Na végre

Sziasztok!

Nem tudom, hogy ki van, és hogy ki nincs,

de legyen ez egy szívből jövő, mesés kincs.

Titok már nem kell, tehát tőlem ne is remélj,

hazudni nem fogok, ennél többet kell, hogy érj.

Mosolyogj és sose bánd, ha nem találsz semmit,

Fontosat ne kérj, meglátod, rajtad örömmel segít.

Nos, egy kicsit bénácska, de a karácsony hangulata, ha enyhén is, de engem is utolért. Nem tudok semmi jót, rosszat, kellemeset vagy meglepőt közölni, úgyhogy csak ennyit:

Jó olvasást!

- Nem. Nem rád. - A sóhaj fájón szakadt fel belőlem. De mégis boldogan mosolyogtam az ajtón belépő Jimmyre.

- Na, mondd csak, felkészültél egy kis utazásra? - Mosolya szélesen virított jóképű arcán.

Az órára sandítottam és boldogan konstatáltam, hogy valóban eljött a hazamenetel ideje. Juhé! Vigyorogva ugrottam ki az ágyból, miközben Jimmy egy tüzes rocky zenékkel megtűzdelt csatornára kapcsolt. Megpördültem a tengelyem körül egyszer, kétszer, majd harmadszor is és úgy tekeredtem kinyújtott karjaiba. Vigyorom az övében tükröződött, mintha csak egy eldeformált tükörbe néztem volna. Bal kezem csípőmre tettem, míg jobbomat az ő baljába helyeztem. Lábai az enyémekkel mintegy akadálypályát képeztek, ahol nem volt megállás, csakis tánc. Csípőnkkel őrültek módjára köröztünk, esküszöm, mintha egy bolondokházában lettünk volna. De minket nem zavart, csináltuk tovább. A dallam pergő volt és feltüzelte az eddig unalmasan szunnyadó véremet. Eszméletlen volt. Belekapaszkodtam kezeibe és együtt dőltünk hátra mintegy kettős hidat alkotva testünkkel. A ritmus végig rázkódott gerincoszlopom mentén és eljutott az agyam primitív részébe. Azt hittem, ott fogok eszméletlenül összerogyni a gyönyörűségtől. Azután következett a sótörés. Egyszerre közeledtünk a földhöz, végig egymás szemébe nézve, majd pedig felfelé vettük az irányt a lábtörlés végső befejezéseként. Már nem láttam a sivár falakat, csupán Jimmyt és a levegőben görcsösen rángatózó ritmust. Mikor újra eredeti magasságunkon voltunk és már csak csípőnk csavargattuk, Jimmy rám kacsintott. Bólintással tudtára adtam, hogy mehet és kezébe adtam kezemet. Ő pedig kiforgatott és hátradöntött, és a földet majdnem a hajammal söpörtem fel, lábam pedig a plafont kívánta elérni.

- Brávó! Vissza! - Tapsolt nekünk Laura öröm kiáltások közepette, majd mosolyogva beljebb lépett. Eközben Jimmyvel már újra felvettük álló helyzetünk és együtt vihogtunk hülye öltözékemen, hiszen még mindig az az undorító kórházi pizsama volt rajtam. Pfuj!

- Hát igen! Mindennek meg kell találni a méltó befejezését. - Pillantott ránk elnézőn fogadott anyám és egyben barátnőm. Rámosolyogtam és megöleltem. Ő pedig viszonozta.

- Na, gyerünk, Csipet csapat! Még sok a dolgunk!

Érdeklődve néztem Jimmyre.

- Milyen dologról beszélsz?

- Hát, öhm, ...izé...tudod...még.... Még el kell intéznünk a papírokat, hogy végre hazavihessünk és leléphessünk. - Megkönnyebbültnek látszott.

- Aham! - Összehúzott szemekkel hunyorogtam rá. Nem hittem neki.

- Sam! Ne nézz így rám, tényleg várom már, hogy hazamehessünk! - Olyan őszintén mondta, hogy befejeztem vizslatását, így inkább ejtettem a témát, de továbbra is munkált bennem a gyanú szikrája.

- Oké!

- Jó! Most pedig lóduljatok kifelé, a többit majd én elintézem! - Mosolygott Laura.

Az elektromos ajtón kilépve már kerestem is tekintetemmel a sötétkék színű Nissan Navara 2009-et. És meg is találtam, csak hogy mellette ott várakozott az én Egyetlenem. Nem törődve semmivel és senkivel, vékony hangon sikoltva rohantam életem értelme felé.

- Picim! Hiányzott anyuci, ugye? - Gügyögésem nevetségessé tett, de nem érdekelt. Hiszem két hét után ismét láthattam. Gyengéden simítottam végig a vadnyugati látképpel mintázott tankon és sárvédőn. A táskák szegecsei fényesen és veszélyt sejtetően hegyesen álltak ki a bőr felületéből. A kormányon lógó bőrhasítékok lágyan ringtak a szélben, miközben a króm csak úgy csillogott. Esküszöm még a könnyem is eleredt a látványtól.

Örömömben az ég tetejét is áttudtam volna törni ugrándozásommal. Vállam felett örömittasan hátravigyorogtam Jimmyre és a kórház ajtaján épp kilépő Laurára. Nem pocsékoltam több időt, már fel is pattantam Cowboyra. A nyereg ismerősen fogadta hátsóm betolakodását, a kormány pedig kellően nyújtózott, hogy kezeimtől védelmet élvezzen. Szinte doromboltam a boldogságtól! De azért reális akartam lenni, úgyhogy elkértem a kulcsot gondviselőimtől. A kulcs repült, én pedig könnyedén elkaptam, miközben már nyitottam is a tanksapkát. Elmosolyodtam. Lauráék gondoskodtak arról, hogy teli legyen a tank benzinnel. Egyszerűen imádom Őket! Azonban elbizonytalanodtam, vajon hogyan hozták ide ezt az 1584 cm3-is dögöt? Na, mindegy. Majd később megkérdezem, most nem ez a legfontosabb.

Merengésemből a mellettem felhördülő motor hangja riasztott fel. A Nissan ablaka ráérősen ereszkedett lefelé és kibukkant mögüle Laura mosolygós arca, majd komolyan beszélni kezdett.

- Sam! Most az egyszer arra kérlek, hogy rögtön gyere haza, vár egy kis meglepetés, azonban nem bánom, ha hosszabb úton jössz. De kérlek, azért siess haza. - Gyengéden csókot dobott felém én pedig csak bólintottam. Az autó lassan kigördült a mellettem álló parkolóból én pedig egy-két pillanatig csak néztem utána. Majd, mint akit álmából ébresztenek, elfordítottam a kulcsot az indító nyílásban és életem legszebb hangját hallottam meg. A gyönyörűségtől megremegtem és reszketeg sóhaj tört fel belőlem. Ábrándosan tekintettem a kacifántos szerkezetre, mellyel egy régi káprázatom valósult meg. És mindez még csak néhány hónapja volt.

Lassú mozdulatokkal visszaakasztottam a tartópillért, majd megmozgattam a kicsike belső tekervényeit. Nagyobb gázt adtam és enyhe gurulásra ösztökéltem. Mivel nem volt nagy a forgalom, óvatosan behajtottam az úttestre és még nagyobb gázt adtam neki. Az ereimben a vér dobolni kezdett, a motor dübörgése pedig hangot visszhangot vert.

Az úton haladva elgondolkoztam, hogy merre menjek a következő kereszteződésben, jobbra egy kerülő út lett volna, egyenesen pedig nem kellett volna kerülnöm. A bal oldali az országútra vezetett volna, azzal most nem is foglalkoztam. Úgy döntöttem, hogy most nem kerülök, megyek Lauráék után. Percek múltán pedig mivel Jimmyék nem szeretnek gyorsan hajtani a városban, megelőztem az autót. Miközben a manővert hajtottam végre, egy másik kocsi jött velem szemben. Egy pillanat alatt lepergett szemeim előtt a négy évvel ezelőtti baleset, de nem merültem bele teljesen az emlékekbe. Egyszerűen csak átirányítottam a motort az én sávomba és mentem tovább. Azonban még percekig ezen elmélkedtem. Nem vonta el a figyelmem teljesen, így könnyedén megtaláltam az utcát, amelyben a házunk volt. Ahogy a ház elé gördültem, megláttam egy ismerős, csupán néhány hete látott figurát, kinek megjelenése összezavart.

Köszönöm, hogy végig követed Sam életét, még ha lassan bontakozik is ki és nem mindig részletes, de sokat jelent nekem, hogy itt vagy! Kellemes Karácsonyi Ünnepeket! (És előre is) B.U.É.K!

Valami új... és valami egészen más

Sziasztok!

Nem szolgálhatok semmi újjal, de azért egy fejezetet összedobtam még a nagy lelki katasztrófák közepette is. Ez azért már valami! :D De tovább inkább nem pofázok feleslegesen!

Jó olvasást!

Meredten bámultam rá. Nem hittem volna, hogy ilyesmit fog kérdezni. Valahogy most túl logikátlannak tűnt ez a lépés részéről. Nem értettem őt, ahogy sok minden mást sem jelenleg.

- Nem tudom mire gondolsz! - Próbáltam tagadni a nyilvánvalót, ami - még belátásom szerint is - béna próbálkozás volt.

- Sam, ne nézz hülyének!

- Ez magánügy. És ne is próbálj beleavatkozni! - Néztem bele mélyen szemeibe.

- Miért? Én is közrejátszok, végig a részese voltam. - Jeges pillantást küldtem felé.

- A főszereplő mindvégig én voltam. Csupán a mellékszereplők változtak. Ahogyan most rajtad van a sor!

- Rajtam a sor?! Azt hiszed, hogy ilyen egyszerűen feladom? Kérlek, ne becsülj alá!

Nagyot sóhajtottam, tudtam, hogy nem érti. De most nem volt sem türelmem, sem energiám vele foglalkozni.

- Muksó! Menj el!

- Ugyan miért tenném? Sam, hát nem érted?

- Nem, Doug! Nem értem, mert nincs is mit értenem. Utoljára kérlek, menj el!

- Rendben, ezúttal megteszem amit kérsz, de legközelebb nem menekülsz! - Fenyegetett meg, majd lassan elindult kifelé. Azonban az ajtóban még visszanézett: - És nem adlak oda Andy-nek! Harcolni fogok!

- Szia! - Megvártam amíg becsukja az ajtót. Hatalmas késztetést éreztem arra, hogy Muksó után menjek és hozzávágjak valamit. De inkább csukott szemmel belefúrtam fejem a párnámba.

Elképesztett a makacssága egy olyan dologgal kapcsolatban, amit már rég elszalasztott, hiszen én már nem akartam ezt a kapcsolatot. Ahogyan Andrew-val sem. Hiába éreztem iránta valamit. Igen, jobb szót nem találtam rá. Valami. Hiszen nem mondhatnám, hogy szerelmes vagyok bele, csupán vonzalmat érzek iránta. És kellemes a társasága. Megnyugtat.

