Sziasztok!
A jelentkezésem hiányának okai: idő hiány, frusztráltság, tébolyultság. Egyszóval, iskola! De gondolom ezzel nem csak én vagyok így, azért remélem, kedves írótársaim is hamarosan szíveskednek megjelenni, mert hiányolom őket és írásaikat! Szívesen fogadok akármilyen megjegyzést, tanácsot! Köszönöm, hogy olvassátok egy agyament (:) firkálmányait! Tehát már csak egy maradt:
Jó olvasást!
- Gyere! - mondta, megfogta a kezem és maga után húzott. Nem tiltakoztam, csupán érdeklődve követtem. Motorjához vezetett és maga mögé ültetett. Átkulcsoltam derekát és hozzátapadtam. Indított, és én azt hittem álmodom. Még senki sem motorozott velem, főleg nem úgy, hogy ő irányította a gépet. De hogy bevalljam, nem volt nagyon ellenemre a dolog.
Minden egyes kanyarban erősen hozzásimultam hátához és vele együtt dőltem az aszfaltnak. Úgy éreztem, minden lélegzetvétellel közelebb kerülök egy rejtett kapuhoz, de sajnos sosem vagyok elég gyors, így nem jutok el a kilincsig. De ezt élveztem is, mert has egyszer megtudom, mit rejt a túloldal, talán már nem is érdekel annyira.
Nem volt rajtam bukósisak, nem is volt rá szükségem. Egyenesen utáltam, hogy az az otromba tökfedő elriasztja arcom bizalmas közelségétől a rendíthetetlen szellőt. Így most kihasználtam az alkalmat és hódoltam hóbortomnak, átengedtem magam egy felsőbb erő akaratának. És csak hogy megtudja a világ: IMÁDTAM! Nem tudnám megfogalmazni azt az érzést, sehogy sem tudnám eléggé kiterjeszteni fogalmát, ahhoz, hogy más is megérthesse. Ezt érezni kell, és én élveztem ezt a tudatot.
A nap minduntalan magasabbra hágott és én tudtam, nem szép tőlem amit teszek, mégsem mondtam ellent Andrewnak. Pedig ahogy én érzékeltem a helyzetet, bármikor szólhattam volna neki. Egy szó elég lett volna és gondolkodás nélkül hazavisz. Azonban én nem akartam hazamenni, nem akartam ezt az élményt elszalasztani, és nem is tettem.
Boldogságomban már majdnem kitártam karjaim és ordítva közöltem volna boldogságom szerte a szélben, de ekkor Andrew lassított. Ráérősen siklottunk, alattunk a kerekek
szelíden gurultak, egyre lassabban. Kinéztem feje mellett és egy ponyvát pillantottam meg két fa között kifeszítve. Összeráncolt szemöldökkel vizslattam a lepedőszerű anyagot, de sehogyan sem tudtam rájönni, mi lehet az. Tehát inkább nem is törtem magam.
A motor leállt és én csak vártam. Még mindig szorosan öleltem Andrew-t és azt gondoltam, rám fog szólni, szálljak már le végre. De ehelyett hátrafordult és rám mosolygott.
Gyönyörű, füst színű tekintetét az enyémbe vájta, de nem szólt egy szót sem. Én sem beszéltem, nem is bírtam volna. Szerencsére ezt Andrew megoldotta. Gyengéd lökéssel ösztökélt a leszállásra, én pedig szót fogadva néma akaratának lemásztam és pár lépésnyit hátrébb is léptem. Érdeklődve szemléltem a környéket, mely ismeretlenül tárult elém, mert bár imádom az erdőt - az én erdőmet -, itt még nem jártam.
A fák tömzsibbek és öregebbek voltak, nagyobb közökben álltak, mint a mi környékünkön. Tettem egy lépést. Az erdő mégis szólt hozzám. És még egyet. Ismeretlen dallamot suttogott a fülembe. Majd ismét. Mézédes, fülbemászó éneke rabul ejtett, és ezen kívül minden mást ki is zártam. És megint. A magány többé nem volt ismerős számomra, és az elhagyatottság keserű emléke is tovalibbent. Tettem egy újabb métert. Önmagam voltam. Majd egyre többet. És semmi sem számított már. Nem álltam meg. Nem fájtak a sebek, nem voltam bosszús Doug miatt és teljesen elfelejtkeztem Andr... Andrew!
- Andrew! - fordultam meg és mondtam ki ezúttal hangosan. Hangom egy selyemsál könnyedségével lengedezett a fák törzsei között. Hajladozott, olykor megtört itt-ott, de mindig újra éledt. Azonban Andrew-t még mindig nem hallottam, egy apró jel sem utalt arra, hogy a közelben volna, hogy itt lenne velem. Talán soha nem is volt.
