Sziasztok!
A történet most nagyon kikívánkozott belőlem, így csak egyet tehettem: "leírtam" az eseményeket! De hogy ki hogyan fogadja majd, azt nem tudhatom, és hogy ezt kideríthessük:
Jó olvasást!
- Trev! Te meg mit keresel itt? - Nem hittem a szememnek. Öblösen felnevetett, majd eltolt magától, hogy a szemébe nézhessek.
- Sam, azért ne légy ilyen őszinte! De ha nem akarsz látni, már itt sem vagyok. - Szemében a móka csillagszórója pattogzott, írisze örvényében pedig a biztonság egy különös keveréke kavargott, hiszen úgyis tudta, hogy örülök neki. Így csak egy valamit tehettem.
- Hülye! - Mondtam és ellöktem őt magamtól. Mondjuk, ha az igazságot szeretném elmondani, akkor magamat löktem el tőle, mert túl biztosan állt a lábán. A francba.
- Ezen még gyakorolj! - Kacsintott rám. Hangosan fújtam, de közben alig bírtam leplezni mosolyom.
Kilépett mellettem és üdvözölte a többieket is. Ezt bírtam benne a legjobban, nem riadt halálra, ha egy karcolást szereztem, hanem kiröhögött, amiért béna voltam. Fejcsóválva mentem utána, de amint közelebb értem, sutyorgásuk elhalt, és mindannyian furcsán tekintettek rám. Gyanakvásom ismét fellángolt és a leggyengébb láncszemre pillantottam, Jimmyre. Ő volt az, akit bármire rátudtam venni, de ezt nem sokszor használtam ki, csupán néhány milliárdszor. Azonban ahogy fapofájukra néztem, rájöttem, hogy nem kell sokat erőlködnöm majd, így inkább csak megköszörültem a torkom és várakozón rájuk pillantottam.
Miután még félperc múlva is ugyanúgy álltak és nem állt szándékukban ódákat zengeni, így rápillantottam képzeletbeli órámra, egy ásítást imitáltam és keresztbe fontam a karjaim. Vártam.
Ők azonban vagy nem figyeltek vagy nem fogták fel az üzenetem, mert továbbra is csak sandán néztek rám, de nem szóltak egy szót sem. Így aztán bevetettem végső fegyverem, felhúztam a szemöldököm és még gyanakvóbban pillantottam rájuk. De ezzel sem értem el semmit, tehát inkább megkérdeztem:
- Nincs valami amit el szeretnétek mondani nekem?
Egymásra pillantottak és elmosolyodtak, végül Laura szólalt meg.
- Sam, drágám, Trev egy kis időre ide költözik, ugye nem bánod?
Hogy bánom-e? Most komolyan! Hogy bánom-e?! Ezeken átment egy vonat és elcsórták az agyukat, mikor épp martinit ittak? Mivel még mindig nem szólaltam meg, így diplomatikus mondatba foglaltam válaszom.
- Hogy a picsába bánnám? Ez az eddigi legjobb ötletetek, komolyan! De várjunk csak! - Egy pillanatra megtorpantam. - Mennyi időről is lenne szó?
- Még nem biztos, de úgy tűnik, hogy egy hónapig. - Nézett hamiskásan szemembe Trevor.
- Az fasza! - Vigyorogtam, mint egy hülye, majd valamennyire kijózanodtam. - Jó, oké, most pedig ha nem bánnátok, akkor én zuhanyoznék egyet, mert a kórház az valami borzasztó volt. - És beoldalogtam a nyitott ajtóig a verandán át. Cowboyjal most nem törődtem, majd beteszik a helyére, nem nagy ördöngösség.
A zuhanyt a forró csapra bíztam, ugyanis utáltam a hideg vizet, de rohadtul. A frász kerülget attól, hogy csupa libabőrösen álljak a fürdőben. Hajamra is csurgattam egy keveset a vízből, majd némi sampont nyaltam rá. Isteni volt. Testemen újra végigfuttattam a forró sugarat miközben fejem bőrébe dörzsöltem a habot. Neki támaszkodtam a csempének és gondolkozni kezdtem. Örültem, hogy itt van a nagybátyám, de valami sántított.
- Valamit titkolnak előlem! - Mondtam ki hangosan, hogy aztán kiköphessem a vizet, amit a számba locsoltam. Próbáltam rájönni, hogy vajon mit kereshet itt. Hogy mit akar itt, a birtokától távol. De valahogy nem akart összeállni. Még egyszer, gyorsan átgondoltam a helyzetet, de aztán annyiban hagytam. Elvégre mindenkinek vannak titkai. Nekem is. Én mondjuk el szeretném őket mondani, de valahogy sosem jön össze, mintha valami akadályozna. Tovább nem töprengtem rajta. Elzártam a csapot és kicsavartam hajamból a vizet. Fogtam egy törülközőt és átdörgöltem vele a hajamat. Törölközőbe csavartam és feltornyoztam a fejem tetején. Fogtam egy másik törölközőt is, azt a testemen húztam végig és szárazra töröltem magam vele. Belebújtam a bolyhos köntösömbe és elárasztott a pillanatnyi béke. Mélyen magamba szívtam a friss tavasz illatát és elbódultam tőle.