Úgy gondoltam, jobb ha nem töröm ezen a fejem, így inkább bekapcsoltam a TV-t. Csatornáról csatornára ugráltam, nem találtam semmit, ami lekötötte volna a figyelmemet. Semmi sem érdekelt.

Azt mondták, hogy ez az utolsó nap, hogy bent kell lennem, azután haza mehetek, már nagyon vártam. Csak néhány gyógyszert kell majd bevennem időnként, ha rosszul érzem magam vagy ha szükségét érzem.

Pár perc bambulás után bejött egy nővér és érdeklődött a hogylétem felől. Nem válaszoltam, csupán megvontam a vállam és kinéztem az ablakon. Amint lejegyezte az eredményeket, sóhajtva távozott, de én nem figyeltem rá. Csalódott és reszketeg lélekkel reménykedtem, de mindez nem volt elég. Éreztem, hogy a téboly hamarosan újra eluralkodik felettem és én semmit sem tehetek ellene. Nem hagy esélyt számomra. És ez elkeserített. Ránéztem a lassan vánszorgó óra mutatóira és elszörnyedtem a tényen, hogy még hat órán keresztül be vagyok ide zárva. Jobb ötlet híján visszahanyatlottam az ágyra és lehunytam szemeim. Nem érzékeltem, hogy álmos lennék, de amint rátaláltak ölelő börtönükre pilláim, már aludtam is.

Először semmit sem láttam, csupán egy hatalmas fekete fellegekkel teli égboltot a sűrű köd felett. Érdeklődve néztem körül, de a köd csak lassan, araszolva húzódott vissza saját birodalmába. A tejszerű, áthatolhatatlannak tűnő pára hirtelen nyúlóssá és ragadóssá változott. Egyszerűen beleragadtam. Magával hordozott körbe-körbe egy olyan világban, melyet nem ismertem, ahogy szerintem más sem. Fogva tartott és nem eresztett, én pedig kétségbeesésemben semmit sem tudtam tenni menekülésem érdekében. Az ég, ekkor hatalmas robajjal kísért villámmal hasította darabokra a ködfátyolt. Mintha féltékeny lenne, egyre erőteljesebben és hangosabban hirdette dühét, mely megrázta talpam alatt a masszívnak nem éppen nevezhető talajt. A villámok, mint mérges kígyók támadtak ellenségükre, mely területükre lépett. Nem messze tőlem azonban ismét becsapódott a földbe egy elektromos feszültséggel feltöltött nyíl. A föld megnyílt a lábam alatt, én pedig zuhantam lefelé. A végtelennek tűnő mélység felé. Lepillantottam az alattam tátongó világba, de bárcsak ne tettem volna.

Alattam ugyanis csak időnként elszórt facölöpök rengetege és a feneketlen óceán hullámzott, várva, hogy mikor töröm magam össze. Én azonban miközben zuhantam elkaptam az egyik oszlopot, de a gravitáció további hatása miatt kirántottam a vállam. Az izmok sajogva lázadtak az erőkifejtés és a mozgás ellen, de nem foglalkoztam velük. Ha lassan is, de végül kínkeservek közepette feljutottam a cölöp tetejére. Rajta állva azonban kissé megtántorodtam, mivel az óceánban nem voltak lerögzítve a fa kitüremkedések és csak a víz irányította mozgásukat. Így nagyon vigyáznom kellett az egyensúlyomra. Mely pillanatnyilag nem akart a legjobb barátom lenni.

A felhők még mindig kitartóan lógatták felettem felleg lábaikat, de ismét nem hagytak nekem nyugtot. Hatalmas szélvihar söpört végig a víz, már így is háborgó felszínén. A moraj megint felhangzott, de ezúttal egy még haragosabb éne kerekedett fölül. A víz ahogy sodródott, a cölöpöket egymásnak lökte és ezzel egyébként sem stabil állapotom dominószerűen dőlt össze.

Fellebbentettem hát pilláim, hogy szembe tudjak nézni a valósággal és, hogy lássam mi végez velem. Nem voltam rá büszke, hogy épp a víz, az egyik kedvenc elemem fog kinyuvasztani, de nem tehettem semmit vállam regenerálódása érdekében. Megadtam hát magam. A hullámok tengerétől már csak centiméterek választottak el, amikor az alattam lévő nedves folyam szilárd talajjá változott én pedig nagyot puffanva értem földet. Már végleg nem értettem semmit. De aztán rájöttem, hogy egy olyan irracionális világban, mint ez, semmin sem kellene meglepődnöm. És valóban.

A föld, amelyre oly kecsesen, pofával lefelé pottyantam, nem volt más, mint egy színpad. Éreztem, ahogy a testem minden egyes sejtje is, hogy valami katasztrofálisan nagy őrültség áll készülőben, ami csakis rám vár. Amint felpillantottam az engem tartó deszkákról egy több ezer emberből összeverődött őrjöngő, őrült tömeg kezdett el kiabálni. És mind az én nevemet ordította torkaszakadtából. Megrendülten bámultam rájuk és már nem is éreztem fájdalomtól görcsös jobb vállam. Zavarban voltam, mert nem szerettem énekelni. Nem arról van szó, hogy nem jó a hangom, mert ez nem lenne igaz. Csak nem szeretek és kész. Ne faggassatok már, na!

Tanácstalanul hordoztam körbe pillantásom, csupán egy kis reményt kerestem a menekülésre. És hamarosan imáim meghallgatásra találtak, mert megihletett az a rengeteg koncert amin jártam. Tudtam mit kell tennem, de a kétségek tovább gyötörtek, de nem tehettem mást. Teljes erőbedobással futottam a színpad vége és az őrjöngő tömeg felé. És akkor ugrottam.

Energiám minden takarékját beleadtam a lendületbe és ez a végtelennek tűnő szabadság az egekig repített. Hirtelen semmi sem érdekelt, csak a repülés és a szabadság. Hiszen végig ezt kerestem. És most rátaláltam. Nem volt kérdés egy rejtélyben sem, mivel a kulcs én magam voltam. Minden ajtó kitárult és minden kérdésre választ kaptam. A biztonságérzet elvakított és én néztem a talajt, ahova hamarosan érkezek. Ahol nem volt senki sem. A félelem átvette a biztonság helyét a lelkemben, én pedig reszketve próbáltam ellenállni a gravitációnak. De az az ismeretlenbe való zuhanással ijesztgetett.

És akkor felébredtem.

A tévé még mindig ment, de most valami kibeszélő show zajlott benne éppen. A nő már szétsírta a szemét, de a pasas még mindig nem akart visszamenni hozzá, miközben ő csalta meg a csajt.

- Aljas görény! - Mondtam csak úgy magamnak. De ekkor egy ismerős hang ütötte meg a fülemet.

- Rám gondoltál?

Húúúú! Ez azért még engem is meglepett! Pedig végül is én vetettem "papírra"! Na, ez már eredmény. Remélem tetszett. De ha nem, hát azzal meg nem sokat tudok kezdeni, talán csak rossz helyen kopogtatsz!

Üdv, PinBlue!

Újabb kétségek

Sziasztok!

Nos, a dráma kedvéért egy-kettőt csavartam a cselekményen, majd elválik, hogy milyen lett. De nekem például tetszik, viszont lehet, hogy egyedül vagyok vele! Ki tudja? Reménykedem viszont abban, hogy élvezni fogjátok!

Jó olvasást!

Különösebben sosem szerettem a kórházakat. És főleg nem a kajájukat! Az igazság az, hogy inkább harcolnék egy hiénával egy falat döghúsért, mint hogy itt egyek. Mármint kórházi kaját.

És ez a szag? Olyan töményen gyomorforgató, hogy legszívesebben mérföldekre elfutnék még a közeléből is. De sajnos itt vagyok, egy kis ájulás miatt! Istenem, nem dől össze ennyitől a világ! És én mégis itt penészedek egy kis rosszulléttől. Mindig túl reagálják a dolgokat. Unatkozni otthon is tudok és még ehető kaját is kapok. Tehát szerintem érthető, ha azt mondom, hogy: ÚGY UTÁLOM A KÓRHÁZAKAT!

De van benne némi pozitívum is. Mióta felébredtem abból a rémálomból - ami csak úgy megemlítem, mint utólag kiderült, tizenegy napig tartott -, egy csomóan eljöttek megnézni és a hogylétem felől érdeklődtek. Nem is tudtam, hogy ilyen népszerű vagyok. Csak ma, már nyolcan voltak nálam, persze az orvostól és a nővérektől eltekintve. És ez azért szép teljesítmény egy olyan érzéketlen tuskótól, mint amilyen én vagyok.

Jimmy-ben és Laurában nem csalódtam, mindennap meglátogatnak, még ha az ebédszünetükből is kell lefaragniuk az időt. És élet elixírt hoznak nekem. Ez alatt értem a salátát, a házi pizzát, a rétest és egy csomó finomságot. Ezért minimum egy Nobel- díjat érdemelnek, legalábbis szerintem. A nővérkék szerint inkább egy figyelmeztetést. Ugyanis: "A betegeknek pihenésre és egészséges, tápláló ételekre van szükségük a gyógyuláshoz, természetesen a napi két- három liter víz mellett. Csak is így garantálhatjuk gyors és kockázatmentes felépülésüket."

Baromság! Ez az egész arról szól, hogy minél jobban kiéheztessék a népet, hogy otthon majd zabáljon, mint egy megveszett vadállat. Ennek pedig az a következménye, hogy a szervezet hozzászokik ahhoz a sok tápértékhez, ami előbb- utóbb rendszeresen jelentkezik a megemésztett táplálékok között. Persze ezek között jócskán megtalálható a cukor, a szénsav, a szénhidrát és a keményítő, tehát az embernek vissza kell kullognia a kórházba, hogy ostoba, idegesítő, haszontalan tanácsokat kapjon az orvostól, miként tüntethetné el ezt a rengeteg felesleget. És itt jön közbe a plasztikai sebészet, a zsírleszívás és egyéb undorító dolog. Na, ez az amihez nekem nincs gyomrom. Már mint a vagdosás. Nem is tudom, hogy minek kell ezért plasztikai sebészetre menni, az ember úgyis olyan, amilyen. El kell fogadni. Például, ha valaki idegbeteg vagy eszement zseni azon sem tudunk változtatni. Hiszen most akkor vágjuk le a fejüket vagy az agyukból metszünk ki apró darabokat? Ugyan már! Ennyire nem lehetünk idióták.

Gondolataimba mélyedve tekintettem ismét a velem szemben lévő falra, amin a nekem rajzolt és készített tárgyak kaptak helyet. Éreztem, hogy mellkasom büszkeségtől dagad a több tucat jókívánságokra emlékeztető tárgytól, miközben egy szilánk még mindig véresen fúródik a szívembe. Hiszen ő sosem jött el.

Nem láttam kisfiúsan komisz mosolyát, sötét, dús haját és igéző, ragyogó barna szemeit. Nem nevethettem csattanó poénjain, nem érezhettem biztonságot nyújtó közelségét. És zavart ennek a tudata. Már mint én még Jimmy- ékhez sem ragaszkodom túlzottan, egy idegen pedig megolvasztja több éve jeges szívem. Pedig még csak néhány napja ismerem.

