Sorssal kötött egyezmény

Sziasztok!

Nos, nem igazán van mit mondanom, talán csak annyit, hogy ezt a részt személyesen Themének ajánlom! Remélem tetszeni fog!

Jó olvasást!

Elfogyott a könnyem. Mondhatnám úgy is, teljesen elapadtam, kiszáradt a lelki patakom, stb... Nem ez a lényeg!

Egy számomra fontos helyen voltam, közel azokhoz akiket szerettem, a mai napig szeretek! Szemem messzire révedt, túl a temető kerítésén. Egyenest egy göcsörtös fán nyugodott a pillantásom. A szemem, akárcsak én magam kívülről, nyugodt volt. De belül az agyam lázasan pörgött, egymás után tolva maga előtt a régi szép emlékeket. Azt hiszem megkönnyebbültem, ha nem is teljesen, de egy kicsit jobb volt mint eddig. Kezem a sír melletti kopár, elszáradt fűbe kapaszkodott, majd kitépte a földből.Gondolataim folyama a halál tikkadt, mégis véres könnyektől csillogó teóriájára fonódott.

- Valóban ennyi lenne az élet?! - Tettem fel magamnak a kérdést. - Ilyen egyszerű lenne? - Nem hittem én sem, most sem hiszem. Talán, ha valóban ennyi, miért vagyunk mi egyáltalán? Hiszen annyi vad és szabad, vagy önzetlen és kedves dolgot tehetnénk az örökkévalóságig. Akkor miért szakad vége? - Nem tudom! - Sóhajtottam egy nagyot, mire a kezemben maradt száraz fűszálak kiröppentek a kezemből.

Elmerengve néztem le a kezemre. Mi is az a testi valóság? Hogy létezhet egyáltalán? Mi irányíthatja azt ami mi magunk vagyunk? Erre sem tudtam a választ, talán nem is akartam megtudni.

Néztem a vonalakat, az ereket, a körmöket, a bőr feszülését. Éreztem magamban azt az energiát ami eddig rejtve maradt, mélyen eltemetve. Csodálkoztam is a saját megvilágosodásomon, hiszen ilyenekre eddig még csak nem is gondoltam most pedig kész elméletek tolongtak róla a fejemben. Csak azt nem tudtam, mit kezdjek velük!

Most már kiürültem, így nem a fájdalomtól, hanem a fáradtságtól voltam pilledt. Eszembe ötlött egy régi emlékem ami olyan vicces volt, hogy muszáj volt felkacagnom. Nevetésemtől zengett az egész temető, de nem tudtam leállni, csak kacagni tudtam.

A szobámban ültem, kivételesen. Hiszen akkoriban komoly társadalmi életet éltem, a közösség számára fontos családból származtunk. Én örömmel készülődtem egy hetekkel későbbi bálra és emlékszem, hogy annyira izgultam, hogy még fél percig sem tudtam a seggemen megülni. Abban az időben fontos volt számomra a többség véleménye. Persze a pozitív. Aaront nem nagyon izgatta az ilyesmi, mondjuk melyik közel húsz éves srácot izgatná?! De egyszer csak bekopogott hozzám és közölte, hogy ő nem fog jönni. Mivel én szinte csak vele táncoltam és társalogtam az ilyen puccparádékon nagyon föl húztam magam. Az haragom okát már nem is annyira tudom, de hogy mérges lettem rá emiatt, az biztos. Sikítottam, ordítottam, könyörögtem, sírtam, lelki zsarolást kíséreltem meg, semmi sem használt nála. Volt egy bizonyos "Sam-ellenes-védőpajzs", amit mindig használt ha szüksége volt rá, ez akkoriban elég gyakori volt. Mint például akkor is. Annyira dühös lettem rá, hogy így szóltam:

- Rendben! Akkor majd elmegyek a "Testvér kölcsönzőbe" és kiváltok helyetted egy sokkal jobbat! - Hátat fordítottam neki és a vállam felett néztem rám úgy, mint ahogy a filmekben csinálták akkoriban a menő filmes csajok.

- "Testvér kölcsönzőbe"? Sammyke, ha nem tudnád, olyan nincsen! - Nézett rám gunyorosan. Utáltam mikor gúnyolódott rajtam.

- De van! És most pedig csak féltékeny vagy, mert rájöttél, hogy pótolható vagy! - azt hittem, hogy ez szellemes visszavágás volt. Istenem, olyan nevetséges voltam! De hát egy nyolc évestől nem várhatunk sokkal többet! Nem de bár?!

- Oké! És anyáékat már tájékoztattad erről? - Az arca komoly volt, akárcsak a hangja, de megrándult a szája széle. - Gondolom érdekesnek fogják ítélni! - Nem várta meg a válaszom, folytatta tovább. - De mond csak drága húgocskám, én is hozhatok el helyetted valakit? Már kezdem unni a régi árut!

Mindig is utáltam, ha ilyen volt, de akkor olyan rosszul esett, hogy nem bírtam és sírva fakadtam. Arca megrendült, és szemeiben bocsánat keveredett az önutálattal. De engem ez nem érdekelt. Teljesen hátat fordítottam neki és beszaladtam a fürdőmbe. Ráfordítottam a kulccsal a zárra és lecsúsztam a földre. Olyan mélyen megsértett ezzel az utolsó pár mondatával, hogy gyűlölettől égett a szívem. Könnyeimet pedig hiába töröltem, minduntalan visszalopakodtak a szemem sarkába.

