Átjár az érzés

Sziasztok!

Nem hiszem, hogy bármi mondandóm is lenne, hiszen nézzetek csak jól körül! Az egész blog engem képvisel, rólam beszél, ahogyan maga a történet is. Remélem megértitek azt, amit veletek szeretnék közölni és nem holmi idiótaként könyveltek el. Nekem fontos a véleményetek, de nem csak nektek írok! Első sorban magamnak! Azonban remélem jól fogjátok érezni magatokat!

Jó olvasást!

Attól tartok eltévedtem. Valahol a tudatlanság és a fájdalom között ingadozom és egy percre sem múlik a ragaszkodó, magának követelő sötét. Sok minden átszaladt a fejemen. Az első emléktől kezdve az utolsóig, de semmi lényegeset nem fedeztem fel, egy apró pillanatot sem. Olykor régen felvetült bennem, hogy talán nekem kellene változnom, de sosem tettem rá még csak kísérletet sem. És nem bánom, rájöttem, én vagyok a más, nem ők az egyformák.

Ha minden emlékem most darabokra hullana, azt hiszem valóban kettétörne a lelkem. Túl sok minden áll egy helyben bennem, nem tehetem tönkre azt, amit eddigi életem során lassan, lépésről lépésre építettem fel. Minden fájdalmas kép, ami a szemeim előtt pörgött le, nagyobb fájdalmat követelt magának. És mintegy kiszorítva a boldogságot kárörvendőn kacagott rajtam.

Az áthatolhatatlannak hitt lepel lassan, apránként csúszott le elmém peremén lejjebb és lejjebb, minduntalan többet engedélyezve számomra a tudat morzsáiból. Én, mint vad ragadozó, ösztönösen kívántam egyre többet, s meg is kaptam hamarosan, de nem eleget.

Az erős késztetés hajtott célom felé, ki kellett nyitnom a szemem. Vagy megmoccannom, vagy legalább egy hangot kiejtenem. Egyre erősebben próbálkoztam, de még ez sem volt elég. Valami visszatartott.

Körülöttem halk duruzsolás hallatszott, ez pedig feldühített. Mert hiába próbálkoztam, nem akart sikerülni az izmaimat megmozdítani. Az idegesség belülről feszítette a testemet, de nem tehettem menekülésem érdekében semmit, így csak még idegesebb lettem. A düh elvakított és értelmetlen gondolatok merültek fel bennem, majd illantak el egy pillanat alatt a gondolataim közül. Úgy éreztem ha most nem sikerül túl jutnom az engem gátló akadályon, felrobbanok. És azt tudtam, hogy nem kellene odáig eljutnom. A harag viszont ellenségességet ébresztett a bensőmben. Magam és mindenki ellen. És mégsem okoltam senkit, nem is bírtam felfogni az engem körülvevő körülményeket, nem hogy még másokat hibáztassak érte. De nem ám, majd ha megtudom végre, hogy hol vagyok és mi történt velem. Majd akkor végig gondolom a dolgot, elemzem, döntök és akinek ezt köszönhetem annak nem lesz szép halála. Ezt garantálom.

A múlni nem akaró köd erősen szorított magához, nem engedett. Kétségbeesetten fuldokolva próbáltam karmai közül kimenekülni, de túl erősen tartott fogva. Az elveszettség érzése letarolta eddigi dühömet, éreztem, ahogyan magához láncol. Fájdalmas könyörgéssel sírt a lelkem, éreztem, hogy már nem sokáig bírom. Az, hogy nem láttam a fényt azt jelentette számomra, hogy nincs visszaút. Sem előre, sem hátra. És ez végig borzongatta egész belsőmet.

De mégis vártam. Hogy mire? A megfelelő pillanatra! Nem ráncigáltam tovább a láncot, semmi értelme nem lett volna. Egyszerűen meg kellett nyugtatnom magam, hogy tiszta fejjel tudjak gondolkodni. És ez segített. Türelmesen vártam, miközben az engem fojtogató lepel megállt és egy lépéssel sem közeledett tovább. Viszont nem is távolodott.

Nem tudtam mennyi ideje lehettem itt. És ez egy kicsit zavart. Habár a rettegés tovaszállt, a kétely megmaradt. Lassú, könnyed érintéssel győzködött, mint egy jóságos anyó, de tudtam, hogy kezében mérgezett almát tart, azt pedig egyedül nekem szánja. Ennek ellenére ezúttal félretettem pesszimizmusom, próbáltam kedves dolgokra gondolni. Mondjuk Laurára és Jimmy-re.