Persze amikor az a mocskos, kétszínű patkány közeledett hozzám, éreztem némi melegséget, az is lehet, hogy csak érezni akartam vagy bebeszéltem magamnak. Megesik az ilyen, de most... Most valami mást érzek. Valami egészen forrót, mely végig kúszik egész valómban, behálózva ezzel érzékeimet. A tiszta gondolatok romba dőltek és helyettük zavart tudatlanság maradt csupán. A rendszer, mely védelmet biztosított nekem, alapjaiban ingott meg. Mit megingott? Ripityára törve zuhant a semmibe.

Zaklatott elmével és tágra meredő tekintettel kaptam fejem a lassan nyíló ajtó felé. Látogatóm kétség és önbizalomhiány nélkül lépett be a szobába. Éreztem, ahogy szívem kihagy egy pillanatra, az eddig ketyegő óra elnémulva szunnyadozni kezd és a madarak ijedten hallgatnak el szörnyűségükben. Ennek ellenére nyugodtan szemléltem, ahogy az ágyhoz közeledik és hitvány mosolyt küld felém. A kezem ökölbe szorulva próbált uralkodni remegésén, ahogyan gyomrom is émelyegve tiltakozott a nem régen megevett étel ellen. De az is lehet, hogy csak az undorító féreg látványára, mely ide a szobába bemászva próbálta még rosszabbá formálni lelki állapotom. De ez nem fog sikerülni neki. Mert nem hagyom.

- Mi a francot keresel itt?

- Én? - Színpadiasan a háta mögé pillantott. - Ó, csak megnézem hogyan van az én drága egyetlenem! - Nézett bele mélyen résnyire szűkült szemeimbe.

- Szívem, ne akard, hogy fölálljak, mert annak nem lenne szép vége.

- Hú, de megijedtem egy sírós óvodástól! - Hangját elvékonyította. Tudtam, hogy a múltkori viselkedésemet "parodizálja". Én azonban nem mozdultam. Ezen most mit húzzam föl magam?

- Aha! Jó.

Elnéztem róla és a padlót tüntettem ki figyelmemmel. Hogy ez mekkora egy gyökér. Nem is tudom, hogyan törhettem úgy össze a múltkor. Talán csak sok minden jött össze egyszerre.

Az igazság az, hogy kezdett mégis csak idegesíteni, hogy itt van ez a senkiházi. A madárdal még mindig szünetelt és a szél sem ütögette a faágakat az ablakhoz. Túl nagy a csend. Mintha vihar készülődne, esetleg csak a béke hatása. Az is megeshet, hogy bennem fejlődik valami szokatlan. Ki tudja?

Azonban nem szóltam egy szót sem, még csak meg sem mozdultam. Csendben várakozott. Mert azt tudtam, hogy vár. Ahogyan én magam is. A bennem kibontakozni látszó együttérzés kártyavár szerűen hullott szét az első lágy fuvallatra. És ezt nem bántam. A szánalom, melyet Muksó iránt éreztem nem régiben, mára már köddé vált bennem, s sejtettem valahol belül, a kérdések lassan válaszokká válnak. De az ezután következő információk jobban megleptek, mint vártam.

- Tulajdonképpen mit akarsz tőlem?

- Miért? Kell rá valami ok? - Kérdezte szinte már lágyan.

- Hát, lassan nem ártana.

- Rendben! - Sóhajtott egy nagyot. - Nos, ha őszinte akarok lenni, érdekeltél.

- Érdekeltelek? Ezt meg hogy érted?

- Úgy, ahogy mondom. Először csak felkeltetted a figyelmem, azután megtetszett a stílusod. Talán az a megszelídíthetetlen vadság volt az oka, mely téged jellemzett. Egészen mostanáig. Azonban megváltoztál, még el sem kezdtünk járni, de már átalakult a vadságod ellenségeskedésbe...

- Legyünk egyenesek! Bunkó voltam.

- Igen!

- De akkor most mit keresel itt? Mert, ahogy a szavaidból levettem a lényeget, nem igazán szívleled a hozzám hasonló alakokat.

- Mert még most is érzek valamit. És szeretnék a dolog végére járni.

- Na jó, ne szórakozz velem!

Felvonta a szemöldökét és meglepett szemekkel vizslatott.

- Ezt most mire érted?

- Cö. Még kérdezed? De ha szeretnéd, elmagyarázom. Tudod, egy bárban találtál rám a múltkor, azután elvittél haza, emlékszel?

- Persze!

- Nos, másnap a városba kellett mennem. És mit ne mondjak, kissé megdöbbentettek a tények, amelyek elém tárultak.

- Most meg mire akarsz célozni?

- Csupán arra, hogy jól átejtettél. Sikerült, gratulálok!

- Várj, ezt most nem vágom. Milyen tényekről beszélsz? Átejtettelek? Kérlek beszélj érthetően, mert egy szavadat sem értem.

- Érthetően? Oké. Te is ott voltál a belvárosban, meg egy csaj is, aki nem én voltam. És ahogy láttam, egy picit mélyebbre ástátok magatokat a biológiába, mint az ajánlatos lett volna. - Némi hatás szünetet tartottam. - És még én vagyok a ribanc!? Tudod, ez szánalmas.

- Jaj, ugyan már, hiszen az csak egy csók volt. Nem volt benne semmi személyes.

- Ó, bocs, hogy én ezt egy kicsit másképp gondolom, de nekem egy csöppet rosszul esett a dolog. Vagy ha élethűbben szeretném ábrázolni neked, akkor kifejezetten szarul.

- Ugyan már Sam, az nem jelentett semmit sem számomra.

- De ha ez így van, miért akarod nekem ennyire bebizonyítani az igazadat?

- Mert szeretném, ha végre megértenél. Szerinted mégis miért csókoltalak meg utána? Csak, hogy skalpot gyűjtsek? Ez baromság! - Hamarosan már idegesen járkált a teremben, én pedig tekintetemmel követtem. Hangtalanul járta a köröket az egyik faltól a másikig.

- Jó, nyugi. Ne húzd fel magad!

- És ugyan már miért ne húzzam fel magam? Ha?

- Mert én is ideges leszek és azt mondták, hogy még gyógyulnom kell. Egy idegesség újra előidézheti az ájulást. És hidd el, azt nem akarom még egyszer átélni. Főleg, hogy azt is neked köszönhetem. Úgy hogy kérlek, nyugodj le! - Mondjuk ezt olyan hangvételben mondtam, mintha a kérlek ott sem lenne. De abban a percben egyáltalán nem érdekelt.

- Rendben! Várj egy pillanatot. - Fordult el tőlem és lassan kifújta az elhasznált levegőt. Néhány percig csak az EKG egyenletes csipogását lehetett hallani. De még mindig nem fordult felém.

- Megnyugodtál?

- Igen. Legalább is, azt hiszem. - Nézett vissza rám.

Nem szóltam semmit, csak halványan bólintottam. Vesébe látó pillantást lövellt felém.

- Jó, most pedig nekem lenne egy kérdésem. Mit érzel Andrew iránt?

Átjár az érzés

Sziasztok!

Nem hiszem, hogy bármi mondandóm is lenne, hiszen nézzetek csak jól körül! Az egész blog engem képvisel, rólam beszél, ahogyan maga a történet is. Remélem megértitek azt, amit veletek szeretnék közölni és nem holmi idiótaként könyveltek el. Nekem fontos a véleményetek, de nem csak nektek írok! Első sorban magamnak! Azonban remélem jól fogjátok érezni magatokat!

Jó olvasást!

Attól tartok eltévedtem. Valahol a tudatlanság és a fájdalom között ingadozom és egy percre sem múlik a ragaszkodó, magának követelő sötét. Sok minden átszaladt a fejemen. Az első emléktől kezdve az utolsóig, de semmi lényegeset nem fedeztem fel, egy apró pillanatot sem. Olykor régen felvetült bennem, hogy talán nekem kellene változnom, de sosem tettem rá még csak kísérletet sem. És nem bánom, rájöttem, én vagyok a más, nem ők az egyformák.

Ha minden emlékem most darabokra hullana, azt hiszem valóban kettétörne a lelkem. Túl sok minden áll egy helyben bennem, nem tehetem tönkre azt, amit eddigi életem során lassan, lépésről lépésre építettem fel. Minden fájdalmas kép, ami a szemeim előtt pörgött le, nagyobb fájdalmat követelt magának. És mintegy kiszorítva a boldogságot kárörvendőn kacagott rajtam.

Az áthatolhatatlannak hitt lepel lassan, apránként csúszott le elmém peremén lejjebb és lejjebb, minduntalan többet engedélyezve számomra a tudat morzsáiból. Én, mint vad ragadozó, ösztönösen kívántam egyre többet, s meg is kaptam hamarosan, de nem eleget.

Az erős késztetés hajtott célom felé, ki kellett nyitnom a szemem. Vagy megmoccannom, vagy legalább egy hangot kiejtenem. Egyre erősebben próbálkoztam, de még ez sem volt elég. Valami visszatartott.

Körülöttem halk duruzsolás hallatszott, ez pedig feldühített. Mert hiába próbálkoztam, nem akart sikerülni az izmaimat megmozdítani. Az idegesség belülről feszítette a testemet, de nem tehettem menekülésem érdekében semmit, így csak még idegesebb lettem. A düh elvakított és értelmetlen gondolatok merültek fel bennem, majd illantak el egy pillanat alatt a gondolataim közül. Úgy éreztem ha most nem sikerül túl jutnom az engem gátló akadályon, felrobbanok. És azt tudtam, hogy nem kellene odáig eljutnom. A harag viszont ellenségességet ébresztett a bensőmben. Magam és mindenki ellen. És mégsem okoltam senkit, nem is bírtam felfogni az engem körülvevő körülményeket, nem hogy még másokat hibáztassak érte. De nem ám, majd ha megtudom végre, hogy hol vagyok és mi történt velem. Majd akkor végig gondolom a dolgot, elemzem, döntök és akinek ezt köszönhetem annak nem lesz szép halála. Ezt garantálom.

A múlni nem akaró köd erősen szorított magához, nem engedett. Kétségbeesetten fuldokolva próbáltam karmai közül kimenekülni, de túl erősen tartott fogva. Az elveszettség érzése letarolta eddigi dühömet, éreztem, ahogyan magához láncol. Fájdalmas könyörgéssel sírt a lelkem, éreztem, hogy már nem sokáig bírom. Az, hogy nem láttam a fényt azt jelentette számomra, hogy nincs visszaút. Sem előre, sem hátra. És ez végig borzongatta egész belsőmet.

De mégis vártam. Hogy mire? A megfelelő pillanatra! Nem ráncigáltam tovább a láncot, semmi értelme nem lett volna. Egyszerűen meg kellett nyugtatnom magam, hogy tiszta fejjel tudjak gondolkodni. És ez segített. Türelmesen vártam, miközben az engem fojtogató lepel megállt és egy lépéssel sem közeledett tovább. Viszont nem is távolodott.