Tíz másodperc sem telt el és halk kopogtatást hallottam az ajtó túloldaláról. Nem akartam kinyitni, még csak észrevenni sem akartam, de egyszer csak a hisztizéstől rekedt hangomat hallottam:

- Mit akarsz? - Olyan bunkón szólt a hangom, hogy még én is meglepődtem.

- Sam, kérlek! Bocsáss meg, tudod, hogy nem gondoltam komolyan! Hiszen nem is lehetne jobb testvérem nálad! - Nem szóltam semmit. - Na, Sam, ne legyél már ilyen! - Szintén semmi válasz. - És ha elmegyek veletek a bálba, megbocsátasz?

- Nem tudom! - És tényleg nem tudtam. Hangom halk és elkeseredett volt. Pedig tudtam, hogy nem kellett volna úgy a szívemre vennem a dolgokat, de hát mit tud tenni egy nyolc éves kislány? Sírni, de azt nagyon!

- Kérlek, Sam! Nyisd ki az ajtót! Nem úgy gondoltam! - már az ő hangja is elkeseredett volt, nem hiába, mindig is jól jöttünk ki egymással, kivéve ilyenkor. Lassan elfordítottam a kulcsot a zárban és kinyitottam az ajtót.

- Nem akarok másik testvért! - felzokogtam mire a mondat végére értem és belevetettem magam a karjaiba. Szorosan magához ölelt és fejét az enyémre hajtotta. Ringatva nyugtatott és százszor is bocsánatot kért. Nem tudtam mást tenni, mint komolyan a szemébe nézni és így felelni:

- Szeretlek Aaron!

Boldogan nevettem fel a régmúlt gyermeki naivságomon. Mert akkor még azt hittem, hogy az a legnagyobb katasztrófa, ha Aaron nem jön el velünk a bálba.. De most már tudom, hogy vannak nagyobb gondok is annál. De eszembe ötlött még egy emlék:

- Mikor érünk már oda? - olyan türelmetlen voltam, hogy azt hittem kiszállok a kocsiból és gyalog folytatom tovább az utat. Sosem voltam az a türelmes és megértő gyerek, de most még magamon is túl tettem. A hátsó ülésen ugrálva próbáltam többet látni, sikertelenül. Minél nagyobbakat ugrottam apuék annál jobban mulattak rajtam.

- Kicsim, mindjárt ott vagyunk, nyugodj meg! Az állatok nem szöknek meg! - Anyu mindig is ilyen elegánsan fogalmazta meg a gondolatait, nekem valahogy sohasem ment. De mivel nem hagytam fel az ugrabugra rugózással, így már apu is bekapcsolódott.

- Sam! Nyugodj meg, mert esküszöm visszafordulunk! - Na, ez hatott. Olyan síri csöndben ültem a kerítésnél való parkolóig, hogy anyu többször is hátra nézett az út során, még ott vagyok-e. Ott voltam és én voltam a gyerekek mintaképe. Nekem elhihetik, nem szoktam hazudni.

- Sammy! - Ránéztem apura. - Most már kiszállhatsz! - Nem kellett kétszer mondania. Amint kiszálltam a kocsiból nagyot sikoltottam örömömben és szélvészként szaladtam a bejárathoz, ahol hatalmas betűkkel volt felírva: Richmond-i Lovas Tanya. Nincs túl közel Lexingtonhoz, de itt legalább békésebb volt a környezet. Annak ellenére, hogy egész Kentucky a lóversenyről és a dohányról híres hely, nem pedig a motorokról és az autókról, én szeretek itt élni. Mert ugyebár kitaláltátok már, hogy a két- és négy kerekű járművek világa számomra a mennyország. De ha nem is, hát most elszóltam magam! Ez van! Na szóval, ott tartottam, hogy a bejáratnál vártam apáékra.

A kerítésen belül egy hatalmas meleg barna szempár bámult rám. Olyan nyugalommal és időtlenséggel, mintha csak azt közölné, neki már semmi újat nem tudunk mutatni. Annyira megfogott a békét árasztó szeme a hatalmas lónak, hogy egy teljes percig levegőt se vettem. Nem túlzok, egy teljes percig csak ő volt és én! Sőt, nem is én meg ő, hanem mi! Mert abban a percben egyek voltunk, arra a hatvan másodpercre éreztem, még a szívünk is egyszerre dobbant. És ez addig tartott, míg apa a vállamra nem tette a kezét. Mint az apáknak általában, neki is hatalmas mancsa volt és az egész vállamat beterítette. Az érintéstől megugrottam és elnéztem a méla, lusta szemekről. Megtört a misztikum varázsa. De onnantól kezdve hetente jártunk ki Lovas Tanyára, mert addig alkudoztam, míg be nem írattak lovaglásra.

- Ott is négy éve jártam utoljára! - gondoltam vissza sóhajtva az elmúlt időre. Fájdalom járta át a testem az emlékektől, mert úgy éreztem, mintha apa most is megszorította volna a vállam, mint azon a napon. Meleg bizalommal és erős hittel. Mert erősen hitt abban, hogy a családja szeretetből nem fog kevélykedni.

- Milyen különös! - motyogtam magam elé. - Ez csak most jutott újra eszembe! - Ettől egy elhatározás született bennem. Egy olyan erős szövetség a jövő és én köztem, hogy a gyomrom is megremegett. Mert rájöttem mit kell tennem.

Felálltam a sír mellől, leporoltam magam és kezemen egy csókkal, hozzáérintettem a sírkőhöz. Elmosolyodtam és elindultam a motorom felé, mert már pontosan tudtam mit kell tennem.

Nos, ennyi lenne! Nem nagy cucc, de remélem tetszett! Mindenkinek köszönöm, aki ellátogat ide!

Üdv: PInBlue

Hola!