Tudtam, hogy bármit is követek el vagy teszek, ők mindig támogatnak majd és megvédenek, ha szükségem lenne rá. Ők voltak jelenleg az egyetlen biztos pont az életemben és ezt semmiért nem adtam volna fel. A halkan dörömbölő szerv a mellkasomban nyugodtan verdesett, tam-tamjaival ütemet adva a végtelen csöndnek.

Bevallom, hogy hiába akartam kijutni innen, a feneketlen mélység verméből, élveztem a pillanatnyi megnyugvást. Olyan rég éreztem még csak hasonlót is, hogy teljesen megfeledkeztem csodálatos élményéről. Nem zavartak az idegtépő, jelentéktelen dolgok, nem várta senki sem tőlem, hogy váltsam meg a világot. Semmi sem volt fontos, még maga a tudat sem. Nem zavarta semmi sem képzeletem szárnylását, csakis szívem ritmikus dallama és a hozzá hasonuló apró pittyegés, ami...

Ami tökéletesen nem megnyugtató. A francba, majdnem elfelejtkeztem arról, hogy ki kellene szabadulnom innen, erre én meg harmonikus állapotot teremtek magamnak itt, a nagy büdös semmi közepén. Hát én se vagyok százas!

Mellkasomat újra feszítette a tettvágy és éreztem, hogy ezúttal sikerülni fog. Sikerülnie kellett. Fejemből minden békés és boldog gondolatot száműztem, csakis a bosszúszomjas vadállat és a mindenre elszánt rocker garázdálkodott bennem. Élveztem ahogy végig táncolva hajszálidegeimen egyesül ez a két fenevad. Mámoros zsibbadtsággal ajándékozott meg, mint mikor az ember selymesen lágy bort kortyol. És tudtam, hogy még nincs vége.

A fülem csengeni kezdett, először csak halkan, aztán egyre erősebben, a végtelenségig fokozódva. A torkom összeszorult, a gyomrom görcsbe rándult, a fejem lüktetett, nyelvem száradtan lógott szorosan összezárt ajkaim mögött és tudtam, hogy most jött el a pillanat. Lépnem kellett, hát léptem.

Mintha egy versenyautó süvített volna el mellettem, suhanást érzékeltem, talán én magam tettem. De mindez már nem számított, mert éreztem, hogy valóban sikerült. A halk pusmogás eltűnt, de most nem törődtem vele, a halk pittyegés fájdalmasan hasított bele a levegőbe. És valóban éreztem. Ahogyan tüdőmbe szívtam a friss oxigént, megnyugodva szusszantottam egyet és lassan sikerült kinyitnom nehéz szemhéjaim és egy pillanatra tényleg láttam a fényt. Mintha ragasztó tartotta volna őket fogságban vagy mágnes lett volna közöttük, azonnal visszacsapódtak természetes helyükre. De nem keseredtem el. Újra próbáltam.

Másodszorra már sikerrel jártam, azonban pupillám ellenségesen összeszűkölve tiltakozott a szemembe áradó fény erősségétől, de nem érdekelt, megcsináltam. Az éles fény, mely bántón hasított szemembe, lassacskán lágy színeket vett fel. Először csak egy-két pasztell szín derengett fel, majd sorban a többi.

A fejem kicsit balra fordítottam és friss virágok tömege bámult vissza az arcomba. Illatukkal teleszívtam tüdőm és boldogan engedtem útjára az elhasznált levegőt, majd ismét beszívtam egy friss adagot. Közben pedig a békesség ringató érzése uralkodott el rajtam. Ahogy a fejem ezúttal jobbra fordítottam, rájöttem, hogy senki sem tartózkodik a szobában rajtam kívül. A falak egyhangú, tört fehér színt kaptak, de most nem nyomasztott a kórház légköre. Gyakran gondolkoztam azon, hogy milyen lehet egy álmot követően itt felkelni. Hát nem ilyennek képzeltem.

A szobában mindennek meg volt a helye, a falon tájképek, rajzok, festmények és egy óra lógott. És habár nem láttam az aláírásokat, tudtam, hogy nekem készítették őket. Miattam hozták be ide és akasztották fel a falra, ahogyan a virágokat is nekem szánták. Na jó, az órát kivéve, az valószínűleg már itt volt. A meghatottságtól könnyes szemmel fintorogtam.

Sóhajtva néztem ki az ablakon, mert gyönyörű madár csicsergés ütötte meg fülemet. Egy pillanatig úgy tűnt, a harmónia megtörheti a bennem rejtőző keserűséget és megszabadíthat a múlt szörnyűségeitől. Valóban hittem, egy jobb életben, egy rettegés nélküli életben, amelyről tudtam, hogy nekem még sokat kell tennem, hogy elérjem.

Köszönöm azoknak, akiknek van türelmük és idejük elolvasni egy-egy fejezetet, valóban sokat jelent számomra.

Üdv, PinBlue!