Békétlen pillanat

Sziasztok!

Bocs a folytonos halasztásért, de nem igen tudok rajta változtatni, sajna ez van! :( Nos, nem akarok senkit sem föltartani, úgyhogy itt a kövi!

Az író utószavai: Jó olvasást!

Ő is engem nézett. Ugyanazzal a kíváncsi és bosszankodó tekintettel, mint idejövetele első napján. De szeme mindezek ellenére is titokzatos, óvatos maradt. Nem volt benne semmi érdeklődés csak mintha én lennék a legizgalmasabb játék errefelé. Ez az eléggé nagy ellentét elgondolkodtatott. Amiről hirtelen eszembe jutott az, hogy jé, én még tudok gondolkozni, ami csak egyet jelenthet: még nem pusztítottam el minden agysejtem. Hurrá!

De félretéve a hülyéskedést, tovább jellemeztem magamban Doug-ot. Arca mint mindig, most is éppen hogy csak mutatott valami színt. Lehet nem szív elég D-vitamint. Megeshet, nem?! Na, ugye. De menjünk tovább! Amikor észrevette, hogy nézem, na jó. Szinte szuggerálom, eddig összepréselt ajkai egy kedves és lenyűgöző mosolyt villantottak felém. Nem viszonoztam pedig nagy volt a kísértés.

Szemeim inkább elsiklottak róla és négy testvérére esett a pillantásom. Mint mindig, most is ott gubbasztottak mellette, olyan mereven, mint azok a vízköpő szobrok a Notre Dame-i toronyőrben. De tényleg, ezek is vagy mozogtak, vagy nem. Sok volt a választási lehetőség. Az egyik srác a barátnőjével legalább beszélgetett vagyis, szerintem erre utalt, hogy óránként egyszer - esetleg kétszer - megmozdult a szájuk. Nem tóm mit vannak úgy oda. Talán azt hiszik meghallják a menza másik feléből őket? Ez baromság. De egyébként meg mi a francot képzelnek ezek magukról? Minden alkalommal, mikor megjelennek a folyosón a "köznép"-nek - ezek mi vagyunk - helyet kell adnia a négy kádnyi pofájuknak. Mert persze cikizik ám a kisebbeket. De még hogy! Egy csajhoz például odament a szőke maca és csak úgy megkérdezte:

- Bocsi, de te még nem hallottál a samponról? - és kedves mosollyal az arcán ment tovább a dolgára. Szerencsétlen csaj meg csak sírva szaladt a lány WC felé, mert hátrányos helyzetű családból való és már bocs, hogy előbb költenek kajára, mint mindennap samponra! Ettől olyan ideg elkapott - mert persze szem- és fül tanúja voltam a történteknek -, hogy azt hittem odamegyek és tövestől tépem ki az ő haját. De még szerencse - a ribancénak -, hogy ott volt Doki is. Mert amikor elindultam volna felé, elkapta a karom és megrázta a fejét. Ettől kijózanodtam. És úgy voltam vele, hagyom a francba.

Megráztam a fejem, mert megint kezdte ellepni az agyam a köd. Egy pillanatra lehunytam a szemem és mélyet sóhajtottam.

- Nyugalom, nyugalom! Csak semmi para, mert különben valakinek fájni fog! Az persze nem te lennél, de ez most lényegtelen. - csillapítottam gondolatban megtépázott idegrendszerem. Végül sóhajtva fordítottam vissza tekintetem az asztalra ami eléggé nehezen ment. Mert Muksó zavaróan tolakodó tekintettel vizslatott engem, ami eléggé baszta a csőröm, de mégis valahogy örültem neki. Hmm. Érdekes! - elmélkedtem gondolatban.

- Sam! Saaam! - Doki már szinte ordított.

- Mivan má'? - néztem rá mérgesen, de ez sem tántorította el.