Nem tudtam mennyi ideje lehettem itt. És ez egy kicsit zavart. Habár a rettegés tovaszállt, a kétely megmaradt. Lassú, könnyed érintéssel győzködött, mint egy jóságos anyó, de tudtam, hogy kezében mérgezett almát tart, azt pedig egyedül nekem szánja. Ennek ellenére ezúttal félretettem pesszimizmusom, próbáltam kedves dolgokra gondolni. Mondjuk Laurára és Jimmy-re.

Tudtam, hogy bármit is követek el vagy teszek, ők mindig támogatnak majd és megvédenek, ha szükségem lenne rá. Ők voltak jelenleg az egyetlen biztos pont az életemben és ezt semmiért nem adtam volna fel. A halkan dörömbölő szerv a mellkasomban nyugodtan verdesett, tam-tamjaival ütemet adva a végtelen csöndnek.

Bevallom, hogy hiába akartam kijutni innen, a feneketlen mélység verméből, élveztem a pillanatnyi megnyugvást. Olyan rég éreztem még csak hasonlót is, hogy teljesen megfeledkeztem csodálatos élményéről. Nem zavartak az idegtépő, jelentéktelen dolgok, nem várta senki sem tőlem, hogy váltsam meg a világot. Semmi sem volt fontos, még maga a tudat sem. Nem zavarta semmi sem képzeletem szárnylását, csakis szívem ritmikus dallama és a hozzá hasonuló apró pittyegés, ami...

Ami tökéletesen nem megnyugtató. A francba, majdnem elfelejtkeztem arról, hogy ki kellene szabadulnom innen, erre én meg harmonikus állapotot teremtek magamnak itt, a nagy büdös semmi közepén. Hát én se vagyok százas!

Mellkasomat újra feszítette a tettvágy és éreztem, hogy ezúttal sikerülni fog. Sikerülnie kellett. Fejemből minden békés és boldog gondolatot száműztem, csakis a bosszúszomjas vadállat és a mindenre elszánt rocker garázdálkodott bennem. Élveztem ahogy végig táncolva hajszálidegeimen egyesül ez a két fenevad. Mámoros zsibbadtsággal ajándékozott meg, mint mikor az ember selymesen lágy bort kortyol. És tudtam, hogy még nincs vége.

A fülem csengeni kezdett, először csak halkan, aztán egyre erősebben, a végtelenségig fokozódva. A torkom összeszorult, a gyomrom görcsbe rándult, a fejem lüktetett, nyelvem száradtan lógott szorosan összezárt ajkaim mögött és tudtam, hogy most jött el a pillanat. Lépnem kellett, hát léptem.

Mintha egy versenyautó süvített volna el mellettem, suhanást érzékeltem, talán én magam tettem. De mindez már nem számított, mert éreztem, hogy valóban sikerült. A halk pusmogás eltűnt, de most nem törődtem vele, a halk pittyegés fájdalmasan hasított bele a levegőbe. És valóban éreztem. Ahogyan tüdőmbe szívtam a friss oxigént, megnyugodva szusszantottam egyet és lassan sikerült kinyitnom nehéz szemhéjaim és egy pillanatra tényleg láttam a fényt. Mintha ragasztó tartotta volna őket fogságban vagy mágnes lett volna közöttük, azonnal visszacsapódtak természetes helyükre. De nem keseredtem el. Újra próbáltam.

Másodszorra már sikerrel jártam, azonban pupillám ellenségesen összeszűkölve tiltakozott a szemembe áradó fény erősségétől, de nem érdekelt, megcsináltam. Az éles fény, mely bántón hasított szemembe, lassacskán lágy színeket vett fel. Először csak egy-két pasztell szín derengett fel, majd sorban a többi.

A fejem kicsit balra fordítottam és friss virágok tömege bámult vissza az arcomba. Illatukkal teleszívtam tüdőm és boldogan engedtem útjára az elhasznált levegőt, majd ismét beszívtam egy friss adagot. Közben pedig a békesség ringató érzése uralkodott el rajtam. Ahogy a fejem ezúttal jobbra fordítottam, rájöttem, hogy senki sem tartózkodik a szobában rajtam kívül. A falak egyhangú, tört fehér színt kaptak, de most nem nyomasztott a kórház légköre. Gyakran gondolkoztam azon, hogy milyen lehet egy álmot követően itt felkelni. Hát nem ilyennek képzeltem.

A szobában mindennek meg volt a helye, a falon tájképek, rajzok, festmények és egy óra lógott. És habár nem láttam az aláírásokat, tudtam, hogy nekem készítették őket. Miattam hozták be ide és akasztották fel a falra, ahogyan a virágokat is nekem szánták. Na jó, az órát kivéve, az valószínűleg már itt volt. A meghatottságtól könnyes szemmel fintorogtam.

Sóhajtva néztem ki az ablakon, mert gyönyörű madár csicsergés ütötte meg fülemet. Egy pillanatig úgy tűnt, a harmónia megtörheti a bennem rejtőző keserűséget és megszabadíthat a múlt szörnyűségeitől. Valóban hittem, egy jobb életben, egy rettegés nélküli életben, amelyről tudtam, hogy nekem még sokat kell tennem, hogy elérjem.

Köszönöm azoknak, akiknek van türelmük és idejük elolvasni egy-egy fejezetet, valóban sokat jelent számomra.

Üdv, PinBlue!

Nem látom a reményt

Sziasztok!

Nem írok nektek hosszú monológokat és nem fogom zagyvaságokkal traktálni az agyatokat! Legyen a magyarázat a történet és nem a sok üres duma.

Jó olvasást!

Nem tudtam, hogy Andrew mire készül mikor néhány órája hazavitt és sejtelmes mosollyal az arcán elbúcsúzott tőlem. Azt hittem, hogy majd napokig nem látom, de nem így történt. Ugyanis néhány pillanattal ezelőtt megfakíthatatlannak tűnő vigyorral az arcán lépett be az iskola területére. És felém tartott. Nem hittem a szememnek. Amelyik lány mellett csak elhaladt, az levegő után kapkodva nézett utána. Az igazság az volt, hogy én sem álltam messze tőle.

Minden egyes lépése magabiztos volt és határozott, úgy tűnt semmi sem állhat az útjába. Észre sem vettem, hogy síri csend telepedett a folyosóra. Csupán cipőtalpa és a földet borító metlaki között kialakult pillanatnyi súrlódás zaja törte meg a békés hallgatást. Na jó, kivéve a kutya lihegéseket.

Pillantásom elszakadt az övétől és megvetően néztem a szuka csoportra. Képtelen voltam elhinni, hogy még a legnagyobb emós csajok is utána csorgatják a nyálukat. Olyan hihetetlennek tűnt.

Viszont megértettem őket. Hogy a francba ne?! Én is a levegő hiány tüneteit éreztem belül, de nem mutattam ki. Én biztos nem fogok a karjaiba bomlani csak azért, mert jól néz ki.

- Andy? Te mit keresel itt? - Szólalt meg Connie, a csend üvegét kegyetlen csillanással szilánkokra törve. Szinte lélegzet visszafojtva vártam válaszát.

- Szia! Igen, jól vagyok! És te? - Viccelődött Andrew. Connie és Curtis számon kérő pillantást vetettek rá. - Nos, csak meglátogatok egy barátomat! - Vigyorodott el célratörőn miközben a szeme sarkából engem figyelt és rám kacsintott. Közben megindult a sugdolózás. Hamarosan halk mormolás jött minden felől, mert általában mindenki az első óra után szeret nálunk pofázni. Ezt mondjuk nem értettem. Bosszankodva szusszantottam, összeszűkült szemekkel néztem vissza rá. Connie vizsgálódva szemlélte unokabátyát míg Curtis rám villantotta lenéző pillantását. Kihúztam magam.

Mégis mit képzel ez magáról? Azt hiszi, hogy csak azért, mert a múltkor elhagytam a otthonukat meghátráltam? Chö. Csinálja csak tovább ezt a testvéreivel együtt és nem fogja kirakatba tenni egyikük sem azt, amit majd tőlem kapnak.

Áh,de már megint felhúzom magam. Nem éri meg! Próbáltam lenyugtatni zaklatott gondolatokkal telt agyamat. Elfordultam tőlük és elindultam a föci terem felé. Azonban éreztem, hogy most nem vagyok olyan lelki állapotban, hogy piszkáljam a tanárt.

Beléptem az osztályba és hátra felé vettem az utam a padomhoz. Az ablak melletti székre csusszantam miközben kinéztem a tájra. A parkolót lehetett innen látni, én pedig csak csodáltam azt a két motort, ami egymás mellett állt. Az ismeretlen-ismert motor Cowboy mellett kissé visszafogottnak volt mondható, de rajta is látszott az elrugaszkodott fantázia.

Igazából eddig a pillanatig még nem is igazán néztem meg, túlságosan lefoglalt a tulajdonosa. Gondolatban elhúztam a számat. Egyszerűen képtelenség, hogy valami vagy inkább valaki, ennyire elvonja a figyelmemet.

A tüdőmből egy reszketeg sóhaj tört fel miközben a padon lévő karomra fektettem a fejemet. Gondolatban az erdőben jártam. Nem tudtam meg, hogy mi volt az a lepedő és nem tudtam, hogy mit akart vele Andrew, és ez zavart. Amíg otthon voltam ezen rágódtam. Zuhanyozás közben a csempék réseit betömő fugát karcolgattam a körmömmel és egyre csak ezen járt az agyam. A reggeli pirítós ízét egyáltalán nem éreztem és arra sem emlékeztem, hogy hogyan kerültem a konyhaszékre. Az előtte való öltözködésből meg még annyi sem maradt meg. Mondjuk rá, nagy gond nem lett belőle, hiszen egy egyszerű fehér, az AC/DC által dedikált póló volt rajtam. Hozzá egy sima, fekete farmert és egy koszos tornacsukát vettem fel. A hajam lófarokba kötve himbálózott a tarkómnál.

Fáradt voltam, de nem tudtam és nem is akartam elaludni. Túl sok mindenen kellett gondolkodnom. És ez is piszkálta a csőrömet. Nem igaz, hogy nem bírnak nélkülem már levegőt sem venni, mindenki tőlem akart mostanában észosztást. Mert mi van, ha csak egyszer a változatosság kedvéért, engem pátyolgatna valaki? Ha engem védenének meg a nagy barmoktól és nem fordítva? Belefáradtam ebbe. Nem csak testileg, de lelkileg is. És ezektől a gondolatoktól csak még frusztráltabb lettem. Nem akartam többé az idegbajos csaj lenni, nem akartam, hogy így jellemezzen mindenki. Másra vágytam, csak egyenlőre nem tudtam ezt megfogalmazni.

Hallottam, hogy mellettem megcsikordul a szék lába és valaki fészkelődni kezd rajta. Nem kellett felpillantanom, tudtam, hogy Doug az. Minden földrajzon és spanyolon mellettem ült, megszoktam. Azonban mióta otthagytam a belvárosban, arcán egy pofonnal, nem igazán szóltunk egymáshoz. A köszönés csak olykori közös cimbink volt, nem sokszor találkoztunk össze mi hárman.

