Teljes csalódás

Sziasztok!

Újra itt! Azt hiszem megért már egy újabb fejezet(több, mint egy hónap után :S), de ezúttal Vivikeh Baby és Wampírkah részére küldeném, tehát itt van!

Jó olvasást!

- Ha magadat adod, nem lesz semmi baj!
Suttogta a fülembe miközben leállította a motort. Gúnyosan néztem rá.
- Ha én magamat adom, az minden, csak épp nem baj nélküli! - Hívtam fel rá a figyelmét, de csak megrándult a szája széle, nem szólt semmit. Talán ő jobban izgult nálam, másra nem bírtam fogni szótlanságát. Halkan kiszállt és megkerülte a kocsit.
- Köszönöm! - motyogtam, és csöndesen indultunk a széles verandával körül fogott, hatalmas krém színű ház felé. Nem túlzok, valóban hatalmas volt. Mellette színes és illatozó kert terpeszkedett. Az ablakok párkányain angol muskátlik trónoltak miközben a verandára vezető lépcső korlátján inda szerű, zöld futó növény csavarodott végig.
Felléptünk a verandára és Doug kinyitotta előttem az ajtót. Ismét köszönömet mormoltam.
Az előszobába lépve láttam, hogy a falak belül is halvány, megpihent színekben pompáznak. Levettem a tornacsukám, de a dzsekim fönn hagytam, csupán a cipzáron húztam lentebb. Míg vártam, hogy Doug eltegye a saját kabátját alaposabban megszemléltem egy festményt. Nem volt rajta semmi különös, egyeszűen csak vonzott.
A közép méretű kép egy kislányt ábrázolt. Szemei a dactól és a még el nem hullajtott, de útban levő könnyektől csillogott. Parányi kezében hosszú fakardot tartott, mely parasztos, barna szoknyájával egyetértve sötét színű volt. Nyakában egy kis ezüst medál lógott, hosszú, szinte hajszál vékony láncon. Érdeklődve szemléltem tovább.
Háta mögött szikrázó kék tó és nyugodt, szellőtől árva fák nyújtózkodtak az ég felé, egymással versenyezve. Egy kis házacska volt a partján, szinte a falakat nyaldosta a víz. Kissé közel feküdt a tóhoz.

A házacskának ennek az oldalon volt egy ablaka az emeleten. Volt ott valaki. Valaki sötét, szinte fekete csukjában álldogált a ház ablakában. Mintha apró mozzanatot tett volna. Arcát nem láttam, ezért közelebb hajoltam. Nem tudom megmagyarázni, de mintha ismerős érzés fogott volna el, mikor az alak arcvonásait alig-alig, de megpillantottam...
- Sam! Jól vagy?
- Mi? Hogyne? - kiáltottam föl kérdőn és kicsit ijedten amikor Doug megs

zólalt. - Persze! - motyogtam végül. Bólintott, de szemében kétkedéssel és némi aggodalommal tovább indultunk.
Vettem néhány mély levegőt amíg a nappaliba tartottunk. Nem tudtam rájönni, honnan ismerem a sötét alakot?! És miért fogott meg annyira? Mi olyan különös benne egyáltalán?
Közben elfogyott a hosszú folyosó és beléptünk a nappaliba. Doug nevelőszülei ott álldogáltak, vagy inkább idegesen toporogtak? Nem tudtam eldönteni. Talán a kettő között. Mostoha testvérei nem izgatták magukat különösen, egyszerűen feküdtek vagy ültek. Éreztem, hogy szemem megvillant mikor a szőke csajjal találkozott a pillantásunk, már csak a látványa is fölhúzott. De ő csak flegma szemekkel nézett rám, kezdtem beidegesedni.
- Jól kezdődik! - morogtam a fogaim közt, oldalra lestem. Szerencsére Doug nem hallotta meg. Habár nem viselt volna meg annyira, szinte nem is ismertem, főleg, hogy csak tegnap vallotta be: szeret.
Körbenéztem a szobában még egyszer. Próbáltam valami pozitívumot találni, amire talán rákoncentrálhatok. Nem igazán akadt ilyen. A falak kopárak voltak és dísztelenek. Nem volt benne semmi. Gáz az ízlésük és kész. Ez van.
Mivel nem szólt senki se egy árva szót sem, kivéve a két idősebb srácot, ők is csak a tévével ordítoztak, mint a hülye gyerekek, úgy döntöttem én teszem meg az első lépést.
- Üdv! - szóltam aránylag halkan, de magabiztosan. A két pótszülő - legalábbis azt hitték -, titokban megkönnyebbülten sóhajtott. Egyébként se volt ínyemre különösebben ez az egész, de most.... nem is tudom. Kissé katasztro

fálisabb volt a helyzet, mint képzeltem. Úgy döntöttem megfogadom Doug tanácsát, magamat adom.
Leplezetlenül pillantottam órámra, még kb. két órám volt. Doug köhintett egyet, a többieknek végre leesett, hogy vissza kellene köszönni. Még egy ilyen bunkó famíliát!
- Szia Sam! Már sokat hallottunk rólad, örülünk, hogy megismerhetünk! - Próbált bájosan mosolyogni az anya szerep képviselője. Hát inkább vicsorgásnak tűnt.
- Jah, hogyne! - szóltam félhangosan. Most már tényleg magamat adtam.
- Üdv Sam! Érezd magad otthon! - köszönt a fehér lepedős, két lábon járó fogpaszta reklám. Nem tudom, valahogy bezsongott a fejem a sok hazugságtól és cukormázas maszktól, de még türtőztettem magam. Egyenlőre. - Az én nevem Frank, ő a feleségem Mary Beth, és ők .... - és elkezdte sorolni az undorítóan lusta "gyerekei" nevét. Nem mintha különben nem tudtam volna. Ó, ha ők azt tudnák. Többet tudtam róluk, mint álmodni mernék. De ez még hadd legyen az én titkom! Nem áruljátok el, ugye? Tudtam, hogy számíthatok rátok!
- Oké! - Még mindig nem néztem a szemükbe. Dougra néztem aki kicsit mintha zavart lett volna a családja érdektelensége miatt. Nem hibáztattam, valóban elég hülyén jött ki a helyzet. Úgy döntöttem, leveszem a cuki lány rucit, nem játszom csak az ő kedvükért a kezes bárányt. Én én vagyok, fogadjanak el!

