. De kérlek, azért siess haza. - Gyengéden csókot dobott felém én pedig csak bólintottam. Az autó lassan kigördült a mellettem álló parkolóból én pedig egy-két pillanatig csak néztem utána. Majd, mint akit álmából ébresztenek, elfordítottam a kulcsot az indító nyílásban és életem legszebb hangját hallottam meg. A gyönyörűségtől megremegtem és reszketeg sóhaj tört fel belőlem. Ábrándosan tekintettem a kacifántos szerkezetre, mellyel egy régi káprázatom valósult meg. És mindez még csak néhány hónapja volt.
Lassú mozdulatokkal visszaakasztottam a tartópillért, majd megmozgattam a kicsike belső tekervényeit. Nagyobb gázt adtam és enyhe gurulásra ösztökéltem. Mivel nem volt nagy a forgalom, óvatosan behajtottam az úttestre és még nagyobb gázt adtam neki. Az ereimben a vér dobolni kezdett, a motor dübörgése pedig hangot visszhangot vert.
Az úton haladva elgondolkoztam, hogy merre menjek a következő kereszteződésben, jobbra egy kerülő út lett volna, egyenesen pedig nem kellett volna kerülnöm. A bal oldali az országútra vezetett volna, azzal most nem is foglalkoztam. Úgy döntöttem, hogy most nem kerülök, megyek Lauráék után. Percek múltán pedig mivel Jimmyék nem szeretnek gyorsan hajtani a városban, megelőztem az autót. Miközben a manővert hajtottam végre, egy másik kocsi jött velem szemben. Egy pillanat alatt lepergett szemeim előtt a négy évvel ezelőtti baleset, de nem merültem bele teljesen az emlékekbe. Egyszerűen csak átirányítottam a motort az én sávomba és mentem tovább. Azonban még percekig ezen elmélkedtem. Nem vonta el a figyelmem teljesen, így könnyedén megtaláltam az utcát, amelyben a házunk volt. Ahogy a ház elé gördültem, megláttam egy ismerős, csupán néhány hete látott figurát, kinek megjelenése összezavart.

Köszönöm, hogy végig követed Sam életét, még ha lassan bontakozik is ki és nem mindig részletes, de sokat jelent nekem, hogy itt vagy! Kellemes Karácsonyi Ünnepeket! (És előre is) B.U.É.K!