A csengő keservesen felsivított, az ajtó pedig hatalmasat csattanva tért vissza eredeti helyére. Össze sem rezzentem. Fejem még mindig a padon nyugodott.

Szóval megérkezett a tanár. Fajin.

- Jó reggelt osztály! - Szólt mogorván Mr. Louis. Érdekes volt, hiszen általában a beszélgetéseink után szokott kiakadni, nem pedig előtte. Mostanában minden olyan kusza, természetellenes. Ez így nem jó.

Az osztály lustán és rendszertelenül visszaköszönt. De a tanár nem volt elégedett. Meg akart minket nyomorgatni kicsit, hogy azt higgyük, a pokol kellemes hely.

- Kérek egy felelőt! - Kiáltott fel ingerülten miközben ujjaival dobolt a tanári asztalon. Senki sem vállalkozott. - Rendben! Akkor majd a naplóból nézem ki. - Felőlem aztán, gondoltam magamban.

Hallottam, ahogy a csendben sokan rémülten fészkelődnek. Megértettem őket, én sem tanultam, de én legalább tudtam az anyagot. Hiszen én szerettem a földrajzot, csak a tanárt rühelltem. Így aztán általában egy héttel előre kidolgoztam mindent és ezek az információk szerencsére meg is maradtak a fejemben. A kedvencem a csillagászati földrajz volt, de azzal elsőben végeztünk is. De szerettem kutakodni a városok és falvak között is. Ez a gondolat pedig némi mosolyt csalt az arcomra.

- A mai felelőnk pedig nem más, mint Sam! - Mondta ki a halálos ítéletet. Egy izmom sem mozdult.

- És melyik? Samantha vagy Samuel? - Kérdezte meg az egyik kotnyeles kis csaj.

- Samantha. - Válaszolt nagy kegyesen ez a beképzelt barom. - Miss West, ha kérhetem! - Ez nem kérés volt, és ezt mindannyian tudtuk jól. Egy beletörődő sóhajjal feltápászkodtam és kitámogattam magam a tábla elé. Tekintetem a padlón hevert, melyen undorító zöldes-kék PVC terült el. Az osztály többi tagja megnyugodva fújta ki a levegőt és érdektelen témákról kezdett fecsegni. Úgy voltak vele, hogy a hirtelen haragú rocker felel, én pedig nem számítottam nekik. És ez valahol mélyen fájt.

- Tessék, Mr. Louis! Miről beszéljek? - Néztem rá és szemeiben a döbbenet mellett az értetlenség foglalt helyet. Úgy láttam a haragja elszállt, de nem szólt egy szót sem, percekig némán bámult. A mély hallgatás felkeltette az osztály érdeklődését, éreztem a tekintetüket az oldalamba fúródni. Én pedig nem kaptam fel a vizet és ez valószínűleg mindannyiunknak furcsa volt.

- Samantha! Mi van veled? Rosszul érzed magad? - Szólalt meg mégis. Nem értettem kérdését. Meg ő eleve soha nem érdeklődő vagy tapintatos, csak még jobban összezavart. Már hogy lennék rosszul? Ez nekem magas volt. Nem sminkeltem magam, így aztán nem jelentett gondot, hogy végig dörgöljem megnyúlt képem. És ekkor vettem észre, hogy mi volt a gond. A kezem nedvességet érzett, megmerevedtem a mozdulat közben és lassan fordítottam a fejem már leengedett kezem felé. Könnyektől csillogott az ócska neon fényben.

Nem is vettem észre, hogy bent tartottam a levegőt a tüdőmben. Zokogós hangon tört ki belőlem, hogy újabb, friss társa felválthassa. Lehunytam a szemeim, kezemmel megtöröltem az arcom és a farmerom oldalába töröltem a nedvességet. Újabb levegőt vettem, ezúttal hangtalanul és a tanárra pillantottam.

- Elnézést! Nem, nincs semmi bajom! Kérem tegye fel az első kérdést! - Néztem rá összehúzott szemekkel. Megértette a hangtalan óhajt és megkezdtem a felelést. Bármiféle nehézség nélkül zajlott le a kérdezz-felelek. Öt perc múlva két ötössel ültem vissza a helyemre. Az elsőt a feleletre kaptam, a másodikat az új információkra, amiket még nem is tanultunk. Amint leültem a székre Doug nekem támadt.

- Mi volt ez az egész? - Szűrte a fogai között. Tudtam, hogy mire gondol. Fáradt pillantást vetettem rá.

- Őszintén? Fogalmam sincs. - Hanyatlottam vissza a padra. Még tett fel kérdéseket és rémes dolgokat vágott a fejemhez, de az egyik mondata szíven ütött. Nem bírtam tovább.

- Azt hiszed, hogy csak mert egy mocskos ribanc vagy mindent megtehetsz? - Mondta még mindig a lehető leghalkabban, hogy a tanár ne hallja meg. És bevallom őszintén, ez jobban fájt, mintha csak levegőnek néztek volna. Felemeltem a kezem és kihúztam magam.

- Tessék, Samantha! - Szólt Mr. Louis sokkal aggódóbban, mint ahogy elvártam volna annak ellenére, hogy félbeszakítottam a mondókáját.

- Elnézést, mégis rosszul érzem magam, kimehetnék? - Kérdeztem reszketeg hangon. A tanár nem kérdezett semmit, csak az ajtó felé intett a fejével. Mikor én felálltam, ő pedig visszafordult a tábla felé Doug megfogta a csuklómat.

- Ne hidd, hogy ezzel el van rendezve a dolog! - figyelmeztetett. Kirántottam a kezem a szorításából és feléledt bennem a menekülő ösztönöm. Eszeveszetten rohantam a megváltást jelentő ajtó felé.

Amint kiértem a folyosóra becsuktam az ajtót és mint egy szökött rab, szapora légvétellel dőltem neki az ajtónak. Ezúttal éreztem, ahogy a könnyek végig bucskáznak az arcomon. Nem törődtem vele.

- Sam! - Sietett felém valaki, az arcát már nem láttam. Éreztem, hogy a lábaim összerogynak és a világ megszűnik számomra. Mindent egy kellemes fekete árny takart le, mely egyre közeledett felém. És én ezt egyáltalán nem bántam.

Remélem tetszett! Én nem magyarázkodom, ilyen lett és kész!

Üdv, PinBlue!

Mi lesz még itt reggelig?!

Sziasztok!

A jelentkezésem hiányának okai: idő hiány, frusztráltság, tébolyultság. Egyszóval, iskola! De gondolom ezzel nem csak én vagyok így, azért remélem, kedves írótársaim is hamarosan szíveskednek megjelenni, mert hiányolom őket és írásaikat! Szívesen fogadok akármilyen megjegyzést, tanácsot! Köszönöm, hogy olvassátok egy agyament (:) firkálmányait! Tehát már csak egy maradt:

Jó olvasást!

- Gyere! - mondta, megfogta a kezem és maga után húzott. Nem tiltakoztam, csupán érdeklődve követtem. Motorjához vezetett és maga mögé ültetett. Átkulcsoltam derekát és hozzátapadtam. Indított, és én azt hittem álmodom. Még senki sem motorozott velem, főleg nem úgy, hogy ő irányította a gépet. De hogy bevalljam, nem volt nagyon ellenemre a dolog.

Minden egyes kanyarban erősen hozzásimultam hátához és vele együtt dőltem az aszfaltnak. Úgy éreztem, minden lélegzetvétellel közelebb kerülök egy rejtett kapuhoz, de sajnos sosem vagyok elég gyors, így nem jutok el a kilincsig. De ezt élveztem is, mert has egyszer megtudom, mit rejt a túloldal, talán már nem is érdekel annyira.

Nem volt rajtam bukósisak, nem is volt rá szükségem. Egyenesen utáltam, hogy az az otromba tökfedő elriasztja arcom bizalmas közelségétől a rendíthetetlen szellőt. Így most kihasználtam az alkalmat és hódoltam hóbortomnak, átengedtem magam egy felsőbb erő akaratának. És csak hogy megtudja a világ: IMÁDTAM! Nem tudnám megfogalmazni azt az érzést, sehogy sem tudnám eléggé kiterjeszteni fogalmát, ahhoz, hogy más is megérthesse. Ezt érezni kell, és én élveztem ezt a tudatot.

A nap minduntalan magasabbra hágott és én tudtam, nem szép tőlem amit teszek, mégsem mondtam ellent Andrewnak. Pedig ahogy én érzékeltem a helyzetet, bármikor szólhattam volna neki. Egy szó elég lett volna és gondolkodás nélkül hazavisz. Azonban én nem akartam hazamenni, nem akartam ezt az élményt elszalasztani, és nem is tettem.

Boldogságomban már majdnem kitártam karjaim és ordítva közöltem volna boldogságom szerte a szélben, de ekkor Andrew lassított. Ráérősen siklottunk, alattunk a kerekek

szelíden gurultak, egyre lassabban. Kinéztem feje mellett és egy ponyvát pillantottam meg két fa között kifeszítve. Összeráncolt szemöldökkel vizslattam a lepedőszerű anyagot, de sehogyan sem tudtam rájönni, mi lehet az. Tehát inkább nem is törtem magam.

A motor leállt és én csak vártam. Még mindig szorosan öleltem Andrew-t és azt gondoltam, rám fog szólni, szálljak már le végre. De ehelyett hátrafordult és rám mosolygott.

Gyönyörű, füst színű tekintetét az enyémbe vájta, de nem szólt egy szót sem. Én sem beszéltem, nem is bírtam volna. Szerencsére ezt Andrew megoldotta. Gyengéd lökéssel ösztökélt a leszállásra, én pedig szót fogadva néma akaratának lemásztam és pár lépésnyit hátrébb is léptem. Érdeklődve szemléltem a környéket, mely ismeretlenül tárult elém, mert bár imádom az erdőt - az én erdőmet -, itt még nem jártam.

A fák tömzsibbek és öregebbek voltak, nagyobb közökben álltak, mint a mi környékünkön. Tettem egy lépést. Az erdő mégis szólt hozzám. És még egyet. Ismeretlen dallamot suttogott a fülembe. Majd ismét. Mézédes, fülbemászó éneke rabul ejtett, és ezen kívül minden mást ki is zártam. És megint. A magány többé nem volt ismerős számomra, és az elhagyatottság keserű emléke is tovalibbent. Tettem egy újabb métert. Önmagam voltam. Majd egyre többet. És semmi sem számított már. Nem álltam meg. Nem fájtak a sebek, nem voltam bosszús Doug miatt és teljesen elfelejtkeztem Andr... Andrew!

- Andrew! - fordultam meg és mondtam ki ezúttal hangosan. Hangom egy selyemsál könnyedségével lengedezett a fák törzsei között. Hajladozott, olykor megtört itt-ott, de mindig újra éledt. Azonban Andrew-t még mindig nem hallottam, egy apró jel sem utalt arra, hogy a közelben volna, hogy itt lenne velem. Talán soha nem is volt.