- Sam! Legalább öt perce beszélek hozzád és te csak bólogatsz a kérdéseimre, esetleg hümmögsz egyet. Elég idegesítő, de legalább nem ...

- Hé, mi amigo! Nem vennéd rövidebbre? - tényleg azt hiszi hallgatnám ahogy egész nap löki a dumát? Akkor jönne csak el a mébelmoak! Vagy még rosszabb! Ettől az őrült gondolattól még a hátam is libabőrös lett! Jujj!

- De persze! Na szóval röviden annyi, hogy az egyik új csaj állítólag valami pletykát indított el...! - makogta ki

- És? Nekem ehhez mi közöm egyáltalán? - néztem rá értetlenül

- Hát csak annyi, hogy rólad! - hangja elhalkult a mondat végére

- Rólam, mi? - még mindig nem fogtam föl

- Hát rólad terjeszt pletykát! - mondta ki én pedig rábámultam. Eskü. Csak bámultam, mint boci a steakre. De kb. olyan tök értelmesen is. És akkor kattant a dolog. Dühösen néztem Dokira.

- Mit? - löktem oda és megnyaltam kiszáradt ajkaimat

- Azt, hogy "Muksó"-val titokban jártok! - motyogta és nyuszifüleket rajzolt a Muksóhoz

Nem állítom, hogy a nyugodt lelkemről lennék híres és ezt csak bizonyította, hogy elmélyült a hangom. Ami annak az egyértelmű jele, hogy dühös vagyok. Pokolian dühös. Kezem ökölbe szorult, felhúztam az egyik szemöldököm és még visszatartottam a haragom, hangom azonban már egy picit fagyos volt. De nem Dokin akartam kitölteni a haragom.

- Melyik volt az? - kérdeztem végül félig semleges hangon

- Sam! Nem tudom. De amúgy nem kell tagadnod, hogy... - ismételten félbeszakítottam

- Mit nem kell tagadnom? - hajoltam veszélyesen közel ahhoz az okostojás fejéhez

- Hát..., hogy... izé... tudod!

- Nem sajnálom, nem tudom! - most már tényleg a plafonon voltam és még csak azt se vettem észre, hogy az egész menza minket bámul, egyébként se törődtem volna velük

- Halljam Carter! Mondd ki! - parancsoltam rá

- Hát hogy szerelmes vagy belé!

Bevallom egy pillanatig azt hittem viccel. Komolyan. De belenéztem a szemeibe és ott a bizonyosságot láttam a kétséggel bunyózni. Meg akartam nyugtatni, tehát így hozzászóltam:

- Nyugi! Nem a te hibád, csak már kezdtem megfeledkezni magamról! - most már hallottam a csendet és nagyon idegesített, minél hamarabb le akartam lépni - Köszönöm, hogy felnyitottad a szemem!

- Sam, én nem úgy... - hagyta lógva a mondatot, én pedig csak felemeltem a kezem, hogy ne is fejezze be. Majd ellépve mellette az ajtó felé vettem az irányt. A parkolóba érve keserű, fájdalom teli sóhaj szakadt ki a mellkasomból. A még fennmaradó két órámra fittyet hányva a motoromhoz léptem. És nem is néztem hátra.

Bocs a különös szóért! Am a mébelmoak=világvége! Már csak azért is máshogy írtam le, hi-hi! Remélem remek egészségnek örvendetek, így tudtok nekem kommentet írni! :) Előre is köszi: PinBlue

Hola!

Zuhanás... és még sem?

Tudom, hogy sokat halasztottam és rettenetesen ég is a pofám, de szombat óta nem voltam gép közelében, még a civilizációt is elkerültem egy kis ideig. Remélem megértitek!

Jó olvasást kíván: PinBlue!