- Jó érzés bunkónak lenni? - fordultam a tunya csoportosulás tagjai felé. Nem csak egy hökkent nyögést hallottam.

- Mit mondtál? - bökte ki az egyik csaj. A fekete hajú, Connie.

- Most már azt is el kell döntenem, hogy süketek, hülyék vagy egyszerűen analfabéták vagytok-e! Nehéz döntés lesz! - morogtam félhangosan.

- Sam, én... - Doug próbált a szavamba vágni.

- Doug! Én szeretlek, már ahogy én szeretni tudok, de te mondtad, adjam önmagam. Én pedig nem tűröm el a tuskóságot. - Vállat vontam. - Ez van!

Egyszer csak megszólalt Mary Beth.

- Kívül tágasabb! Ez a mi házunk, ha nem tetszik, takarodj innét! - Szinte fuldoklott a dühtől. Elgondolkodva meredtem rá.

- Anya! - Doug. Te örök úriember, a lovagiasság megtestesítője.

- Csönd legyen Douglas Dread! - Kis híján ordított a dilidoki. Na, legalább megtudtuk, tud-e a vigyorgáson kívül mást is.

- Hagyd csak Muksó! Nem kell a para, már itt sem vagyok. Igaz Mary Beth néni? - Gúnyolódtam. Közben zsebeimben kutattam a cigim után. De egyszer csak meg hallottam a nagy ökör vihogását. Hát ez totál hibbant?, gondoltam magamban és rámeredtem arra a tuskóra. Ó hogy esne rád a ház fele.

- Takarodj! - most már tényleg elég mérges lehetett. Mint egy sakál. Olyat ordított, hogy be kellett dugnom a fülemet.

- Nyugi anyóca! - Kacsintottam rá és az előszobába mentem. Fölhúztam a csukámat. Én nem maradok tovább ebben a lepra tanyában. Gondoltam kifelé lépkedve. Douglas nem érdekelt, ha akar, utánam jön. És az jutott eszembe:

- Milyen kétszínűek tudnak lenni az emberek.

- Nem fejeznéd be? - kérdeztem imbolyogva és totál beállva Dokitól.

- Nem. Inkább neked kéne befejezned az ivást! Mi történt Sam?

A távolba révedtem és gondolkodtam. Nem feleltem. Egyik kezemben egy üveg whiskey, a másikban egy szál, égő cigi lógott. Meredten néztem a ház túloldalán egy ablakon kifelé. Nem tudtam mit tegyek. Amikor idejöttem a Doki által emlegetett PARTY helyszínére, csak egyet akartam: úgy leinni magam, hogy ne emlékezzek semmire. Megbocsátottam Dokinak, bocsánatot kértem az idepofátlankodásomért is Katicabogártól. Azaz Karentől. De ezzel az egy kérdő mondattal szertefoszlott az eddigi buborék amiben lebegtem.

- Bocs, asszem igazad van! - Elnyomtam a cigit, az idefelé jövet vásárolt whiskeyt pedig ráöntöttem egy szobanövényre. Föltápászkodtam. Nem volt maradásom. - Szia Carter, majd a suliban találkozunk!

- Szia Sam! - Kiáltott utánam, de mögöttem már az ajtó csapódott. Nem néztem vissza rá.

Otthon feküdtem az ágyamon. A plafont már a kinti fények festett rémei mintázták. De én már régóta nem ijedtem meg tőlük. Nem tőlük féltem. A nappaloktól rettegtem. Hiszen éjszaka csak álmodunk, de a napfény a valóság küzdelmeivel üzen hadat. Ha pontosan szeretném ábrázolni azt, ami körül vett engem, azt csak egy szóval tehetném: barát. Igen, nekem a sötét, az éjszaka, a félelem és a rettegés volt a barátom. Ezeken kívül nem volt más az életemben. Még csak abban sem voltam biztos, hogy tudok szeretni. Ezért is akadtam ki a Dread házban.

Na és az a kép?!

Az a festmény a falon, mintha magába szippantott volna. Nem is. Mintha egy lettem volna vele, csak egy percig! És nem is a kislány volt rajta az érdekes, hanem a csukjás ember, egy pillanatig azt hittem, megmozdult. És olyan ismerősnek hatott, akárha nap, mint nap találkoznék vele. És mégsem ismerném igazán.

Olyan volt, mintha én magam álltam volna egy tükörrel szemben. Hiszen... magamat sem értettem.

Én nem tudom, szerintem ehhez a fejezethez sem tudnék mit üzenni vagy magyarázni rajta. Maradjunk annyiban, hogy ha tetszett, ha nem, legalább egy szóval mindenki illesse meg a fejezetet. Előre is köszönöm: PinBlue!

Hola!