- Te hülye! Idióta! Hogy jutott eszedbe ilyen messzire eljönni? Ráadásul pizsamában?! Az eszem megáll tőled! - beszéltem magamhoz fennhangon. Eszementségem nem volt újdonság a számomra, én már megszoktam. Gyakran ültem ki a szobám ablakmélyedésébe és a tájat nézve beszéltem magamhoz. Az időm többségét ezzel töltöttem, hiszen mit tudnék még csinálni? Azért az embernek nem mindig van kedve kimozdulni, méghozzá egyedül!

- De ez most mindegy, előbb találj vissza Andrew-hoz, aztán ráérsz gondolkodni! - szóltam ismét hangosan magamhoz. - Ahj! - sóhajtottam hangosan mikor már öt perce gyalogoltam a másik irányba.

- Ennyit azért csak nem jöhettem! Lehet, hogy a másik irányba kellene mennem, igen, az lesz a jó út. - biztattam magam kevés reménnyel. Tudtam, ha hamarosan nem találok vissza a motorhoz cinikus énem kerekedik felül rajtam és elindulok haza azzal a tudattal, hogy álmodtam az egészet. Még hogy valaki pizsamában kirángasson a házból és motorral az erdőbe vigyen? Baromság. Kevés jókedvvel látott el pillanatnyilag a sors, így nem igazán értékeltem mikor valaki a szemembe világított és a nevemet ordította. Már majdnem lekiabáltam a fejét, hogy mit képzel ő, kicsoda? Amikor is Andrew-t fedeztem fel az idegen személyében. Mivel bosszankodó állapotban talált nem csoda, hogy nyers kérdésére fagyos hangon válaszoltam.

- Sam mégis mit képzelsz, hogy csak úgy elindulsz az hajnalban egyedül az erdőben egyedül? Megőrültél? - kelt ki magából. Kiabálása felrázta az erdőt, az élet mocorogva, ijedten vagy épp türelmetlenül indult el egy pillanatra. Itt-ott még fellelhető volt némi zaj, de elhanyagolhatóvá vált egy perc múlva.

- Semmi közöd ahhoz, hogy én mit csinálok, tehát jobb lesz, ha bele se kezdesz a hegyi beszédbe, mert nem nagyon érdekel! - néztem vele farkasszemet, csak hogy míg az ő szeme izzott, addig az enyém jegesen csillogott. Nem tudtam hova tenni a viselkedését, ahogyan a sajátomat sem. Itt voltunk ketten az erdőben és azon veszekedtünk, hogy egy kicsit elkószáltam, de hát istenem. Ebbe csak nem hal bele egyikőnk sem. Legalábbis reméltem. Semmi erre utaló jel nem volt.

- Chö! Hihetetlen vagy! - pillantott rám mogorván, miközben vizsgálódva nézett körül az erdőben. Biztos egy hozzám vágható tárgyat keresett, hát mit ne mondjak, én is megdobtam volna őt.

- Még hogy én? Nem tudom ki cipelt az erdőbe, és csak úgy megemlíteném, iskola előtt, hogy motorozzunk egyet. Tiszta hibbant vagy! - vágtam a vejéhez.

- És ki volt az, aki bárminemű kérdés nélkül magától jött?

- Háát..., én inkább úgy mondanám vonszoltál! De sebaj, mondjuk egy orvossal megnézethetnéd magad! Igazán rád férne! - kiabáltam utána mikor hátat fordított nekem és elindult visszafelé. Utolsó mondatomra azonban megfordult és elszánt kifejezéssel arcán, hatalmas léptekben közeledett felém.

Megérezvén vesztemet kezdetem el rohanni az otthoni papucsban, és bár szúrta a talpamat az aljnövényzet, rendíthetetlenül rohantam tovább. Az erdő egyre világosabbá vált, mi azonban csak körbe-körbe futkároztunk. Megkerülve egy fát, átugorva egy gyökeret, kikerülve egy mélyedést. Egyszer azonban míg hátra lesem a vállam felett, felbuktam egy gyökérben és gyönyörű tíz pontos pofára esést produkáltam. Andrew tőlem pár lépésnyire fékezett le és éktelen röhögésbe kezdett. Lekicsinylően tekintetem fel rá, ettől azonban csak még jobban röhögött. Ugyanis nem vettem észre, hogy egy falevél ragadt az arcomra, mintha csak idióta viselkedésem próbálta volna kihangsúlyozni. Lenéztem a földre, amin ültem, aztán vissza erre a hahotázó bolondra. És tudtam.

Ismét éreztem arcomon a szelet. Lágyan a fülembe füttyentette titkait, és többé nem voltak kétségeim.

Hát ehhez most mit lehet hozzá szólni? Nekem sejtelemem sincs, de nektek legyen! :D

Üdv, PinBlue!

Boldog a viszontlátás?

Sziasztok!

Sajnálom, hogy nem rendszeres időközönként leplek meg titeket az újabb és újabb fejezettel, de nem mindig én tehetek róla! Tényleg sajnálom, de ezen nem tudok változtatni! Azonban köszönöm, hogy itt vagytok! Sokat jelentetek számomra!

Jó olvasást!

Mosogattam. Az éjszaka közepén megéheztem, most pedig a maradványokat takarítottam el. Nem olyan nagy dolog. Gondolataimba mélyedve locsoltam végig az edényeket a vízsugárral. Amint végeztem még kiöntöttem egy bögre tejet és cappucino porral elkeverve mikróba tettem. Beállítottam az időt és leültem egy székre. Néztem ahogyan forogva melegíti a pohár tartalmát. Ránéztem a számlapra, 5, 4, 3, 2, 1 és megállt. Csipogva jelezte nekem, hogy kész. De én nem mozdultam. Hirtelen nem éreztem magamban elég erőt hozzá, hogy fölálljak. Pedig most aludnom kellene, holnap iskola. Ugyan már, te nem az iskola miatt aggódsz, hanem a gondolatoktól rettegsz! Szólt hozzám belülről egy alattomos hang. Fogd be! Súgtam bele dühösen a langyos őszi éjszaka fülébe. És ő nem is válaszolt többet.

Fáradtan álltam fel és lépkedtem a mikró hullámú sütőhöz. Kivettem a bögrét és visszaültem a székbe. Hosszú szárú pizsama nadrágom a földet súrolta. A forró italt kortyolgatva néztem, hogyan suhan végig a járólapon, ide-oda. Élveztem ezt a kis játékot, gyerekes dolog volt, de elterelte a gondolataimat, és nekem csak ez számított. Mosolyogva néztem el az ablak felé melyen túl a hold világította meg esti világunkat. Nekünk szégyenletes patkányoknak. Nem éreztem az életemet eléggé összetettnek ahhoz, hogy egy patkányon felül nagyobbra értékeljem magam. Engem legalább nem lehet nagyképűnek nevezni. Nem is akartam az lenni.

Az árnyakkal teli rejtelmet néztem, mely magához vonzotta lényemet. Szinte fenyegetve közelített meg és kebelezett magába. Ellenben nem éreztem rettegést, sem kétséget. Tudtam, én az éjszakához tartozom, az övé vagyok, ahogyan ő is az enyém!

Álmodozva néztem a suhogó bagoly szárnyakat, melyek ketté szelik az ég pettyes lepedőjét. Az egy-egy apró, vagy épp panaszosan elnyújtott farkas üvöltését élvezettel hallgattam ki, mint egy szánalomra méltó tolvaj. Annyiszor hallottam már el-elfátyolosodó hangjukat, hogy szinte felismertem őket.

Így üzentek számomra, csupán egy vonyítás elég volt, és én értettem nyelvüket. Tudtam mit akarnak, mitől félnek, miért élnek, miért halnának meg. Lágy suttogásként kúszott fülembe gyászos imájuk. A távoli hegyek éjsötétje még biztonságot adott örök vándorlásuk helyszínének, de a hajnal fénye most elrettentő karmolásokat hagyott bizonyítékul.

Távoli dübörgés ütötte meg füleim, mely, mint villámcsapás, halálosan sújtott le. Szívem akadozva remegett meg, lélegzetem szilánkjai leendő jövőm képeiben mutatkozott meg. Néztem a jövőt, bár csak a semmit láttam magam előtt. Az üvegből kérdőn nézett rám egy arc, mely tudtam, majd egyszer hozzám tartozik.

A közel jövőt szerettem volna látni, reménykedtem a sikerben, de csak egy dolgot láttam. És ez aggasztott. Nem volt egy összefüggő esemény sem, csakis villanó képek és a közepén egy állandó tárgy. Hogy mi volt az pontosan, nem tudom. De féltettem. Életem adtam volna a biztonságáért.

Nem tudtam mi vár rám, de nem voltam ijedt. Nem, én rettegtem. A hajnal sugarai mind följebb és följebb nyújtózkodtak a hegy csúcsa felé, miközben a rejtély, kulcsát előlem eltemetve várt rám. Kereste a legmegfelelőbb alkalmat, mikor sújthatna le rám kegyetlenül.

A rejtélyesen morajló hang egyre közeledett, és én még mindig nem tudtam mit tegyek. Elfutni nem tudtam. Tehát maradtam. És tovább őrlődtem magamban.

Felhajtottam a bögre maradék tartalmát és a mosogató felé indultam, nem törődtem semmivel, csupán elmostam koszos poharam. Sóhajtva indultam az emeletről levezető lépcső felé. Az ajtó felé tartottam. Lökést éreztem a lelkemben, mely minduntalan az idegen felé űzött. Szinte kétségbeesetten vártam a bizonyosság apró, értékes csókját. Már az ajtó kilincsén volt a kezem, mikor fékezést és motor pörgését, majd leállását hallottam. Egy pillanatra megtorpantam, majd mégis felrántottam az ajtót, és kiléptem a sötétbe.

Egyenesen a szemembe nézett. Kissé balra döntöttem fejem és mélázva, kérdő tekintettel néztem őt. Érthetetlen volt számomra, hogy mit kereshet itt, miért és hogyan. A kétség, mint ezernyi lámpa, egyszerre gyúlt ki elmémben. Néztem frissen borotvált arcát és élénk, zavart mosolyát. És nem értettem. Nem tudtam felfogni, hogy vajon mit kereshet itt. Talán az ismertségünk miatt jött, talán megbánta, talán semmissé akarja tenni. És én nem is haragudnék érte.

- Valamit nálam felejtettél? - kérdeztem. Szándékosan nem voltam udvarias, túl akartam lenni rajta, minél hamarabb.

- Igen! Úgy tűnik egy igencsak értékes és számomra kedves dolgot hagytam nálad. És nélküle már nem vagyok magam, pedig nem rég találtam csupán.

- Igen?! És mi lenne az? Ha megmondod, gyorsan utánanézek és ha nálam van, visszakapod! Esküszöm!

- Sam! Először is, kérlek ne légy ilyen hivatalos, mert hülyét kapok! Másodszor pedig, biztos vagyok benne, hogy nálad felejtettem. Erre mérget vehetsz!

- És mi lenne az Andrew? Mi az a fontos dolog, ami megakadályoz abban, hogy hajnalban alvással próbáld elütni az idődet?

- Hát... én... nem tudom pontosan hogyan is fogalmazzam meg! - Nézett rám kétségekkel teli tekintettel. De én nem törődtem vele.