Akkorát nevettem, hogy azt hittem leesek a kanapéról. Annyira kínzott az eddig vissza fojtott kacagás, hogy hisztérikus áradatként tört elő belőlem. Kezem a számhoz szorítottam és csak vergődtem, egészen addig amíg egy hatalmas puffanással a földön nem találtam magam. Ez az egész helyzet a körülményekkel együtt olyan hülyén jött ki, hogy egy fél másodpercig elhallgattam, majd még az eddiginél is jobban rám erőszakolta magát az őrület. Nem tudom mióta ülhettem már a TV előtt, de hogy jól esett ez a lazulás, azt nem tagadhattam. Laura és Jimmy elment vásárolni meg a fene tudja, hogy hova - nem izgatott különösebben. De most tényleg. Vegyük számításba, mi a jobb! Unalmas kocsi tologatás a közértben vagy vicces videók nézése pizsiben, otthon? Ugye látjátok a különbséget?!

Na szóval, ott tartottunk, hogy épp idióta felvételekkel roncsoltam az agyam, mikor is megcsörrent a telefon. Előbb, még mindig nevetve, lekapcsoltam a TV-t, majd vettem néhány mély levegőt, hogy lenyugodjak. Amint ez is megtörtént épp beleszóltam volna a kagylóba mikor megszakadt a vonal. Elhúztam fülemtől a kagylót és rámeredtem mintha az válaszolhatna a hívó helyett.

- Hát ez hülye! - mormogtam mintegy magamnak és váll rándítva helyére tettem a telefont.

Fölkászálódtam a földről és a konyha felé vettem az irányt. Egyik polcot kutattam a másik után, de sehol sem találtam semmi ehetőt. Ennek ellenére töretlenül kutattam tovább, mert a hasam, mint egy lázadó cirkuszi maci, nemhogy korgott, de szinte mennydörgött. Szinte hallottam is ahogy bömböli: Ka-ját! Ka-ját! Látjátok?!

Szegényke már nagyon el volt hanyagolva. De végül találtam az egyik felső polcon egy gyümölcs keverékes konzervet. Olyan lelkesedés kapott el, hogy nem is figyeltem a lábam hova teszem és megcsúsztam a pult szélén. Mert természetesen én nem a széket vagy a létrát veszem igénybe, hanem megmászom a konyhapultot.

Ügyes vagy, Sammyke drága! - tapsoltam meg magam képzeletben. Kezemmel hadonásztam a levegőben és hevesen lélegeztem, de nem sikoltottam fel. Mi értelme lett volna? Úgyse hallotta volna meg senki, mert ilyenkor mindenki a szabadban lófrál. Persze tisztelet a kivételnek, vagyis nekem! És ezen az elég gyenge viccen bizonyos, hogy el is vigyorodtam volna, ha éppen nem hátra felé zuhantam volna a hideg és igencsak keménynek ítélt járólap felé. Már épp beletörődtem volna ebbe a helyzetbe mikor egy hirtelen mozdulat miatt a kezemre és a lábamra érkeztem. Nem tudom honnan jött, csak úgy ott volt. Mármint a mozdulat vagy az ösztön, vagy nem is tudom, hogy micsoda. De hogy hálás voltam neki, az biztos. Nem lett volna valami szép tőlem, ha Laura tiszta konyhájában fröccsentettem volna szét azt a kevés, még meglévő agysejtemet. Ezért hát ismét csak vállat rántottam és elővettem egy kanalat és a konzervnyitót. Amint kinyitottam azt a nyavajás dobozt leültem a konyhaasztalhoz és békésen eszegettem miközben az előzményekre gondoltam.

- Hogy a francba fordultam meg olyan gyorsan? - egészen elmerengtem, annyira lekötött ez a gondolat és tovább fontam - Hogy-hogy nincs rajtam egyetlen horzsolás sem miközben legalább az egyik csuklómnak ki kellett volna mennie?

Egyszerűen nem értettem. Megérteni? Ugyan már! Hogyan érthetnék meg valamit, amikor még csak fel sem fogtam? Egyszerűen nem értem! - gondoltam ismét.