- Te hülye! Idióta! Hogy jutott eszedbe ilyen messzire eljönni? Ráadásul pizsamában?! Az eszem megáll tőled! - beszéltem magamhoz fennhangon. Eszementségem nem volt újdonság a számomra, én már megszoktam. Gyakran ültem ki a szobám ablakmélyedésébe és a tájat nézve beszéltem magamhoz. Az időm többségét ezzel töltöttem, hiszen mit tudnék még csinálni? Azért az embernek nem mindig van kedve kimozdulni, méghozzá egyedül!
- De ez most mindegy, előbb találj vissza Andrew-hoz, aztán ráérsz gondolkodni! - szóltam ismét hangosan magamhoz. - Ahj! - sóhajtottam hangosan mikor már öt perce gyalogoltam a másik irányba.
- Ennyit azért csak nem jöhettem! Lehet, hogy a másik irányba kellene mennem, igen, az lesz a jó út. - biztattam magam kevés reménnyel. Tudtam, ha hamarosan nem találok vissza a motorhoz cinikus énem kerekedik felül rajtam és elindulok haza azzal a tudattal, hogy álmodtam az egészet. Még hogy valaki pizsamában kirángasson a házból és motorral az erdőbe vigyen? Baromság. Kevés jókedvvel látott el pillanatnyilag a sors, így nem igazán értékeltem mikor valaki a szemembe világított és a nevemet ordította. Már majdnem lekiabáltam a fejét, hogy mit képzel ő, kicsoda? Amikor is Andrew-t fedeztem fel az idegen személyében. Mivel bosszankodó állapotban talált nem csoda, hogy nyers kérdésére fagyos hangon válaszoltam.
- Sam mégis mit képzelsz, hogy csak úgy elindulsz az hajnalban egyedül az erdőben egyedül? Megőrültél? - kelt ki magából. Kiabálása felrázta az erdőt, az élet mocorogva, ijedten vagy épp türelmetlenül indult el egy pillanatra. Itt-ott még fellelhető volt némi zaj, de elhanyagolhatóvá vált egy perc múlva.
- Semmi közöd ahhoz, hogy én mit csinálok, tehát jobb lesz, ha bele se kezdesz a hegyi beszédbe, mert nem nagyon érdekel! - néztem vele farkasszemet, csak hogy míg az ő szeme izzott, addig az enyém jegesen csillogott. Nem tudtam hova tenni a viselkedését, ahogyan a sajátomat sem. Itt voltunk ketten az erdőben és azon veszekedtünk, hogy egy kicsit elkószáltam, de hát istenem. Ebbe csak nem hal bele egyikőnk sem. Legalábbis reméltem. Semmi erre utaló jel nem volt.
- Chö! Hihetetlen vagy! - pillantott rám mogorván, miközben vizsgálódva nézett körül az erdőben. Biztos egy hozzám vágható tárgyat keresett, hát mit ne mondjak, én is megdobtam volna őt.
- Még hogy én? Nem tudom ki cipelt az erdőbe, és csak úgy megemlíteném, iskola előtt, hogy motorozzunk egyet. Tiszta hibbant vagy! - vágtam a vejéhez.
- És ki volt az, aki bárminemű kérdés nélkül magától jött?
- Háát..., én inkább úgy mondanám vonszoltál! De sebaj, mondjuk egy orvossal megnézethetnéd magad! Igazán rád férne! - kiabáltam utána mikor hátat fordított nekem és elindult visszafelé. Utolsó mondatomra azonban megfordult és elszánt kifejezéssel arcán, hatalmas léptekben közeledett felém.
Megérezvén vesztemet kezdetem el rohanni az otthoni papucsban, és bár szúrta a talpamat az aljnövényzet, rendíthetetlenül rohantam tovább. Az erdő egyre világosabbá vált, mi azonban csak körbe-körbe futkároztunk. Megkerülve egy fát, átugorva egy gyökeret, kikerülve egy mélyedést. Egyszer azonban míg hátra lesem a vállam felett, felbuktam egy gyökérben és gyönyörű tíz pontos pofára esést produkáltam. Andrew tőlem pár lépésnyire fékezett le és éktelen röhögésbe kezdett. Lekicsinylően tekintetem fel rá, ettől azonban csak még jobban röhögött. Ugyanis nem vettem észre, hogy egy falevél ragadt az arcomra, mintha csak idióta viselkedésem próbálta volna kihangsúlyozni. Lenéztem a földre, amin ültem, aztán vissza erre a hahotázó bolondra. És tudtam.
Ismét éreztem arcomon a szelet. Lágyan a fülembe füttyentette titkait, és többé nem voltak kétségeim.
Hát ehhez most mit lehet hozzá szólni? Nekem sejtelemem sincs, de nektek legyen! :D
Üdv, PinBlue!