- Egyszerűen, azt talán még én is megértem. - Gúnyolódtam tovább.

Neheztelőn nézett velem farkasszemet. Egyetlen szemvillanás alatt azonban megváltozott arckifejezése és mély levegőt véve újra kezdte.

- Sam, én nem azért jöttem, hogy elrontsak egy barátságot, amit még el sem kezdtünk. De... - A többit már nem hallottam, figyelmem sértődötten terelődött más témára. Valóban azt mondta, amit én hallotta? Barátság? Valóban csak ennyit akar tőlem? De én nem akarom ezt. Nem leszek egy újabb őrült játékszere. Hiszen Doug is ezt csinálta. És mire mentem vele?, korholtam magam dühödten gondolatban. Már bántam, hogy egyáltalán kijöttem a házból, mert most már nem szaladhatok vissza, mint egy ijedt kislány. Nem, az nem én volnék. Egyszerűen nem engedné a büszkeségem. Nem bírnám elvi...

Gondolataimat Andrew szakította félbe. De ezúttal nem tudtam nem őrá figyelni. Túl jó módszere volt!

A kérdésekre szívesen válaszolok, mármint ha módomban áll! Bennfentes infókat azonban nem adok és nem is adhatok ki! Tehát kérem türelmetek, míg meg nem jön az új! További jó reggelt/napot/estét! Ja, és jó kínlódást!

Üdv, PinBlue!

...és valami csak most kezdődik!

Mivel már jócskán nem érdekel az, hogy olvassák-e a blogom, ha nem akartok nem írtok véleményt. Úgyis magam miatt írom és nem amiatt, hogy mások bírálják. Elegem van abból, hogy senki nem jelez vissza, tehát csak ennyi:

Szép napot!

Lassított, és az üres kocsitól néhány méternyire megállt. Leállította járművét, mely nem volt korszerű, azonban elhanyagoltnak sem volt mondható. Átvetette lábát a motor felett és felállt. Magas, izmos alakja izgatóan hatott rám. A bukósisakot levette és az ülésre helyezte. Felém fordult. Keskeny arcán sötét szemek trónoltak, melyek tűként vájták magukat kíváncsi és egyre zaklatottabb tekintetembe.

Így közeledett felém. Megnyújtott, méltóságteljes lépésekkel, ahogy csak egy harcból győztesen kikerült oroszlán képes. Járása energiát és türelmetlenséget hordozott magában, melyet a pajkos szellő üzent számomra.

Én még mindig a földön ültem, felhúzott lábakkal és törött szívvel. De amint felém lépdelt, mintha valamiféle erő teljesedett volna ki bennem. Bent, mélyen, eltemetve. Egy fájó ponthoz közel. Azonban mindez még kevés volt a múlt elfelejtéséhez. Egyenlőre minden annak tűnt volna.

Csendben lépdelt elém addig, míg egy lépésnyi távolságba nem került hozzám. Ott megállt és elém guggolt velem szemben, szememmel egy vonalba került.

Mosolytalan arcán a kiemelkedő arccsont komolyságot kölcsönzött férfias megjelenéséhez. Rekedtes, komoly hangon szólt hozzám:

- Van valami baj?

Furán néztem rá. Nem értettem a viselkedését, hiszen nem is ismer, ahogyan én sem őt.

- Nincs semmi baj! Hamarosan itt lesznek segíteni. - Füllentettem, azonban az arcomra száradt könnyek megcáfolták kijelentésemet.

- Persze! - Mormogott. - Meg fogsz fázni!

- Nem, nem fogok! - Néztem dacosan örvénylő tekintetébe.

- Ahogy gondolod! - Nézett még mindig tűnődve.

Hosszú csend következett, melybe csak egy-egy madár kétségbeesett rikoltása zendült bele. Elgondolkodva tekintettem mogorvának tűnő, de mégis figyelmes látogatómra. Kíváncsivá tett.

- Miért érdekel ez téged?

- Nem tudom, fogalmam sincs. - És lassan elmosolyodott. Ahogy ajka kedves görbeségbe hajlott, úgy akadt el a lélegzetem. Nem tudtam az okát, talán nem is számított.

Néztem kedves tekintetét, egyenes vonalú orrát és mosolygó ajkát. Azután már csak a száját néztem. Kis idő múlva észrevettem kétértelmű viselkedésem és zavartan néztem félre.

- Ki vagy te? - Kérdeztem, hogy eltereljem figyelmét idióta viselkedésemről.

- Andrew Ferré. És téged hogy hívnak? - Kérdezte miközben leült mellém a földre, hátát autómnak vetve. - Nem gond?

- Nem persze, foglalj csak helyet! Van bőven. - Mosolyogtam hosszú idő után szívből jövően. - Samantha West vagyok.

- És mit keresel ezen a kihalt helyen Samantha West? Találkozód lesz? - Kérdezte tréfásan.

- Nem, haza felé indultam. És te? Mi járatban errefelé?

- Látogatóba jöttem az nagynénémékhez. Itt laknak, nem messze. Nem tudod véletlenül merre? Nem vagyok idevalósi! - Kérdezte félszegen végig a szemembe nézve.

- De, talán! Hogy hívják őket?

- Mary Beth és Frank Dread. - Arcomról a mosoly fagyottan omlott le.

- Igen. Tudom hol laknak. - Néztem el róla a másik irányba. Az nem lehet! Most mit csináljak? Te jó isten. Tényleg a rokonuk ez a jó fej srác? Nem hiszem el.

- Mi baj? Úgy sejtem nem vagy velük valami jó viszonyban.

Felálltam és lesöpörtem a farmerom. Megtörten néztem le rá.

- Legyen neked, Andrew Ferré annyi elég, hogy nem lenne kellemes a viszontlátás. Egyik oldalról sem. - Nem vártam meg válaszát. - Most mennem kell! Örültem a találkozásnak! Viszlát!

Már nem érdekelt, hogy bunkó vagyok vele, amiért nem igazítom a helyes irányba. Utam az erdő felé vitt. Még hallottam kiáltását amint szólít: - Samantha! De nem fordultam vissza.

Utolért és elém lépett, belenézett elgyötört szemeimbe. Talán ez akadályozta meg abban, hogy erőszakosan kérdezze meg. Talán más. Lehet, hogy csak tétova volt. Aztán mégis megszólalt:

- Sam! Mi történt? - Ezt már nem bírtam volna sokáig, tehát azt tettem, ami a legkézenfekvőbb volt.

- Andrew! Felejtsd el! Nincs semmi! Engem is felejts el, ne is akarj megismerni.. Úgy sem lenne értelme az egésznek.

Kiléptem mellette és lépteim ismét az ösvény felé vittek. Ezúttal nem jött utánam. Nem is bántam. Reménykedtem benne, hogy megfogadja tanácsom és elfelejt. Még ha ez fájt is nekem.

Ő más világban élt. A valóságban. Én a lelkem és múltam szörnyeitől rettegtem, nem pedig az élettől. És ez így volt rendjén. Ő egészen más. Nem az én oldalamon áll, hiába is gondolná úgy. És ebbe... bele kell törődnie. Ahogyan nekem is.

Zaklatott gondolatoktól kísérve vergődtem a kihalt, üres erdőn. Csupán néhány állat bújt meg a dús lombok, bokrok, talaj rejtekében. Hallottam egy magas fa odújának békésen szuszogó lakóit. Belestem a titkos lyukba és négy édesen durmoló szürke mókus kölyköt pillantottam meg. Halkan, meghitten sóhajtoztak álmukban, mintha csak egymást szerették volna meggyőzni szendergésük valóságáról.

Csodálkozva álltam. Hiszen az ember mennyivel fejlettebb? Mennyivel lehagyta maga mögött az állatokat a technológia fejlődésével, és mégis. Az ember nem képes ilyen feltétel nélküli bizalomra és szeretetre. Nem éli meg azokat a dolgokat, amik valóban számottevőek lennének az életükben. Az állatok bíznak, az ember erre ma már képtelen. Lehet, hogy soha nem is volt képes rá.

Lassan távolabb lépkedtem és elindultam haza. Nem tudtam mi történik velem majd a jövőben, illetve nem mindig. De azt tudtam, hogy Andrew Ferré -t nem most láttam utoljára.

Muszáj volt valami pofont adni a mosolygó arcnak.

De a következő fejezet meglepően furcsa lesz. Én már várom! :D

Üdv, PinBlue!

Valami véget ér...

Sziasztok!

Köszönöm az előző kommenteket! Igazán jól estek! Remélem ez a fejezet is tetszeni fog!

Jó olvasást! Üdv, PinBlue!

Sűrű köd ereszkedett körénk. Eközben idegességemben összeszorított fogakkal és ökölbe szorult kezekkel néztem Douggal farkasszemet. Mint az ugrásra kész vad, elképesztő energiát éreztem a tagjaimban. Szinte megrészegített.

Akárcsak a zabolátlan, kiéhezett dögevők úgy ölelte körül lábamat a sűrű ködfátyol. De ez engem nem riasztott meg. Sőt, most éltem csak igazán.

Minden lélegzetemmel több féktelenséget fedeztem fel magamban. Többé nem voltam a drága Sammyke, nem féltem a tegnaptól, a mától, de még csak a holnaptól sem. A veszedelem és a dicsőség közötti szakadék szélén álltam, és nem találtam olyan indokot, mely vissza tudott volna rángatni a racionalitás talajára.

Egészen felszabadultam, talán az engem tartó láncokat is letéptem, nem bántam. De még messze voltam a boldogságtól.

Douglas szemeiben a félelem tüze égett, amit a rettegés parazsa tartott melegen. Én nem értettem semmit, de jól éreztem magam, és számomra ez volt a lényeg. De azt nem mondom, hogy nem undorodtam magamtól. Saját magamtól is megijedtem.

- Sam! Kérlek... nem történt semmi. Nem kell úgy a szívedre venni. Én... - félbeszakítottam.

- Doug! Most menj innen! - Mondandóm a légbe szállt, csupán belülről hallottam a saját hangomat, a fülem bedugult. Reszketve hátráltam tőle, valami fájt. Szinte széttépett, belülről marcangolt az a valami, mely véres pofával hempergett most már kétségbeesett lelkem maradványaiban.

- Sam! - Ezúttal a hangja aggódást tükrözött.

- Azt mondtam takarodj! - Üvöltöttem és én szaladtam el. Nem bírtam tovább. Mint a szabadon eresztett vad, kétségbeesetten menekültem a rám várakozó iszony elől, de hiába tettem. Én magam voltam az. Nem tudtam hová futni, esélyem sem volt.

Az embereket lökdösve törtem magamnak utat, nem érdekelt, hogy ki kerül az utamba, el kellett tűnnöm. És azt tettem, ami a legkézenfekvőbb volt. Autóba ültem.

Nem állítom, hogy jól tettem, de meg kellett tennem, szükségem volt rá. A levegőt még mindig ziháltan szívtam magamba, majd fújtam ki, de a gondok nem távoztak. Sőt, minél jobban igyekeztem elkerülni őket, annál többen voltak.