Végül ennyiben hagytam a dolgot, mert észrevettem a ház előtt leparkoló kocsit. - Te jó ég! - gondoltam - És én még csak fel sem öltöztem. - fejcsóválva indultam ajtót nyitni. De azt megfogadtam, hogy erről nem beszélek senkinek sem. Egyenlőre.

Az ebédlőben egyedül voltam, Doki sehol. Ez gyanús

- Vajon mi történhetett? - kérdeztem magamban. Vártam még néhány percet, de tudtam: Dokinak mindig meg van az oka, arra hogy késik. Már épp a keresésére akartam indulni mikor belépett Katicabogárral. Felvont szemöldökkel néztem őket. - Mi a franc van itt? - fűztem tovább a gondolatmenetet. Csodálkoztam, hogy egyáltalán tudok gondolkozni, úgy ordított a fülembe a Paramore egyik száma. Nevetve közeledtek felém és mint mindig, Doki szemében most is rosszallás csillant asztalra föltornyozott lábam láttán. Most egyáltalán nem érdekelt, kíváncsian néztem Karenre. Fürkésző tekintetembe vájta a sajátját és pillanatok alatt vörös lett a szuggerálásomtól.

- Mit képzelsz te magadról? - kérdeztem már csak megszokásból, semmint haragból, mikor Doki kihúzta fülemből a fülest.

- Ezt hagyjuk! Karen hozzánk ül, ok? - nézett egyenest a szemembe

- Nekem nyóc. - és letettem a lábam. Tekintetem mint mostanában oly sokszor, Muksó felé vándorolt. De hatalmas hiba volt.

Harmadik díjam!

Sziasztok!

Arya-tól kaptam ezt a díjat és nagyon örülök neki, hogy egy ilyen nagy írónő észrevesz egyáltalán! Sajnálom, de megint csak megköszönni tudom! Köszönöm! Hisz mást nem igen tudok fölajánlani cserébe! Csak ennyit szerettem volna! Hamarosan itt a friss! Legyetek türelmesek, kérlek titeket! Bocs, tahó vook! Tovább adom Devonne Crescent-nek! És sajnos Silvernek már meg van és Arya-nak nem küldhetem vissza!

Hola!

˝Senki sem vagy...˝

Sziasztok!

Nos, ismét itt vagyok és remélem tetszeni fog! Nem zavarok tovább!

Jó olvasást!

- És mikor lesz ez a szar? - kérdeztem nem törődöm stílusban

- Öhm...várj! Azt hiszem szombaton.

- Kinél? - nem nagyon érdekelt a válasz, csak udvariasságból kérdeztem. Néha én is lehetek az, nem?!

- Karennél! - motyogta

- Karennél? A Katicabogárnál? Te jó isten! Hova süllyedtem? - tettem föl a költői kérdést, persze Doki egyből védeni próbálta.

- Nem olyan rossz a csaj! - ellenkezett - Például matekon jókat röhögünk. Tudod... vagyis illetve nem, nem hinném, hogy tudnád.

- Mit? De mindegy is, van egy cigid? - kérdeztem miközben kutattam a zsebeimet

- Nálam? Bocs, nem hinném! - vált szarkasztikussá a hangja

- Végül is mit képzeltem?! A jó kisfiú, a jóságos és önfeláldozó stréber Dokinál cigi? Hiszen az két külön világ! - viccelődtem és nem figyeltem, így nem véletlen, hogy váratlanul ért a vállba öklözés. Döbbenten néztem az oldalamra és kikerekedett szemekkel néztem egy szem haveromra. - Az annyát Doki! Te gyúrsz? - meg se vártam a válaszát - Nem is vagy olyan esélytelen, mint képzeltem, de azért belevihetnél egy kis erőt is, nem gondolod? Hiszen már majdnem éreztem valamit. - szekíroztam tovább mikor is végre ráleltem a hatalmas zsebeimben a cigarettás dobozra. Kivettem egy szálat és a pofámba dugtam, megszikráztattam az öngyújtót, mire az hatalmas lánggal égni kezdett. Bizakodó pillantást küldtem Doki felé és elvigyorodtam. Szerettem volna, ha felhoz valami témát

- Te tiszta hülye vagy! - morgott a ˝bajsza˝ alatt. Na ugye, hogy ebben a srácban nem lehet csalódni?