A pára még ott terpeszkedett a tükrön, de nem foglalkoztam vele. Kiléptem a fürdőből a folyosóra és a szobám felé vettem az irányt. A ház úgy volt berendezve, hogy mindenkinek kényelmes legyen. A földszinten volt az előtér, a nappali, a vendégszoba, a hozzá tartozó fürdőszoba, a könyvtár és egyben dolgozó szoba és a terasz. A következő szinten volt Lauráék szobája, hozzá egy fürdő, a konyha és a mosókonyha. A második szint és egyben tetőtér pedig az enyém volt. Ott található a szobám, a fürdőm, a hátsóudvarra néző erkélyem és a garázshoz vezető lépcsősor. Persze a földszintről és az udvarról is el lehetett jutni oda, de én használtam legtöbbet a garázst, így nem rég, építettünk ide egy lejárót. Ja, és persze a pince. A pincében tartottuk a régi házunkból való cuccokat. Mivel feleslegesnek éreztük, hogy legyen egy házunk, amit csak porosodásra használunk, így az anyuékkal közös régi házunkat eladtuk. Most pedig egy nagy, külvárosi, családi házban laktunk, mert nem akartunk elhagyni a várost, és mert szeretjük ezt a helyet. És különben is, a Scar és a West család sosem hátrál meg. Benne van a vérünkben a büszkeség.
- Tudod, azon gondolkodom, hogy...
- Jé? Te olyat is tudsz? Vagy ezt eddig csak erősen titkoltad! - Mosolyogtam édesen Trevre.
- Nem, Sammyke! Csupán arra, hogy miért vagy olyan csúnya és hogy tudják elviselni a többiek, hogy veled mutatkozzanak? - Nevetett fel harsányan.
- Kac-kac-kukac! Rohadt vicces vagy édesem. - Néztem rá lenézőn. De nem bírtam ki és én is elnevettem magam. - Tudod, Jimmy legalább okos, elvégre még mindig a jogász szakmában mozog, de te?
- Nos, inkább ne is beszéljünk akkor a te jegyeidről az iskolában. - Kezdett el piszkálni Laura.
- Laurie, ugyan, nem hiszem, hogy téged is érdekelt volna a matek vagy a töri, úgyhogy kérlek ne szekírozz.
- Sam, nem akarok beleszólni, de tudtommal Laurának pont ezek voltak a kedvencei. - Szólt bele a témába Jimmy is, mire felesége csak bólintott.
- Miből lesz a cserebogár?! - Böktem ki a költői kérdést.
- Ó, hát a pajor kukacból! - Döbbenten kaptam a fejem Trevor felé. - Tudod, én egy farmot szoktam igazgatni, így ez az, még ha nem is szándékosan, de ráragad az emberre. - Vont vállat.
- Egyébként kire hagytad a birtokot, amíg itt vagy? - Tette fel a kérdést Jimmy.
- Az egyik helybéli barátom azt mondta, vigyáz rá, amíg távol leszek, meg különben is, megbízok az ő embereiben, ahogy a sajátjaimban is.
- Hát, én nem tudom, hogy tudod rábízni egy kis híján idegenre azt a helyet. Meg ha már itt tartunk, mi a francot keresel te itt egyáltalán? Nem egy sétagalopp Kirklandtől Lexingtonig az út. - Néztem rá tűnődve.
- Tudod, mindig is finoman tudtál fogalmazni, drága unokahúgocskám! Ha pedig már ennyire érdekel, akkor azt keresem itt, hogy a gardedámod legyek erre az egy hónapra.
- Aham. Mi van?!
- Tudod, vigyázok arra, hogy nehogy össze tudd akasztani valakivel a bajszocskád, egy kis ideig. Amíg nem jössz tökéletesen rendbe.
- De én tökéletesen vagyok! Nincs semmi bajom. Olyan jól vagyok, hogy téged is fel tudnálak emelni. - Néztem rá elképedve.
- Sam! Félreértesz. Nem a fizikai erőnléted miatt aggódunk. Az orvosok...
- Az orvosok lószart se tudnak. Még csak azt sem tudták megállapítani, hogy mi bajom van. - Meghallgatott, majd mondta tovább. De most már türelmetlenebbül folytatta.
- Az orvosok szerint lelki kimerültség miatt ájultál el. És ahogy kiderült, annak a nyomorult Dread srácnak is köze volt hozzá. Így, akárhová is mész, én ott leszek. Ha tetszik neked, ha nem!
- Ezt nem tehetitek velem! - Felpattantam és róttam a köröket, immár felöltözve a nappali padlóján. Közben pedig motyogtam. - Nem, ilyen nincs. A picsába, ez nem lehet.
- Sam, ne akadj ki!
- Nem, én egyáltalán nem akadtam ki! Csupán felhúztam magam. De rohadtul, ha már kérdezted!
- Ne hisztizz már, az istenit! - Mordult rám Trevor. Megdermedtem a lépés közben és oldalra pillantottam, hogy megbizonyosodjam felőle, tévedtem. De nem. Távolról sem. Éreztem, hogy újabb szilánk pattan le valóban törékeny szívemről. Még sosem láttam őt dühösnek, főleg nem rám. Mikor megszólaltam, reszketett a hangom, mégis érthetően csengett.
- Mit is mondtál Laura, nem régiben? Mindennek meg kell találni a méltó befejezését! - Rájuk néztem, de éreztem, hogy a könnyem már lefelé szánkázik arcomon. Rajtuk pedig ugyanazt az elképedést fedeztem fel, amit Mr. Louis-on nem régiben. Nem törődtem vele. - Úgy látszik, mi mindig megtaláljuk!
A szobára nehezedett mondandóm és jégveremmé változtatta azt, mert úgy éreztem, a szavak megfagytak a levegőben a feszültségtől.
Hát ezt már én se hiszem el. Mi az, hogy mindig ilyen siralmas a befejezés?! Hm. Most már ideje lenne ezen változtatnom, nem gondoljátok?
Üdv, PinBlue!