A még mindig körülöttem lengő fehér köd nem akart oszolni, nem hagyott nekem nyugtot. Tehetetlenül hajtottam tovább hazafelé, mely, bár már rég az otthonom, nem éreztem féltő karjait magam körül. Sosem ölelt magához, mint rég látott lányát, sosem adott biztonságot és sosem vette a fáradtságot, hogy befogadjon. Egyszerűen csak úgy volt. De ennek így kellett lennie.

Majd gondolataim Jimmy és Laura felé vették az irányt. Reménykedtem, hogy nincsenek otthon, nem akartam, hogy így lássanak. Nem akartam magyarázkodni, nem értenének meg. Vagy ha mégis, félnének tőlem, azt pedig nem viselném már el. Tehát nem mondom el nekik! - , határoztam el gondolatban. - Még nem!

Amióta a szüleim meghaltak, semmit nem tettem azért, hogy bárkit is boldoggá tegyek. Négy év pedig hosszú idő, hiába röpülnek szélsebesen a homokóra szemei. És én belefáradtam ebbe, a várakozásba. Egy fa felé kormányoztam az autót.

A másodpercek megnyúltak és minden pillanat egy örökkévalóság élethosszával maradt mellettem. A fehér köd most szinte óvón ölelt magához és valamilyen fajta melegség áradt belőle. Mosolyogva, lehunyt szemekkel vártam a becsapódást, ami nem jött el.

Vágytam a nyugalomra, a megértésre, a szeretetre, a túlvilágra. De nem jött értem a halál, nem vett a szárnyai alá. A mosoly már rég lelohadt merev arcomról. Dacosan néztem a kiürült tankot jelző műszerfalra.

Mélyen, fáradtan sóhajtottam, kikapcsoltam a biztonsági övet és kiszálltam a kocsiból. Nem vágtam be az ajtót, nem rúgtam a kerekekbe, nem kezdtem el káromkodni, nem csináltam semmit. Csupán lemondó, reménytelen tekintettel meredtem a távolba. Az ajtónak vetettem a hátam és reszketeg sóhaj közepette lecsúsztam a nyirkos aszfaltra. Ezen az úton nem sokan járnak, tehát nem csináltam problémát abból, hogy esetleg valakit akadályozok.

Szívem erős és nyugtalan ritmusú táncba kezdett. Nem értettem a jelentését. Mikor felpillantottam félve vettem észre, hogy a köd tűnő látomásként olvad a levegőbe. Kétségbeesetten kaptam utána, de a semmit markoltam. Egyre távolabb sodorta tőlem a szél, én pedig ijedten futottam egyetlen menedékem szilánkjai felé, de elkéstem. Örökre eltűnt.

Fáradtan botorkáltam vissza az autóhoz. Ordítani tudtam volna a belülről tépdeső fenevad miatt. Fejem a vállam vonalába süllyedt, így gubbasztottam a földön, mint egy szerencsétlen földönfutó. Úgy is éreztem magam.

A játékos szél azonban nem hagyott nekem nyugtot. Minduntalan a lehetetlennel hitegetett, most azonban nem üresen csengő eséllyel mutatkozott meg előttem. Mást sodort felém. Egy motor hangját. Vele együtt pedig egy idegen közeledett felém.

Aki nem sokára mindennél többet jelentett számomra.

Égető érzéketlenség

Sziasztok!

Mivel a blogot már senki sem olvassa, így tehát magam szórakoztatására írtam, de nem bánom, kissé megkönnyebbültem! Azért ha valaki erre tévedne, remélem tetszeni fog neki. Elvégre, a remény hal meg utoljára.

Jó olvasást!

A halk berregés megnyugtatott. Bár révedten ültem a szalon egyik székében, nem éreztem félelmet. A fizikai fájdalom már rég nem érdekelt. De a lelkem sajgott.

Minden egyes másodpercben 210 tűszúrást ejtett a bőrömön, de én szinte nem is éreztem. A belsőmön nagyobb lyuk tátongott. Foltozott és megfakult volt, minden percben egyre nagyobb és nagyobb. És sosem volt elegendő gyötrelem benne, nem éreztem a végét. Talán még nem vagyok elég közel hozzá. Talán sosem leszek.

De itt vagyok, egy olyan helyen, ahol senkit sem érdekel, hogy ki vagyok, mit akarok az életemmel kezdeni vagy miért vagyok itt. Egyszerűen végezték a dolgukat, és ez megfelelt nekem is. Nem akartam, hogy tudjanak róla. Nem akartam, hogy megértsék, hogy esetleg egy parányi szeletkét is megérezzenek belőle. Ez, nem az ő dolguk.

Hanem az enyém, egyes egyedül az enyém. És senkivel sem akarok rajta osztozni.

Nem önzőségből, inkább... reménytelenségből. Nekem ez jutott, ezt kell elviselnem, de nem fogadom el. Arra képtelen lennék.

Harcolni fogok ellene, és nem hagyom magam végleg eltiporni. Az nem én volnék.

De hogy ki is vagyok én valójában? Kit látok magammal szemben a fali tükörben? Mi a valóság?

Egy kétségbeesett gyerek. Igen. Ilyen egyszerű. Egy gyerek, aki rögtön a menedéket keresi minden sötét sarokban, akinek már nincs is semmi mása. Csak egy eltékozolt élete. Egy ördögi kör részese vagyok, semmi több.

És ez talán így volt megírva. Talán nekem nincs följegyezve a híres-neves Happy end. De nem bánom. Mint ahogy azt sem, hogy élek. Nem tudom elképzelni, hogy egy nap nem ébredek fel többé, hogy nem érzem arcomon a simogató szelet, hogy többé nem érint az eső csípős, féltő csókja.

Vajon a halál milyen érintéssel szüntetné meg bennem a dobogást? Kínkeserves, lassú és felszínes, érzéketlen vagy fájdalommentes mélyrehatósággal küzdene ellenem? De az is lehet, hogy kár ezen gondolkodnom, hogy nincs semmi értelme. Hogy talán...

- Sam! Kész van. Tűnés! - mordult rám az a srác amelyik eddig békés némaságban tűrte letargikus létem.

Szemébe néztem és felálltam. A pulthoz siettem és fizettem, sürgősnek éreztem, hogy minél előbb a szabadban legyek. Amint kiértem mély lélegzettel háláltam meg a hűs, szúrós levegőt. Igencsak lejjebb szaladt a higany létráján az érték, pedig még csak október eleje volt.

A forgalmas utcán végig pöfékelő csotrogányok és csúcs minőségi csoda járgányok ellepték az út játszóterét. Hiszen nem csinálnak semmi mást, minthogy mindig azt teszik, amit egy "felsőbbrendű" ember mond. Pedig mind egyenlőek vagyunk. Így születünk mindannyian, ártatlanul.

De a mai életben már semmit sem mond az a szó, hogy egyenlőség, hiszen az egyik ember hülyébb a másiknál, senki sem ért meg semmit, a saját szaván kívül. Ilyen az élet. El kell fogadni.

Még egy percig ácsorogtam a csontig hatoló hidegben, azután az autóm felé vettem az utam. Haza akartam menni, megpihenni és csak úgy lenni.

A cipőm orrát néztem és így mentem, mint egy névtelen kísértet. Tökéletesen alakítottam, csupán az egyik lábam tettem a másik után, bal, jobb, bal, jobb, bal... s egy másik pár láb került a látómezőmbe, felpillantottam.

Egy kék dzsekis bunkó paraszt volt, ismeritek? Teljesen biztos vagyok benne. Pedánsan zselézett haj, melyet a tornádó sem tudna elrontani, divatos farmer és cipő. Olyan mosoly, amilyet csak a kölyök kajmán tudna utánozni. Még mindig nem jöttetek rá? Hát akkor megsúgom, de csak halkan: Douglas Dread.

Csücsörített miközben felhúzta a szemöldökét és gúnyos pillantást vetett fázósan összehúzott kedvenc, kopott pulóveremre. Talán azt hitte utcára kerültem? Hát csak higgye, nem érdekel. Biccentettem felé és el akartam mellette lépni, de nem engedett. Sötét pillantást vetettem rá és megkérdeztem azt, ami egyáltalán nem érdekelt:

- Mit akarsz Muksó?

- Tőled? Semmit. Csupán nézem, hogy milyen szánalmas vagy. - és aljas tekintettel újra végig mérte külsőmet, melyen egy koszos tornacsuka, egy kissé kopott fekete farmer és egy szürke pulcsi volt.

- És mondd csak el kérlek, hogy miért lennék én szánalmas?

- Egy rohadt rocker vagy, némi emós beütéssel és még csak arra sem veszed a fáradságot, hogy mindezt elrejtsd! - ugatott az arcomba ez a tébolyult divatmajom. De ezt kár volt.

- Honnan a francból veszed te vagy egyáltalán bárki más hozzád hasonló tuskó, azt a bátorságot, hogy akár csak egy békát becsméreljen. - Sziszegtem neki. Nem tudtam uralkodni magamon, folytattam. - Pont te? Aki egy haszonleső, nagy képű, tahó, egoista... - És megcsókolt. Teljesen ledermedtem. Nem tudtam mit tehetnék, hogy megszabaduljak tőle. Várjam meg míg végez vagy lökjem el magamtól? A második lehetőség csábító volt, de maradtam az elsőnél. Így hát vártam. Közben nyelvével befurakodott a számba és a vírusait átültette belém. Azt hittem elhányom magam.

Mivel már vagy két perce "csókolt" és még mindig nem viszonoztam, abbahagyta, biztos megérezte, hogy nem is fogom. Elhúzódott tőlem, én pedig csak erre vártam.

Hátra húztam az öklöm és ütöttem, szinte kirázott a hideg az élvezettől, amikor meghallottam a halk, ritmusos roppanásokat, majd a fájdalmas üvöltést. De szerintem ő már kevésbé élvezte. Én viszont annál inkább.

Orrához kapta a kezét, de hiába is várta, vér nem folyt. Ezt mélységesen sajnáltam. Kezdek kijönni a rutinból. Micsoda szégyen.

Azonban a hangos vinnyogásra sokan felénk pillantottak, utálom a tömeget. Kikerültem és folytattam az utam, azonban mintha csak az ösztönöm súgta volna, megálltam, balra húztam a fejem és jobbra pillantottam. Sejtésem beigazolódni látszott, Muksó kis híján visszaütött. És ezt a becsületem nem hagyhatta. Szembe fordultam vele és ismét belenéztem gyűlölettel átitatott tekintetébe. Lustán elmosolyodtam.

De ami ezután történt, azt még én sem sejtettem előre.

Ha csak egy szóval is illetné valaki, tudnám, hogy nem vagyok teljesen bolond, amiért magamhoz beszélek! :)

Üdv, PinBlue!

Hirdetés!

Kedves blogolvasók!

Mint láthatjátok ez egy hirdetés, ami Gubi-Vicky blogjára csábítja a népet! Mindenkit szeretnék megkérni arra, hogy nézzen el arra, mert fontos, sok mindenről maradnátok le! Előre is köszönöm az író, és a saját nevemben! Jó szórakozást!

Üdv, PinBlue!