Miért fáj az emlékezés?

Sziasztok!

Bocs, hogy mindig későn hozom őket, de nem tóm mi van velem mostanában! Na, nem szaporítom tovább a szó!

Papírzsepiket elő, rágcsálni valókat kézbe és kezdődjön hát! :P

A szél süvítve szaladt el mellettem. Szemem révetegen tekintett a messzi, rejtélyes ismeretlenbe. A fájó érzések egymást kergetve bolyongtak a lelkemben, mint holmi kísértetek. Nem akartam semmit, csak azt, hogy senki se álljon az utamba. Mert még egy harcra nem futná az erőmből, ezt tisztán ki tudtam venni érzéseim örvényéből.

Éles fájdalom hasított a mellkasomba az emlékek kavalkádjától, hangosan nyögtem váratlansága miatt. Egyik kezemmel elengedtem a kormányt és sajgó szívemre tettem. Lehunytam a szemem és csak engedtem hogy a motor vigyen vakon, szabadon, határok és gátak nélkül.

Egy kósza könnycsepp éreztem hogy végig bukfencezik arcomon és a szívem felé közeledve eltűnik a dzsekim rejtekében.

A motor halk duruzsolása megnyugtatott. Úgy éreztem, mintha szállnék és csak én lennék ebben a fárasztó és kegyetlenül mocskos világban. Nem voltak félelmeim, egyedül az ösztön hajtott, semmi más. De fáradtnak éreztem magam. Rohadtul fáradtnak. És sírni volt kedvem. Egy keserves, rémesen hosszú sírás tudtam, hogy könnyítene a lelkemen, mégsem törtem össze. Hiszen nem engedhetem senkinek sem, azt hogy a védő falaim alatt átbújjon. Doki is már túl közel járt lényem rejtekeihez, tovább őt sem engedhetem. Nem szabad! - sóhajtottam magamban félig indulatosan, félig elkeseredetten. De éreztem, hogy döntésem inogni látszik mostani cselekedetem bizonytalan lépteitől. Hisz még én sem tudtam mi vár majd rám azután amit tenni készültem. De tovább nem halogathattam, nem volt többé értelme.

Gyötrelmesen sóhajtottam és kinyitottam szememet. Kezem ismét a kormányra tévedt és hirtelen elhatározásom súgására hallgatva gyorsítottam. Alattam füstölve égett a gumi és csípős szaga marta az orromat. Az út enyhén fel volt szórva kaviccsal ami ropogva pattogott a kerék alatt. Időnként felsejlő, zöldben játszó lombhullatók mentén kanyargott az út, mintegy váltakozó kísérőmként. Felettem madarak repültek csapatostul vagy épp oly magányosan, mint én magam. Utánuk néztem. Irigyeltem őket a tényleges szabadságukért. Hiszen ez nekik valóban megadatott, és nem olyan illúziókban éltek, mint én. Nem szabott nekik senki sem szabályokat, senki sem mondta meg nekik, hogy mit tehetnek. A maguk urai voltak.

Kellemes zsibbadtság kerített hatalmába. Reményeim szerint a markában tart még egy kis ideig. De a békés meghittséget megtörte a telefonom rezgése. Nem akartam fölvenni. Tényleg nem, de megijedtem. Mi van akkor, ha Jim-mel és Laurával történt valami? Azt nem bírnám ki. Őket nem veszíthetem el.

Sürgősen lehúzódtam és előkapargásztam a telefont. Félve vettem fel, hiába villogott Laura mosolygó arca rám.