- Nos, mivel ezt már ezelőtt az igen kreatív ténymegállapítás előtt is tudtuk, nem mondanál valami újdonságot? - néztem rá egy hetyke mosoly kíséretében

- De jó kedve van valakinek! - nézett rám elmélkedő tekintettel. Hát igen, ő és az állandó agyfunkció működése tökéletes párt alkotnak!

- Meglehet, de attól még megkérdezem: mit akarsz te a Katicabogárnál? - ez érdekelt. Tényleg!

- Alisa is ott lesz és szóval... hát... - nem folytatta, de nem is kellett. A hatalmas vörös pamacs az arcán elegendő válasz volt számomra.

- Szóval Alisa - néztem rá tűnődve - Mióta?

- Mit mióta? - a hangja teljesen rekedt volt és értetlenül csengett

- Mióta vagy oda érte? - segítettem ki. - Szegény srác! - gondoltam magamban miközben néztem hogyan feszeng a témától

- Kb? - köszörülte meg a torkát, én pedig csak bólintottam - Puff, jó kérdés! Talán azóta, hogy átiratkozott ide! De nem tudnám pontosan megmondani - vicces volt, hogy ez az agytröszt ilyen csekély dologtól zavarba jön, de nem voltam vele olyan szemét, hogy kiröhögjem

- Másfél éve? Nem is sejtettem. - és ez azért lesújtott, mégiscsak én vagyok az egyetlen haverja, ahogy fordítva is. Megráztam a fejem. - De most hagyjuk a rívós témákat! Hallgassunk egy kis világi zenét! Mit szólsz? - vigyorogtam rá összeesküvőn

- Nincs ellenemre a dolog! - vigyorgott vissza

- Remek! - és telefonról bömböltetve a rockot, haladtunk a folyosón.

Az infó teremben ültem és mivel nem volt semmi dolgom, - ennél a hülye tanárnál úgyse lehet semmit se csinálni - fölléptem a netre. Úgy volt beállítva, hogy egyből egy közösségi portált hozzon be. Természetesen teli volt egy csomó marhasággal, de ez most mellékes. Szóval volt ott egy csomó választási lehetőség, ezek közül kiválasztottam egyet találomra. Meglepetésemre egy misztikus oldal jött le. Úgy gondoltam, ha már ott vagyok, nem körül nézek? Néztem egyik oldalt a másik után amikor is valami megragadta a figyelmemet. Egy érdekes teszt volt az.

˝Ki vagyok én valójából?˝

Rákattintottam és ott egy kérdésekkel teli - újabb - oldalt adott ki. Hosszasan vesződtem a válaszadással, de végül kész lettem vele. Mondjuk érdekesnek gondoltam, hiszen én nem szoktam teszteket kitölteni, de most ez volt a helyet. Az eredmény viszont nem is igen tudom mit váltott ki belőlem. Dühöt? Nem valószínű. Megdöbbenést? Dettó. Talán csak az ürességgel tudnám jellemezni a válasz okozta reakciómat. Mert a válasz így hangzott:

Senki sem vagy, szinte nem is létezel!

Mint említettem, nem döbbentett meg. És még csak azt sem tagadhatom, hogy igaz volna. Mert én ezt már régóta tudtam, és most nem a lelkemről volt szó. Hanem rólam!

Tehát, kérésetekre próbáltam egy kicsit többet rizsázni, mint általában és tessék, itt van! Remélem tetszett! Üdvözöl benneteket az író/szerkesztő: PinBlue!