- Igen? - kérdeztem kétségekkel teli hangon

- Sam, mit képzelsz te, hogy csak úgy elmész az iskolából tanítási idő alatt? Hol a francban vagy egyáltalán? Ha tudnád hogy aggódtam. Azt hittem szörnyet halok mikor Carter felhívott és ... - türelmesen hallgattam és már épp megnyugodtam volna mikor Dokit említette

- Nekem ne gyere Dokival, mert ideg összeroppanást kapok! - szóltam haragosan. Nem Laurára voltam mérges, egyszerűen csak így jött ki

- Sammy! Mi történt? - kérdezte félve

- A MÚLT! Semmi más, csak épp mindig a múlt eseményeinek falaiba ütközöm. És ha mégis megfeledkeznék róla, valaki mindig megemlíti vagy eszembe juttatja! És ennyi elég. - most már nyugodtabban sóhajtottam - Laura, kérlek! - apró szünetet tartottam míg kifújtam a levegőt - Bocsáss meg, de le kell tennem, van még egy lezáratlan ügyem, de ne félj! Hamarosan otthon leszek! - majd válaszát meg sem várva kinyomtam. Még a telefont is kikapcsoltam. Majd néhány perc múlva ismét utam felé vettem az irányt és a késő délután játékos fényei kísérték utamat.

Nem voltam már messze célomtól épp ezért lassan hajtottam. Kellett még egy kis haladék, hacsak pár percnyi is. Arcomat lágyan simogatta a szél, mert most már nem vettem fel a bukósisakot, nem éreztem szükségét ehhez a kb. 1,5 mérföldhöz. A sejtelmes félhomály csendjében olykor felrémlett egy-egy ébredező, vagy épp aludni készülő állat halk nesze. A kerítéstől nem messze húzódó erdőből még egy farkas panaszos vonyítását is hallani lehetett.

A félelem már fojtogatott, de nem a farkas esetleges támadásától, hanem a kerítésen túl rám törő érzésektől. Sőt, én már nem is féltem, egyenesen rettegtem.Végül mikor a kapuhoz értem leállítottam a motort, de még nem szálltam le.

Pillantásom végig kerülte a táblát, rajta a felirattal. Pedig pontosan tudtam hova jövök. Temetőbe. Szemem ismét könny lepte el, de megacéloztam magam és leszálltam a földre. A szürkület már közel járt, lábát incselkedve lóbálta felém, de nem törődtem vele. Sóhajtva gondoltam vissza arra a - már majdnem - négy évre mióta nem jártam itt. Ittlétem okára emlékeztetve magam elindultam a kapu felé. Az pedig nyikorogva engedett akaratomnak mikor beljebb löktem. Az avar zizegett a talpam alatt - némileg és időnként - megtörve a békés, mégis nyomasztó csendet. Ahogy vállam felett hátra néztem, a szürkülettől már alig láttam a kaput. A levegő lehűlt és rajtam egy bőrdzsekin és egy pólón kívül nem igen volta más persze a farmeron kívül. A hátamon felállt a szőr a szorongástól, de nem állhatott utamba semmi. És ha volt is bennem egy csöppnyi kétség ettől a "találkozástól", most nem mutatkozott. Mélyen, talán egészen a gyomrom alá bújva találhattam volna csak meg.

Eddig a lábamat néztem, de amint megláttam az ösvényt, szemem előre fókuszált. A könnyek égetni kezdték a szemem és furcsa hörgés szerű hang szakadt fel belőlem, mikor a síron szereplő neveket olvastam.

Adam Paul West,

neje

Judith Elaine Cutter West,

és fiuk

Aaron Paul West

Remegő tagokkal léptem közelebb a közös sírjukhoz. Anyáék rendelete volt, hogy ha meghalnak akkor egy sírba temessék őket, az szoros összetartozás jelképeként. S mivel tudtam, hogy Aaron is így akarta volna annak idején, őt is idetemettük. A bűntudat, ami nap mint nap a szívemet tépdeste, most az ezerszeresére növekedett. A súlytól megroggyant a lábam és térdre estem. És megtettem azt, amit négy éve utoljára. Csöndesen zokogtam a családom emlékére.

Nos, valóban beleöltem a szívem és lelkem egy részét ebbe a fejezetbe. Nem igen tudok mit hozzá fűzni, talán csak azt, hogy még engem is megrendített ez a rész. Mindenkit kérek, ne rejtsétek véka alá véleményeteket! Mondjátok el az amit gondoltok! Előre is köszönöm: PinBlue

Hola!